Családias intermodalitás

Néhány éve szinte irigyen hallgattam ismerősöm élménybeszámolóját, aki Szegeden, jövendőbeli felesége pedig (akkor még) Kolozsváron lakott. A két – Budapest irányából nézve – periféria közötti (kényszerűen autós), hétvégi utazásokról legfontosabbnak azt tartotta elmondani, hogy Magyarországnak teljesen ismeretlen metszetét ismerte meg a két nagyváros közötti ingázásai során. Irigységem nem az ismeretlen helyeknek szólt, hiszen ezek – egyenként – akár ismertek is lehetnek, hanem e helyek szokatlan és szinte egzotikus sorozatára, amely így, az ország közepe felől tekintve mindenképpen új utazásélményt jelent.

A neszmélyi hajóskanzen meglátogatásának igényét azóta kezeli evidenciaként a kollektív családi tudatalatti, mióta – talán két éve – egy késő nyári dunai fürdés alkalmával elhúzott előttünk a Lajta monitor. Az esemény fontosságát aláhúzandó, még aznap délután rajz készült a vízijárműről és megkezdődött utána az áhítozás. A perifériák közötti utazás izgalma volt az, ami miatt élből kizártuk a magától értetődő útvonalakat és a legtöbb kockázattal kecsegtetőt választottuk. Völner Pálnak hála, az út még a tervezettnél is izgalmasabbra sikerült, de erről később.

A keretfeltételek: lakóhelyünk Vác, autót csak a legszükségesebb esetben használunk (ez most nem az), az órákig tartó eseménytelen utat a gyerekek nehezen tolerálják, közben lássunk világot is, komp használata az egekbe szállt viteldíjak és az öttagú család szorzata miatt kerülendő, kisebb anyagi csőddel egyenlő. Ezek, valamint az esztergomi vasútvonal ideiglenes nem-létezése miatt a Budapestet érintő útvonalverziókat elvetettük.

Felvetődött még a kenu vízrebocsátása, hogy eképpen az anyagi korlátot jelentő kompozást a Duna túlpartjára kiváltsuk, de ez a váci rév és Neszmély között végeláthatatlan buszozást jelentett volna, két átszállással és forgalmas út menti buszmegállóban való örömtelen várakozással, így ezt is kizártuk. Állva maradt hát a legromantikusabb verzió, Szobon és Esztergomon át, vonattal, biciklivel és busszal, némi zöldhatár-átlépéssel.

Gyors keresés a neten, Esztergomból 10.50-kor indul Neszmélybe az autóbusz. Vácról a 8.33-as zónázóval utazunk mi és a kerékpárok Szobra, a hétvégének hála Bmx-mellékkocsiból kerékpárszállítóvá átbarkácsolt kocsi is van a vonaton. A szobi érkezés pontos, majd két óránk marad még Esztergomig. Az út legkellemetlenebb szakasza következik, részben a peronokon, részben a zúzottkövön, majd a vágányok melletti gazban el kell tolni a bicikliket az Ipoly-hídig. A váltókezelő a toronyban megszokta már a hasonló jeleneteket, a schengeni csatlakozás óta megszaporodtak itt a gyalogosok és a biciklisek. Az Ipolyt a dühöngő nyárban egy a mederben csörgedező patakocska képviseli, kenuval a torkolattól talán a vasúti hídig sem lehetne eljutni. A hídi átkelést színesíti egy csauruszos gabonaszállító szerelvény érkezése Szlovákiából, vas csattog vason, remeg-mozog a hídszerkezet. A szlovák oldalon már a hídtól viszonylag tűrhető út vezet tovább, itt az Ipoly-torkolat a helyi horgászok kedvelt helyének számít, kedvükért a sima agyagba némi murvát hengereltek. Az ártéri erdőből kiérve a gátra kapaszkodik fel az út, elemeiben már ismert tájat látunk ismeretlen szemszögből és összelátszásokkal. A repceföld megnyitja a látványt északon a Burda-hegység, nyugaton a Pilis, hátunk mögött a Börzsöny felé, a monumentális medence szélén az Ipoly siet a Dunába. Helemba már a Burda lábára épült, megkönnyebbülünk, hogy ismét aszfaltutat érünk. Ha időnk lenne, felkapaszkodnánk a falu temetőjébe, a kápolnától szokatlan szögből mélyen be lehet látni a Duna-kanyarba. De időnk nincsen, ezért az agyagfalba vájt pincesor mentén kerekezünk át a falun, keresztezve a vasutat, a töltés és az árnyas, kavicsos Duna-part mentén haladunk tovább. Forgalom alig van, hiszen Helemba zsákfalu, a terhelés inkább Párkány irányából érkezik, a meleg napon ez a Duna-partszakasz láthatóan a párkányiak elsőrendű úticélja.

