Múzeum az ártéren

A folyóparti füzek alatti árnyékban a mozdulatlan víztükröt a nyárfa szálló pihéi vattaként takarják. A sziget alsó csúcsán egy fiatal, magányos fűz küzd a fennmaradásért, a hullámverés – amit a folyóág szemben lévő partján kikötő hajók okoznak – már teljesen kimosta a földet a gyökerei közül.

A lombok közül elővillan egy-egy emberalkotta tárgy, kályhacsőezüsttel lakkozott fémkémény, zsalugáter, zöldre mázolt lépcsőkorlát – a szigeten fecskefészekszerűen megtelepedett kalyibák alkatrészei. Sokan az egész nyarukat itt töltik, csak élelmiszerért ladikoznak át Horányba, vagy műanyagkannával a legközelebbi nyomóskúthoz. A szemközti kikötőpontonon néhányan a visegrádi hajóra várakoznak, mostanában kellene érkeznie. A szigetlakók vízialkalmatosságainak legtöbbje most a meredeken leszakadó part gyökereihez van kikötve-kiláncolva, nincsen mozgás. A hajó a Duna vízpárás messzeségében úgy jelenik meg, mintha állna. Csak az orránál fel-felbuzgó tajték és kétoldalán a lapátkerekek nyugtalan villódzása mutatja, hogy közeledik. Széles, lapos hajónak látszik szemből, szélességét fokozzák nyugodt, vízszintes vonalai, a parancsnoki híd két oldalára széthúzott parancsnoki fülkék, a Dunát teljes szélességében felszántó hullámok csíkjai. Túrja a vizet. A kémény tövében gőzoszlop tör fel, a gőzsíp hagyományból szól – mindenki tudja, várja, hogy jön, jöjjön.

Amilyen lomha teknősnek tűnt szemből, messziről, annyira karcsú és mozgékony most, ahogy besiklik a sziget és a horányi part közötti Duna-ágba, a kikötőponton irányába. A kikötött ladikok billegnek, egymáshoz zördülnek a felkavarodó vízben. Kecses fehér hajótest, középen a felépítmények messzire kinyúlnak a víz fölé, eltakarják a
hínárfoltos, vörös lapátkereket, amely óvatosan tereli előre-hátra az örvénylő vizet, miközben a hajótest nyikorogva dörzsölődik a ponton oldalán felfüggesztett autógumikhoz. Lefúj a gőzszelep, a víz tükrén forróságszagú gőz terül szét, lassan körbeveszi a hajót, a gépek dohogása elhalkul.

Nézem a Petőfit (ex Szent László). Leginkább a szellőzőkürtők vörösre mázolt torka kelti fel fantáziámat, valószínűtlen a színük, mintha vörös bársonnyal lenne kibélelve. És a fekete kémény, ami állítólag billenthető – én sohasem láttam – és aminek körbefutó gallérján áttörve jelennek meg a betűk, amelyekről valami miatt úgy gondoltam, hogy kivilágíthatók: MHRT.

Ma már nehéz pontosan visszaidézni, de úgy gondolom, hogy mindez 1975-76 körül történhetett. Majdnem negyven év telt el azóta. A szigeten több évtizede nem jártam. Ahogyan a vasúton átvették az uralmat a bordázott, vagy bordázatlan oldalú egyenmozdonyok, ugyanúgy tűnt el a dunai hajózás sokszínűsége, a zsalugáteres ablakú uszályokat vontató hajókat tolóhajók, vagy szinte már szükségtelenül sima vonalú, konfekcionált, sötétített ablakos önjáró teherhajók váltották le. A mágikus négy betűt, MHRT, ma már nem olvashatjuk, a Passnave kötelékében a még leginkább a régi időket idéző Táncsics ugyan feltűnik a dunakanyari hétvégékben, de legtöbbször a praktikus (és jellegtelen) szovjet motorossal kell megelégednie a publikumnak.

