„A szemem könnybe lábadt” – utazás a Történelmi Székely Gyorssal

(Szolgálati közlemény: Robi, gratulálunk a második gyerkőchöz! Sok boldogságot, erőt, egészséget hozzá! Innentől tiéd a szó! – a szerk.)

A vágy, hogy utazzak a Történelmi Székely Gyorssal talán még annál is nagyobb volt, minthogy újra mozdonyvezető lehessek. A vonat először akkor indult el, amikor már elhagytam Magyarországot. Könnyes szemekkel néztem végig minden egyes beszámolót, videókat, riportokat, és csak azon gondolkoztam, vajon mikor lehetek a vonat utasai között. Bennem volt az is, mit hagytam magam mögött, és ha sor kerül az utazásra, akkor miként szeretnék részt venni rajta. Miután sikeresen elvégeztem a mozdonyvezetői iskolát,és svéd mozdonyvezetőként munkába álltam, már joggal éreztem azt, itt az ideje annak, hogy eme álmomat is valóra váltsam.

Valamikor január elején jeleztem a főszervezőnek, hogy én is szeretnék részt venni az utazáson, és na... De ez már a másik része a dolognak. Erre a na...-ra is kitérek menet közben. Március tájékán már meg is vettem a jegyeket a repülőre, hogy lemegyek, és majd vonatozok egyet ezzel a vonattal a szülőföldemen. Ettől nagyobb és szebb dolog igazán nincs és nem is lehetséges. Biztos ami biztos alapon már előző este felmentem Budapestre, és az éjszakát Jánosnál, a mesteremnél töltöttem. Ő annó a keletis brigád egyik tagja volt, ma már az AWT gépeit hajtja szinte azóta, amióta ez a cég Magyarországon létezik. Egy hatalmas evés-ivás, sok-sok beszélgetés és némi alvás után János mesterem kivitt a Nyugati pályaudvarhoz, ahol már messziről kiszúrtam a hatalmas kígyózó sort. Mindenki sorba állt a vonat végénél felállított pultnál, hogy átvegye a jegyét, karszalagját, és az utazással kapcsolatos információkat tartalmazó mappát. Közben befutott Sándor, öreg barátom is, aki az utolsó három napban gondolta meg magát, és eljött velem vonatozni. Micsoda élmény lesz ez, gondoltam én. Bemutattam egymásnak a két barátomat, akik addig csak hallomásból ismerték egymást, és azzal elbúcsúztam János mesteremtől. Sándor barátom egyébként tavaly augusztusban 39 év után úgy döntött, hogy 70 évesen már elég neki a mozdonyvezetésből és a Green Cargóból. Jöhetnek a nyugdíjas évek és a jól megérdemelt pihenés.

Tehát beálltunk a sorba, és átvettem a mappámat és a karszalagokat, majd megkerestük a kocsinkat, ahova a helyünk szólt. Miután lepakoltam a csomagokat, előre mentem Gábor Áronhoz, hogy én is megcsodáljam. Hatalmas embertömeg vette körül a gépet, és csak úgy csattogtak és villantak a fényképezőgépek. Gyakorlatilag csak az nem jött fel a konyhára, és csak az nem fényképezkedett a mozdonnyal, aki nem akart. Abban a pillanatban kezdtem el azon gondolkozni, hogy mit is jelent ez az utazás annak a sok embernek, akik odagyűltek. Emberek ajtóban, ablakban, lépcsőkön, kapaszkodókon, sok-sok boldog arc a zászlók között és azoknak árnyékában. Hihetetlen és felfoghatatlan volt ez az egész számomra. Csak sodródtam az eseményekkel. Két derék jól megtermett szolnoki kolléga, a két beosztott magyar vezér a MÁV részéről, és két ismerős arc, Márk és Gyula is felbukkantak. Ők ketten a vonat kísérői, és végre kezet foghattam Ferivel is, aki az ötlet gazdája, az IHO főnöke. Na ez már rossz nem lesz. Röviden és tömören bemutatkoztam a két szolnoki vezérnek, és kértem őket, hogy hadd lábatlankodjak én is ott, ha nem zavarok. Gond egy szál sem, jut hely mindenkinek a konyhán. Egy reszortos is kísért minket Szolnokig, de onnan már csak a két vezér, a két vonatkísérő és én vagyunk jelen a gépen. Halkan fényképezek, és csak szótlanul nézek ki a fejemből. Egy valami nagyon lelombozta a hangulatomat azért menet közben. Szomorúan tapasztalom, hogy a lassújelek gomba módra szaporodnak a magyar vasúton. Első megállás Cegléden, gyorsan leugrottunk a gépről, és kattintottunk párat a fényképezőgéppel, majd irány Szolnok. Első vágányra járunk be, közben megcsodálom a két MMV-s Transzmontanát, s a vonatunk kilenc kocsiját is amint bedől a bejárat környéki ívben. Itt már annyira nem volt egyszerű a dolog. Adják a parancsot, áll a jelző, indulnánk, ám a tárcsa nem emelkedik a magasba. Gondok vannak, mégpedig nem akármilyenek. Utolsó kocsi álló kerekekkel érkezett a peron mellé. Kocsi kisorozás, emberek átszállítása, és hát majd valahogyan lesz tovább is. Gyula a vonatvezetőnk kézben tartja a dolgokat. Telefon van, gond egy szál sem. Debrecenben kapunk másik kocsit. Lassan Debrecenbe értünk, jobb oldalt már elő van készítve az új kocsi, amit a vonat végére kapunk, bal oldalon a peronon pedig emberek hada várja a vonatunkat. Emelkedett ünnepi hangulat lett úrrá ismét mindenkin.

