A reptérfőnök és Pér: ahová igazi repülőgépek járnak 1.

Van emlékem a régi péri repülőtérről. Amikor arról volt szó, hogy oda megyünk edzőtáborozni, mi, műrepülő válogatott, lekonyult a szánk széle: Pér egy puszta, nem is egy, két puszta egymás mellett. Tágas, csupa fű, sehol egy kocsma vagy bármi, amitől barátságosabbnak láttuk volna. Igaz, hogy a hatalmas területek fölött jó volt műrepülni, igaz, hogy a tágas reptéri épület szobáiban jól elfértünk (a zuhanyzóról hadd ne mondjak semmit!), de mikor vége lett a napnak, csak egyet tehettünk: kiültünk a lépcsőre, és néztük a pusztát. Meg nem tudom mondani már, hogy a fiam, akit általában magammal vittem, három vagy négy éves volt-e, de ha azt nézem, hogy idén 30 lesz, könnyű kiszámolni, milyen régen edzőtáboroztam Péren.

Egyszer - később - még levitt oda Varga Csaba, az MRSZ akkori főmérnöke, repülőnapon lettem volna az a pilóta, aki műrepülni viszi pénzért a látogatókat. Két felszállást sikerült abszolválni: mindkétszer ugyanaz a lelkes ifjú ült mellém a Z-142-esbe. Hogy őt elvarázsoltam, az nem volt vitás. Akkori áron elég sokat fizetett érte. A repülőtér még akkor is puszta volt.

Hadd mutassam be itt azt a péri repülőteret, amelyet ugyanaz az ember vezet, aki hajdan parancsnok volt, és akinek köszönhetően döbbenetes változás ment végbe: a mai Pér Airport nemcsak semmiben nem hasonlít a hajdanira, de prosperál, fejlődik, és főleg megél. Vadász Lászlóval, a péri repülőtér vezetőjével beszélgettem.

Kitüntetést kaptál a Nemzetközi Repülés Napja alkalmából. De hogy miért, arról mesélned kéne.

Úgy gondolták a kollégáim a Vidéki Repülőterek Szövetségében, hogy felterjesztenek engem erre a kitüntetésre. Valószínűleg én vagyok a legöregebb reptérparancsnok, 1985 óta ülök itt ebben a székben, a péri repülőtér vezetői székében. Ez inkább egy állapot, azóta viszont itt sok minden változott. A reptér fejlesztésével foglalkoztam, közben repültem is vagy 6000 órát, ma már takarékon, de még mindig repülgetek.

Középiskolás voltam, amikor elkezdtem vitorlázni, aztán jól sikerült az orvosi, megragadtam, tetszett. 72-ben kezdtem, április 4-én volt az első felszállásom Góbéval a péri repülőtéren. 79-ben lettem oktató, akkor kezdtem el motorossal is repülni, sokat oktattam. 82-ben vettek fel az MHSZ-hez klubtitkárnak. 85-ben lettem reptérparancsnok. A rendszerváltásig ez voltam, utána meg reptérvezető, később meg igazgató. Ugyanabban az irodában, szinte ugyanabban a székben ülök, mondhatni, a székemen kívül minden más megváltozott azóta.

Már nem a Lenin-kép lóg a fejem fölött. Sokáig nem mertem levenni, azt találtam ki, rövid gondolkodás után, hogy kifestjük az egész házat, emiatt levettük Lenint, és már nem került vissza. A rendszerváltás után sok mindenki sokféle elképzeléssel élt a reptérrel kapcsolatban regionális, városi szinten, a politikusok részéről lózungok hangzottak el, de hogy igazából hogy kéne ezt csinálni, nem tudta senki.

Én megfogalmaztam konkrétan, hogy ezt meg ezt kell csinálni. Létrehoztunk egy fejlesztő társaságot, egy kft-t, ez volt 94-ben. Ezzel kezdődött a reptér fejlesztése. Igazából csak a szándék volt meg, a pénz nem, azért meg kellett dolgozni.

Hogy csináltad?

Pályáztam. Akkor még fehér ember is nyerhetett, nemcsak az arra hivatottak. Először nyertünk annyi pénzt, amiből fejlesztési és környezettanulmányt tudtunk készíteni, ezt teljes egészében az EU finanszírozta, s amikor ez megvolt, komolyabb pénzekre tudtunk pályázni. A CBC-programban nyertünk 2,2 millió eurót.

Egy kis önrészt lehetett pályázni az akkori kormánytól, s ami meg hiányzott, azt beletette az Audi Gyár, ami akkor már itt működött. Úgy épült meg ez a reptér, hogy szinte teljesen EU-forrás adta a pénzt, ami a mi nézőpontunkból idegen tőke; a helyi önkormányzatoknak semmit nem kellett beletenniük.

Ez ritkaság, ugye, tudod?

Igen, az országban ilyen nem volt, és ilyen olcsó sem volt. Kevesebb mint egymilliárd forintból csináltunk egy éjjel-nappal fogadó repteret másfél kilométeres aszfaltpályával. Közben teltek az évek, persze nem olyan könnyen, mint elmondom, 2003-ban nyitottuk meg az új pályával a repteret.

Kész volt minden, fények, kiszolgálás?

Igen. Megkaptuk a nyilvános kereskedelmi minősítést határnyitási joggal, ami kvázi nemzetközi. Viszonylag keveset lehet rólunk hallani, mert elvagyunk itt a „sarokban”, de igazi forgalmunk van. Ide igazi repülőgépek járnak, és sokkal nagyobb a forgalmunk az utóbbi években, mint azoknak a reptereknek, amikről általában hallani.

Önfenntartók vagyunk: minket eltart a forgalom. Kollégáim nagyrészt a régi repülésből jöttek és meg is maradtak. Nagy szerencse volt, hogy az üzemeltetést is nekem kellett megszerveznem. Nem volt rajtunk kívül senki, akinek erről elképzelése lett volna. Szabad kezet kaptam, hogy felállítsak egy reptérüzemeltető szervezetet. Csak azon kollégáimra tudtam támaszkodni, akik még a Győri Aeroklub idejében itt voltak, és akiket ismertem. A mai napig is azt a személyzeti politikát követjük, hogy aki nem az utcáról jön, hanem múltja van nálunk, az egészen másképp viszonyul a munkához, mint akinek ez csak egy munkahely. Összesen tizenheten vagyunk, de az mind vagy repült, vagy ma is repül.

(Folytatjuk)