A rácsapások napja

Rekviem barátomért L. Gy.-ért

Zuhanás.
Alattam a táj, elterítve, arccal felém. Változásai: pillanatonként, hirtelen nagyobbodik, a részletek egyre világosabbak.
…szabadesés növekvő sűrűségű közegben… ha a sűrűség felét megszorzom a sebesség négyzetével, megkapom a torlónyomás nagyságát kilopondban… ha a torlónyomás egyenlő a zuhanó test súlyával, akkor a sebesség állandósul.

Alattam a táj ezer arca kiteljesedik, a részletek már felismerhetők.
Zuhanás.

A roncsot úgy vontatták a hangár elé, hogy kereket se tettek alá. Teherautó húzta. Kiálló darabjai a gyepet felszaggatták, semmire se használni – a földet túrták. Megálltak, a kötelet leakasztották és feldobták a platóra, majd az autó elment. Azoknak, akik ezt csinálták, nem látszott megilletődés az arcán, kötelességből tették, egyszerűen és feltűnés nélkül, bár ahogy otthagyták a gépet, abban volt valami menekülésszerű. A roncsra még azon a napon bogarak másztak, környékét pedig egy hét múlva felverte a gaz. Az a friss seb, amit akaratlanul a gyepbe hasított, hamarabb begyógyult, mint reméltem. Azt azonban tudtam még gyermekkoromból, hogy a föld könnyen gyógyítja magát.

Mindenesetre hülyeség volt tőlünk és főleg értelmetlen, hogy a becsapódás után, amikor lángolni kezdett, olyan közel rohantunk a roncshoz. Túlságosan közel, hiszen szerencsétlenül ért földet, a lehető legszerencsétlenebbül; háton, és mielőtt megállt volna, már lángolt, mert az üzemanyagtartály valószínűleg rászakadt a forró hajtóműre. Olyan közel mentünk hozzá, hogy a tűz perzselte az arcunkat. Nem volt semmi értelme, ha csak az nem, hogy viselkedésünk éppoly bizarr volt, mint a gép földet érése, mégis ott álltunk, és néztük szemtől szembe a Halált.

Ezt a szót sose mondtuk ki, bár nem számított tabunak, megkerültük még gondolatban is. A furcsa azonban az volt, hogy nem volt közöttünk semmi megegyezés erre nézve. Részemről úgy voltam – ezt régen tisztáztam magamban –, hogy a betűknek ezt a kombinációját végzetes tévedésnek minősítettem, és mint hasznavehetetlen betűhalmazt, elvetettem. Mellettem szóltak a hivatalos értékelések is, amelyek rendre mellőzték ezt az abszurd hangvariációt – úgy látszik, valamilyen lehetőséggel ők is számoltak –, csak annyit írtak meg feszes tőmondatokban, hogy ez és ez a repülőgép-vezető, ilyen és ilyen gyakorlat végrehajtása közben „Katasztrófát szenvedett”. Távol állt tőlünk is minden pátosz, egymás közt csak úgy jelöltük ezt az állapotot, hogy: „agyonverte magát”, jobb esetben – ha nem szakmabelivel közöltük a tényt: – „leesett”. Ilyenkor azt éreztük – valószínűleg a kifejezetten hétköznapi megjelölés miatt –, hogy valami könnyebb fajsúlyú esetet regisztráltunk. Titkon arra is gondoltunk, hogy az idő múlása majd személyteleníti ezt az eseményt. Azt azonban sose éreztük, hogy becsapjuk magunkat. Ezekben a jelentésekben aztán, a száraz ténymegállapítás után – ami dicséretesen mentes volt mindenféle érzelmi túlfűtöttségtől – következett módszeres aprólékossággal az értékelés, ami minden esetben az abszurditásig fokozódott. Leírta a „katasztrófa” valós és feltételezhető körülményeit, a legapróbb és lényegtelennek látszó mozzanatot sem hagyta figyelmen kívül, sőt, rögzítette az utolsó mondatfoszlányokat, ha voltak, s ha az írott betű képes lett volna az artikulációk közlésére, akkor talán az utolsó ordítást vagy sikolyt is. Az értékelések már olyan tökélyre emelkedtek abban az időben, hogy szociológiai munkaként hatottak. Ezeket a tényeket vagy elfogadtuk, vagy nem, állásfoglalásunk azonban nem változtatott sem rajtunk, sem a tényeken.