Gábor Áron eddig jól dolgozott, most pihenhet egy kicsit. Debrecentől Érmihályfalváig vonógépnek egy Szergejt kaptunk, fűtőnek pedig egy Csörgőt. Maradok hátul a villanygépen, mert a debreceni vezérnek már kevésbé volt jó kedve. Nem baj, pihenni és enni is kell. Közben a trianoni határra érkeztünk a vonatunkkal, jött a határvizsgálat, majd leszálltam párat fényképezni. Továbbindultunk, hamar megérkeztünk Érmihályfalvára. Érezni lehetett, hogy mikor léptük át a határt, az ablakon kilógó végtagjainkat bokrok és fák levelei simogatták. Innen már a vonat vágja magának az űrszelvényt, majd jönnek a keményebbnél keményebb döccenők a pályán. Lassan gördültünk be Érmihályfalvára, ünneplők hada az állomás egész területén, és szinte érezni lehetett a levegőben, ahogy egymásnak feszültek a vonatból kilógatott és az állomás épületére akasztott két ország nemzeti lobogói. Itt is átestünk a kötelező vizsgálatokon, majd jöhetett a körüljárás és a fotózás. Gábor Áront is levették a vonatról, és lassan elkezdtek tolni minket a vágányon álló Jimmy felé. A kevésbé avatottak kedvéért Jimmy a GM dízelével remotorizált Sulzer dízelgép, amelyet erre az útra kaptunk Érmihályfalvától Nagyváradon át Kolozsvárig. Az akkor még vita tárgyát képező kérdésben közben megtudtam a választ. A régi dupla főtengelyes régi U hengerelrendezésű dízelmotort egy mindössze 8 hengeres kétütemű dízelmotor váltotta fel, amelynek igen jellegzetes hangja van, valamint kicsit átszabták a vezetőállást is. Azért a románok arra odafigyeltek, hogy magyar nemzetiségű vezéreket adjanak nekünk, amelynek természetesen mi is nagyon örültünk. Egy rövid pihenő Bánfihunyadon, és máris folytattuk utunkat Kolozsvár felé. Tele izgalommal és egy hatalmas adag kíváncsisággal balkezemben a videokamerát tartva, jobb kezemben pedig a termetes fényképezőgépemmel próbáltam egyszerre filmezni és fényképezni is, ami nem volt egyszerű. Hatalmas tömeg várt minket az állomáson, s közben jött az utasítás, hogy jó előre kell húzni, hogy a vonat vége is bent legyen.