Itt a Dunának szűkös helye van, a pilisi hegyoldalak (köztük a lélegzetelállító kilátást nyújtó Hideglelős-kereszttel) és a Burda is meredek andezitfalakkal szakadnak le a folyóra. Az út és a párhuzamos vasút fekvése hajaz a Dömösi-szorosra, annál azonban jóval hosszabb szakaszon élvezhetjük a sziklafalak és a víz látványát, amelyet szerencsés esetben egy-egy EC színesíthet – ez maradt a néhány évvel ezelőtti érsekújvár-budapesti személyvonatokból. Nem utolsó szempont, hogy a Duna-part itt használható, ellentétben a kőszórással tönkretett Nagymaros és Zebegény közötti, hajdan kies parttal.

A lombok keretezésében feltűnik az esztergomi Bazilika. Begurulunk Garamkövesdre, majd innen a Garam hídján és árterén át az álmosnak tűnő Párkányba. Közben ügyelünk egy „tipikusan csehszlovák” forgalomtechnikai sajátosságra, az enyhe ívvel elforduló főútból nyílegyenesen továbbhaladó mellékút csomópontjára – ritka balesetveszélyes helyzet.

A Mária Valéria híd igazi hídként viselkedik, amelyre fel kell kaptatni és a túloldalán legurulni, ellentétben a modern hidak sima vonalaival. Hiába csak 10 kilométer ide Szob, mégis csak húsz percünk maradt a buszig. Az 1969-ben átadott autóbuszállomás zászlórúdja szolgál kerékpártámaszul, ide lakatoljuk le a járgányokat. Idegenforgalmi központ dacára ritka lerobbant hely, amely a környező utcákat is láthatóan leamortizálta. Talán a több éve lebegtetett átépítés és költöztetés miatt takarékoskodnak a karbantartással. Az Almásfüzitő felé – a neten található időpontnál tíz perccel korábban – induló busz vezetője gyanakodva kérdez rá szándékunkra, komolyan gondoljuk-e, hogy itthagyjuk a bicikliket. Igenlő válaszomra megvonja vállát, kiadja a jegyeket, ezzel az aggódás sajgó tüskéjét nyomja a lelkünkbe egész napra. Az út eseménytelen, a klímaberendezés derekasan dolgozik, délre a tervek szerint Neszmélyre érünk, miután a buszból izgatottan meggusztáltuk az útmenti gyártelepeknek a pusztulás különféle fázisaiban lévő épületeit.

A Hajóskanzen hozta, amit elvártunk tőle. A múzeum melletti vasúti vágányt látva viszont új, de reménytelennek látszó ötlet fészkeli be magát a fejembe: talán-talán, a napi megmaradt két pár vonatból egy szolgálhatná a mi visszautazásunkat is? Elképzelhető, hogy nem hajnalban, vagy késő este megy? Kérésemre a skanzenpénztáros megnézi a neten a menetrendet, 14.55-kor indul a vonat Esztergom felé, ragyogó, pontosan addigra fogunk elfáradni a sok látnivalóban.

A vonat érkezése előtt negyed órával már az állomáson vagyunk. A váróterem tiszta és hűvös, a mosdóban ihatatlanul kénes víz folyik. Az épület sarkán egy leszakított plakát, a sarkán még olvasható a fő mondanivaló: Köszönjük, Völner Pál!

Reményem, hogy a vonal utasforgalmát ezen a napon ugrásszerűen megnöveljük, porba hullott. A napi utolsó vonat jó nyolcvan százalékos ülőhelykihasználtsággal közlekedett és ezt Esztergomig meg is tartotta úgy, hogy közben az utazóközönség dinamikusan cserélődött. Öttagú családunk ezen nem osztott és nem szorzott. Óhatatlanul felvetődik a kérdés, mit tudna ez a vonal mondjuk egy kétórás ütemmel?

Az autóbusz-menetidőnél negyedórával hamarabb, cserébe a csomóponti helyzetű Dorog kihagyásával értünk be Esztergomba, ahol a vasútállomáson magán nem, viszont az előtte lévő közterületek makulátlan viakolor-burkolatán már látszanak az előkészületek az intermodális csomópont kialakítására. A lelkünkben délelőtt óta hurcolt tüske akkor tűnik el, amikor a buszpályaudvarra érkezve hiánytalanul rálelünk a kerékpárokra és a hozzáláncolt tartozékokra. A délutáni aszfaltolvasztó hőségben a pályaudvar és környéke még koszlottabbnak tűnik. Igyekszünk is továbbkerekezni, hogy valahol még a hűs Dunában megmártózhassunk. Ezt a Garam torkolata alatt tettük meg, miután Garamkövesd megszűnt vasútállomása mellett az elvadult szilvásban még beszerezzük az elkövetkező pár nap gyümölcsadagját. És mintha csak a nagy világrendező rendezte volna így, a szobi állomásról nézzük, ahogy a Nap a Burda vonulata mögött nyugovóra tér.

* * *

Indóház Online - Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!