Mondom, ott álltunk, és néztük a hasával égre tárulkozó gépet, nagy vörös lángjait, a lángok végén gomolygó füstöt, és tekintetem akaratlanul a kabintető buborékfedelét kereste, de az nem látszott, mert olyan mélyen belenyomódott a földbe, hogy csak a szélvédőkeret szegecselt szalagja csillant meg néha a fű között, az is törött. Gondoltam, valami csoda folytán megmenekült, összehúzta magát, vagy csinált valami lehetetlent, és most ott függ a hevedereken, fejjel lefelé és várja, hogy kiszabadítsuk. Aztán kiugrik, kicsit tépetten, kissé megijedve, és elfutunk messzire, hogy mire a robbanások következnek, már semmi baj ne érjen bennünket, és amíg az ejtőernyő hevedereit bontogatom rajta – mert neki kicsit reszketne a keze –, nevetünk, jóízűt kacagunk az egészen úgy, ahogy azelőtt tettük mindig a felszállások szüneteiben. Ezt gondoltam, mert gondolataim ilyenkor fegyelmezetlenek, de tudtam, hogy nem így van, így már semmi esetre se lehet. Ő nem ugrik ki soha többé ebből a gépből, se másikból, ahogy azelőtt, úgy szedjük majd ki, ha eloltottuk a tüzet és ha marad belőle valami. Mert az a legkínosabb, ha üres kézzel távozunk a roncstól, akkor akaratunk ellenére kénytelenek vagyunk színészkedni, ezzel is nehezítve amúgy is súlyos helyzetünk. Olyankor megjátsszuk, mintha abban a deszkaládában, amit a vállunkon viszünk, lenne valami fontos, és ha sokáig játsszuk, mi is elhisszük, hogy van benne.

Ezzel azonban tartozunk a rokonoknak, akik haragszanak ránk valami megmagyarázhatatlan ok miatt, és nem bírjuk megérteni, hogy mi köze lehetett neki ezekhez az idegen emberekhez? Kissé bonyolult állapot ez, amit még az is tetéz, hogy érezzük, valami galádságot követünk el. Így aztán sajátságos szomorúságunkba szégyen is vegyül meg félelem is, attól való félelem, hogy leleplezik családunkat, mert mindenért mi vagyunk a felelősek, hiszen mi tartottuk magunk között furcsa, abnormális barátságunkkal, ami pusztán az élmények közösségében gyökerezik.

Álltunk csak, mindezek tudatában, tehetetlenül, leeresztett kezünket meg arcunkat egyre jobban perzselte a tűz. Néha, már az elviselhetetlenség határán, félrefordítottam a fejem, és akkor láttam a tűzoltókocsi ügyetlen bakugrásait, és túl lassúnak ítéltem szirénázó vágtatását. Néhányan a kocsinak kiabáltak, de felesleges volt, mert úgyse hallották. Sietni se kellett volna, mert az első robbanás azt jelezte, hogy most már hiába. Úgy látszik, nemcsak az én gondolataim fegyelmezetlenek ilyenkor – gondoltam –, miközben hasra vágtam magam. Aztán az oxigéntartály, mintha csak erre várt volna, és szinte vele egy időben a katapult is, felrobbant. A tűzoltókocsi megállt, sőt visszatolatott, nem gyávaságból, és kiabáltak nekünk is: vissza! Mindenki azonnal vissza! Ezt a figyelmeztetést már nem a kötelesség diktálta, inkább a rémület, ami ilyenkor jelentkezik mindazokon, akiknek semmi közük nincs a dologhoz. Néhányan kúszni kezdtek visszafelé, egy pillanatra én is meginogtam, de aztán a magam előtt való szégyen felülemelkedett, és maradtam. A gép pedig lángolt hangos sistergéssel, apróbb-nagyobb pattogásokkal, ami ugyanolyan volt, mint amikor Nagyi kukoricát pattogtatott. Ugyanúgy vágódott széjjel, lángoló darabokban, csak ennek nem örültem, mert a lőszer füttyögése nyugtalanított, meg egészen más illatot éreztem, mint annak idején. Megint kiabáltak, de nem törődtem semmivel, mi ott maradtunk, akiknek kellett, ahogy a robbanások pillanatnyi szüneteiben néztem: egytől egyig, az ekipázs. Mind az öten ott voltunk, azaz hatan, de a hatodik már nem számított, hogy ott van, helyesebben nem úgy számított, mint ahogy mi számítottunk még most is egymásnak, és ahogy még számítani fogunk egészen addig, amíg a barátságnak ez a soha nem próbált formája meg nem szakad valami kívülálló ok miatt. A hatodik már… Később sose beszéltünk róla, pedig ez sem volt tabu. A tabuk kizárólag barátságra és annak relációira vonatkoztak. És mégis töprengtünk, ahogy a felmagzani készülő füvek között figyeltük életünk, szokásaink, gesztusaink epilógusát. Ismertük jól ezt a lángolást. Láttunk már ilyent, tudtuk, hogy ez is egy lehetőség. És, hogy megdöbbentünk, csupán csak azért történt, mert közülünk való volt; az ekipázsból. De nem rémültünk meg. Egészségesek voltunk, erősek, az orvosi vizsgák szigorúságát félvállról vettük, idegeink és reflexeink sértetlenek, sőt túlságosan is jók.