Kaja-pia, mellékhelyiség-látogatás, közben kicsi séta, és hamar eltűnt a dízelünk a vonat elejéről. Gábor Áron éledezni kezdett, és megjelent a hivatalból kirendelt ízig-vérig székely vezér, és egy román felettese, akik átvették a gépet. Hirtelen megszaporodtunk, a vezetőálláson kilencen voltunk, és azonnal beigazolódott a mondás is, hogy sok jó ember kis helyen is elfér. Közben előre jött az a két személy is, akinek a mozdony gyönyörű grafikáját köszönhetjük. Ám mielőtt folytattuk volna utunkat Kolozsvártól, azért még megnéztük az Ördög térde néptáncegyüttes színvonalas műsorát is, amelyet a régi gőzös előtt adtak elő. Hatalmas tömeg gyűlt össze, magyar zászlók emelkedtek a levegőbe, friss harapnivalót is osztogattak a helybeliek, és előkerült pár pálinkás üveg is. Hát csak sodródtam az eseményekkel, és küzdöttem a könnyeimmel. Megható látvány volt, amit Kolozsváron éltem át. Közben csak elindultunk, haladtunk szépen lassan. Egy dolog azért nagy szomorúsággal töltött el, mégpedig a vasút állapota. Az 1980-as évek eleje óta nem cseréltek sínszálakat azon a szakaszon, és ezt a sebességben is megéreztük. A hátralévő 300 kilométert 6 óra alatt tettük meg, és hát tudjuk, hogy a TRAXX ennél lényegesen nagyobb sebességre is képes. Következő pihenőnket már Désen tartottuk, s egy pár fénykép után továbbálltunk. Következő menetrendszerinti megálló Marosdéda, és innen már a Maros völgyébe is értünk, ahol gyerekkorom emlékei jutottak azonnal eszembe. Bár régen volt, mégis mintha tegnap lett volna, amikor 1992-ben Marosludasról elköltöztem, és bár vonatunk nem érintette ezt a várost, mégiscsak a folyó partján nőttem fel. Nem kapkodtuk el a tempót, átlag 40–60-nal döcögtünk, Gábor Áron meg sem érezte a kilenc kocsit és a deréknyújtó íveket. Mindenki boldog és vidám volt a vezetőálláson, és csak néztünk meghatódva, hogyan vártak és köszöntettek minket minden állomáson. Gödemesterháza után már hivatalosan is Székelyföldön voltunk vonatunkkal, Maroshévízen haladtunk, majd Gyergyószentmiklós volt az első hivatalos székelyföldi megállónk. Innen már nagyon közel voltunk úticélunk végéhez, sorra következtek azok a felcsíki falvak, ahol vonatunk utasai voltak elszállásolva. Marosfőt elhagyva Csíkszentdomokos volt az első megálló, ahol a vonat utasai elkezdtek leszállni, majd következett, Karcfalva, Csíkdánfalva, Csíkmadaras, Csíkrákos, és végül Madéfalva. Madéfalván egy időre búcsúztam a mozdonytól, és máris vártak minket vendéglátóink. Gabi a házigazda, Kincső a felesége megterített asztallal várt bennünket, ettünk-ittunk, jót beszélgettünk, és jött az elmaradhatatlan székely köménymagos pálinka is.

Másnap következett a zarándoklat. Vonatunkkal bementünk Csíkszeredába, majd onnan irány Csíksomlyó. Hatalmas embertömegek hömpölyögtek a város valamennyi utcáján. Csoportomtól és mindenki mástól elszakadva úgy döntöttem, hogy a magam útján járom meg a hegyet és veszem szemügyre azt, ami miatt túlzás nélkül mondva közel másfél millió magyar ember gyűlt össze. Felmásztam a nyeregbe, pár órát pihentem a napon, fotóztam, majd visszaindultam az állomás felé. Ahogy feljutni, úgy lejönni sem volt egyszerű a hegyről. Az állomáson megkerestem a vonatunkat, majd rövidesen csapatba verődve valamennyi mozdonyvezetővel és főnökkel kikötöttünk az egyik közeli presszóban, ahol jött minden finomság. Rövid beszélgetés és bemutatkozás után előkerültek a mozdonyvezetői jogosítványok és azokat adtuk körbe és nézegettük, hogy milyen a másiké. A román főnökök nézegették a magyar jogosítványokat, a magyar mozdonyvezetők pedig a román jogosítványokat nézegették. Természetesen az én svéd jogsim is körbejárt, és úgy vettem észre, hogy egy pillanatra még némi értetlenséget is sikerült csinálnom. „Ha te magyar vagy, hogyhogy beszélsz románul, és ilyen jól? Te akkor most Svédországból jöttél? Vagy hogy is van ez?” A dolog vége az lett, hogy nagyon jó viszonyba kerültem Valentinnal, a madéfalvi fűtőház főnökével. Rövid beszélgetés után megkérdeztem, hogy lehetne-e egyet vonatozni Gyimesbükkig? Azonnal vette a telefont, és megkérte a mozdonyvezetőit, hogy vigyenek el Gyimesbükkig, és engedjék meg, hogy hajtsak is. Rettentő jól esett a dolog. Egy gyors búcsú, és máris szaladtam vissza az állomásra, mert jött a gyorsvonat, amin én rajta szeretnék lenni. Gyakorlatilag így sikerült szemügyre venni az Ezeréves határt, az Őrházat, és magát az egész környéket, ahol másnap a megemlékezés lesz. Késő este 9 óra után értünk vissza öreg barátommal, Sándorral Gyimesbükkről, aki szintén nagyon örült annak, hogy végre egy román mozdonyon is utazhattunk egy keveset.