A régesrégi emlékek viszont újból megelevenednek a neszmélyi Hajóskanzenba lépve. Az elhelyezkedés kitűnő, az Esztergom és Komárom közötti Duna-parti sáv elaggott ipartelepeivel, a gyárak keretezésében fel-felcsillanó Dunával, délről a leszakadó zöld dombvonulatokkal amúgy is vonzó hely lehet azok számára, akik kedvelik az ipari táj romantikáját. Tágabb összefüggésbe helyezve: ahogyan helyeselni lehet, hogy budapesti helyszín helyett a szentendrei HÉV-kocsiszínbe került a villamosmúzeum, ugyanúgy támogatható a „közlekedéskultúra emlékútjának” továbbvezetése egy idegenforgalmilag feltétlenül feltárandó irányba. A neszmélyi Hajóskanzen ebben az irányba tesz most egy jó nagy lépést – és akkor még nem említettük az Esztergommal szemben fekvő Párkány izgalmas magánmúzeumát, pontosan szemben a híddal, ahol egy küldetéstudattal rendelkező vállalkozó mutatja be több évtizedes gyűjtőmániájának gyümölcseit, a konyhagépesítéstől a filmhíváson át a XX. század második felének autó-ikonjaiig.

A rendezett, sváb hatásokat mutató falu főutcájáról szűk utcán haladunk a Duna felé, majd az (alig használt) vasútvonal aluljárójának keretezésében tárul elénk a gyűjtemény. Működési kereteiről most nem írnék, aki erre kíváncsi, elolvassa a honlapon, inkább szubjektív benyomásokat közvetítenék.

Erős vizuális elem a mindjárt a bejáratnál az egy állványon a levegőben elhelyezett, kiszuperált Vöcsök 1. szárnyashajó. Iszonyattal vegyes bámulat keríti hatalmába a szemlélőt, hasonlóképpen ahhoz, amikor a repülőbe való beszállásnál kézzelfogható közelségbe kerül az eddig anyagtalan, tündöklő gépmadár horpadozott oldala és ajtajának ütődött illesztései. A sárgára fakult plexiablakok mögött  üres kagylóhéjról van szó, gépezeti részeit már kiszerelték. A közeli fa törzsére hurkolt sodronykötél a tanú rá, ahogy a kagylóhéj a nyár eleji áradás során elárvultan billegett az ártéri fák törzsei között – ezek szerint ez egy úszóképes tárgy.

A Neszmély és a Zoltán lapátkerekes vontatógőzösök a skanzen fő attrakciói. Egyrészt muzeológiailag nyilván vitatható néhány, az objektum kezelhetősége érdekében elvégzett néhány beavatkozás (a lapátkerekek hiánya és egy-egy tagolatlan dobbal való helyettesítése például ilyen), ugyanakkor az összkép teljesen hiteles. Kezdődik ez a háttérrel, a Dunából kősarkantyúkkal lerekesztett folyóággal, amely ugyanannak a kornak a „vízügyes” terméke, amelyben ezek a hajók megszülettek, és folytatódik a Neszmély (eredeti nevén Bakony) gépházával, amely felnőttnek és gyereknek döbbenetes élmény. Itt nincsen teremőr-néni, nyugodtan be lehet dübörögni a kazánház mélyére is, átbújva a főtengely alatt, a vízzáró ajtókon át.

És igen, itt vannak a vöröstorkú szellőzőkürtők is, közelről látható, hogy nincsen bársonybélésük, viszont külső vörösréz-domborításuk szinte ötvösipari remekmű. Ezeken felül feltűnő a „bogárhátú” fedélzet is. A tengeri hajók felívelő orrával és tatjával szemben a dunai hajózásban a kisebb hullámok miatt megengedhető, a súlycsökkentés miatt pedig kényszerű volt a mind hossz-, mind keresztirányban domború fedélzet, amellyel a hajótest oldalmagasságát lehetett jelentősen csökkenteni, a víz pedig a leggyorsabban távozott a fedélzetről. Hogy ez a megoldás is milyen kecses formákhoz vezetett, a harmadik kiállított hajón, a Lajta monitoron szemrevételezhető.

Mint minden múzeumban, a „műkincsraktár” által kínált izgalmak Neszmélyen is vetekszenek a hivatalosan kiállított objektumokkal. Nevezhetjük szomorúnak, vagy festőinek is az öböl végében összetorlódott, felújításra váró, vagy éppen megszerzett hajókat, némelyiküket éppen csak a szentlélek tartja a víz felett. Az állományt szemlélve azonban megállapítható: néhány év múlva ismét érdemes lesz ide ellátogatni, annál is inkább, mert az egyik hajótaton sikerült kibetűzni Petőfi (ex Szent László) nevét... A zsalugáteres ablakú uszályról nem is beszélve.

A görbe utak kedvelőiről sem feledkezünk el: kedvükért a következő írás arról fog szólni, hogy milyen kalandos úton is el lehet jutni Neszmélyre.

***

Indóház Online - Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!