Már-már azt hittük, hogy őseink megpróbáltatásait, félelmeit nem is hoztuk magunkkal, velünk valami végleg megszakadt és elkezdődött. Nem gondoltunk a későbbi gyomorfekélyekre, a szívkoszorúér-zavarokra, látás- és hallásbántalmakra. Akkor még nem voltunk alkalmasak hisztérikus kitörésekre, s a neuraszténiát megvetettük. Azonban tisztában voltunk helyzetünkkel, a lehetőség megszakadásának pánikélményével, de ezt megkövetelték tőlünk, és csak ránk volt bízva, ki mennyire éli át magában a kiteljesedést. Nem voltunk elbizakodottak, csak felkészültek, nem érhetett bennünket meglepetés. Tudtuk, hogyan történt az utolsó pillanat, szinte forgatókönyvszerűen ismertük az utolsó lélegzetvétel történetét, amikor a horizont végérvényesen felborult, egyre gyorsuló mozgással átvágódott a másik oldalára. Az utolsó méterek felismerése, a környezet részleteinek villanó világossága ismertek voltak előttünk. Ott éreztem meg igazán az idő mozgásértelmének megfordíthatatlanságát, amikor a folyamat szinkronban van ugyan az idővel, ám, ha elmarad tőle, megsemmisül. Ez a folyamat gyorsulhat és lassulhat, de nem léphet ki az időből.

A gép testén először felhólyagosodott a lakk, aztán sisteregve, mint az őskráterek púpjai; apró, pattogó szemölcsökkel elfogyott. Láttam a beömlőnyílás válaszfalán a fényszóró küklopsztekintetét elhomályosulni, plexiborítása kidudorodott, aztán alig hallható pukkanással – amit csak azért véltem hallani, mert láttam – elpukkadt. Idétlen állapot volt. Valami gesztusra vágytam, olyanra, amilyenek a hadijelentésekben vannak a háborúk legelején, ez talán értelmet adna az értelmetlenségnek, legalábbis addig, amíg elfelejtjük. Ettől talán az a szó, hogy Halál, értelmet nyerhetne, mert így itt, csak magán- és mássalhangzók értelmetlen ismétlődése.

A tűz már nem talált tápot, nem tudott belemarni semmibe, hát csak a fogát vicsorgatta. Robbanások se voltak. Felálltunk mindannyian, és egy fekve maradt közülünk, most már mindörökre. Ott a roncsok alatt talán megtaláljuk, vagy legalábbis azt, ami ő volt, vagy rá hasonlít, mert azt tudtuk, hogy ő nem hasonlít most már soha magára.  Amit kiemeltek, nem hasonlított semmire, és akárhogy gondolkodom, úgy rémlik, hogy nem is volt ott semmi.