Harmadik nap már korán reggel gyülekeztünk az állomáson. Hatalmas tömeg, és ott állt a konkurencia tizenhat kocsis vonata. Akkor láttam meg első alkalommal Mátyás királyt is. Ő kapott maga mögé egy hattengelyes román gépet is, hogy biztosan fel tudjon jutni Lóvészre. Csak emlékeztetőül, hogy Erdély egyik legmeredekebb vasútvonalán járunk, ahol hivatalosan 25, nem hivatalosan pedig 32 ezrelékes emelkedők vannak, és igen szűk ívek. Gábor Áronon sajnos nem lehettem jelen akkor, csak a hivatalosan oda beosztott személyzet a román főnökség kérése miatt. A románoknak volt egy hatalmas kétségük, amiből a végére kellemes csalódás lett: nem akarták elhinni, hogy Gábor Áron képes lesz lejtmenet pusztán villanyfékkel megfogni a kilenc kocsit a 32 ezrelékes emelkedőn. Amit addig még homály fedett, arra a napra teljesen tiszta lett. A legmeredekebb szakasz a lóvészi alagút után van Gyimesfelsőlok felé. A végére be kellett látniuk, hogy nemcsak a román mozdony mozdony, hanem vannak már más gépek is, amelyek azért igen szépen tudnak teljesíteni, ha kell. Gyimesbükkben hatalmas tömeg várt az állomáson, szemeim telefutottak könnyekkel, csak könyököltem az Orfeum kocsi ablakában, és alig bírtam fényképezni, hogy emlékek is maradjanak. Kis idő után befutott Mátyás Király is a tizenhat kocsijával, és a hatalmas tömeg elindult az Ezeréves határ felé.

Rövid egyeztetés után én is megtudtam, hogy a megemlékezés a két mozdonnyal a határnál délután lesz, tehát bőven van idő enni-inni, és pihenni. Szünet után kimentem a határhoz, és felmentem a Rákóczi várba, ahol elfoglaltam a fotós állásomat. Egy helyi fiatal kérésemre átvette a videokamerámat, és filmezett nekem. Addig én figyeltem és vártam Gábor Áron és Mátyás király érkezését a határhoz. Hatalmas tömeg gyűlt össze, verseket mondtak, énekeltek, ünnepeltek az emberek, az Őrház felé pedig egy hatalmas Árpád-sávos  zászló emelkedett. A szemközti hegyoldalban a kápolnánál szentmisét tartottak. A környék tele volt rendőrökkel és csendőrökkel, akik gondosan vigyáztak arra, hogy illetéktelenek ne másszanak a hídra, és ne menjenek a mozdonyok közelébe. Bár akkor még nem értettem, de később magam is beláttam, hogy erre azért nagy szükség volt. A legtöbb ember nem tudja, hogy milyen veszélyeket rejt magában a vasút egy avatatlan embernek. A határnál sikerült ismét gépre kerülnöm, majd átmentünk Palánkára, ahonnan rövid szünet után visszafordultunk Gyimesbükkre. A vezetőállás tele volt fontos emberekkel, főnökökkel, és még két román rendőr is közénk keveredett. Kérésemre az egyik át is vette a videokamerámat, hogy fényképezni tudjak. Hamar visszaértünk Gyimesbükkre, ahol fotózás következett, majd mindegyik gép rákerült a saját szerelvényére, és lassan indultunk is visszafelé. Szerencsére visszafelé már nekem is jutott hely a vezetőálláson, és így megint más szemszögből láthattam a dolgokat. Harmadik nap este vendéglátóink búcsúestet is rendeztek, amelyet sok finomsággal, és még több pálinkával tettek tökéletessé.

Utolsó napunkhoz közeledett utazásunk. Nincs mit tenni, haza kell menni, bármennyire is nehéz otthagyni azokat az embereket, a tájat, és mindent, amit kaptunk. Ünneplő tömeg, ünneplő emberek, zászlók és sóhajok szegélyezték utunkat. Jövőre visszajövünk, és azután is... Addig, amíg élünk, és menni tudunk, addig mindig ott leszünk azon a helyen, ahol minden oly csodálatos, ahol magyarnak és hazafinak lenni jó. Na de hogy azért ne legyen annyira rövid, a visszaútra nekem is kijutott a vezetésből. Hát hiába, csak ember vagyok én is, és az érzések elöntöttek, a szemeim ismét telefutottak könnyekkel, de akkor és ott tudtam, hogy én vagyok a vezér egy pillanatra, ha csak egy fél órára is. Hihetetlen volt ez az egész, és magam is alig akartam elhinni, hogy Gábor Áront vezethetem szülőföldemen, a Maros mentén. Mindezekért a csodálatos élményekért pedig egyet tehetek, mégpedig köszönetet mondok a kapott lehetőségért. Köszönet első sorban T. Hámori Ferinek a lehetőségért, hogy részt vehettem az utazáson, továbbá köszönet Ferinek és Misinek, a két kiváló szolnoki mozdonyvezetőnek, hogy az út nagy részén a vezetőálláson lehettem, és köszönet Valentinnak és Adriánnak román részről, akik mindvégig hatalmas emberségről tettek tanúbizonyságot.

Az útról készült teljes videóm pedig itt látható.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!