Aztán a roncsot úgy vontatták el, hogy kereket se tettek alá. Derékon körbekötötték drótkötéllel, és teherautó húzta. A sofőr a visszapillantó tükörben nézte, és azt hitte, hogy repülőgépet lát. Látta azt is, hogy kiálló darabjai meg a szárnyak felszántják a gyepet. A barázda fekete színével elütött a környező fű zöldjétől, élesen elvált, olyan élesen, hogy ijesztő volt, és még négy-öt ezer méter magasból is lehetett látni…

…szabadesés növekvő sűrűségű közegben… ha a sűrűség felét megszorzom a sebesség négyzetével, megkapom a torlónyomás nagyságát kilopondban… ha a torlónyomás egyenlő a zuhanó test súlyával, akkor a sebesség állandósul…

Alattam a táj ezer arca kiteljesedik, s a részletek már felismerhetők.

Zuhanás.

Már látom! Ott kezdődik a beton közepe táján az a reves, fekete folt, abból indult ki a barázda megközelítően egyenesen, kis kacsázással a hangár felé. Az a kivehetetlen alakú valami ott áll a végén, amit már most se tud senki, hogy mi lehet. Én még tudom! Ettől kell megszabadulnom, mert a környezet erre kényszerít. Gépem párducszerűsége, sikoltó laminaritása, a műszerek nyílt és tárgyilagos tekintete már nem vállal vele semmi közösséget. Tagadd meg te is – szólnak –, és akaratom ellenére ismeretlenné kezd válni számomra is. Eddigi határozottságom felolvad a bizonytalanság bágyasztó közegében, már képtelen vagyok a tegnapi lángolást azonosítani önmagával. Nyugtalanít. Gépem oda zuhan, ahonnan elindul ez a majdnem egyenes út, ahol szétmálló, reves, fekete a föld. És a zuhanás bódítóan biztos sínein rohanok feltartóztathatatlanul, oda le, ahol az van a tárgyi valóságában. Izmaim és idegeim bonyolult szerkezete azonosul a szabadesés gyorsuló mámorával, amit túlzó örömömben rafinált szerkezetekkel még fokozok is. Feloldódom ebben a süvöltő eksztázisban. Biztos minden és fölényes. Ez a nagyszerű, geometriailag pontosan meghatározható ív, a cél közelében egyre elegánsabb, táncos mozdulat, az artisztikumon már jóval túl. A hajtómű dörgő hangzavara egyre jobban elmarad mögöttem, és nő, ijesztően növekszik az a hely, amit tegnap, ha emlékeim nem csalnak, a fűben hasalva figyeltem, de most már úgy tűnik, hogy az nem is én, hanem valaki más volt. Rohanásommal a lehetőség végső határát feszítem, azzal a mozdulattal, amivel az íj húrja annyira feszíthető, hogy aztán már az üres pattanás várható és a vessző erőtlen láb elé hullása. Ez már az álodzat érte és magamért. De még ezen túl is van egy alig észrevehető próba, ezt kell elérnem, amit csak a Ráma érzett Indra bűvös nyilán, és én érzem, a kiválasztottak megszállottságával végső lehetőség határát. Feszíteni, túlfeszíteni, elérkezni egy végső, de túlajzott állapothoz, ahol a folyamat ellentétbe csaphat át. Ezt kell megtennem, hogy elfelejtsem, mi történt tegnap azon a helyen. Ott aztán, közel hozzá, már-már egybeolvadva vele, átértékelődik minden. Értelmet vesztenek és nyernek a dolgok.

Amikor pedig a zuhanás íve megtörik, a gép felvágódik, mint a megugró csődör, úgy csattan az égnek, mint a kalapácsütés, akkor már nem érzek semmit, csak a repvezető tárgyilagos hangját hallom, amiben nincs megrovás: – Ne vigye túlzásba, tizenhetes, vétel – és szinte érezhető forradással begyógyul az a seb, amit a földbe hasított valaki akaratlanul. Ahogy visszanézek, egyre kisebbedik, aztán eltűnik végképp, olyannyira, hogy csak a legélesebb szem fedezheti fel nyomait. De nem törődöm szemem élességével.

Ezért a rácsapásért máskor becsuktak volna. Most nem. Hitelem megnőtt az ekipázs előtt. Ez a nap a rácsapások napja, ezt várják tőlem, hiszen a legjobb barátja voltam, nekem kell hát a legmerészebbet mutatnom.

A hangár mellett – láttam – a földkupacokon bogarak mászkáltak. Összevissza futkosásuk céltalannak látszott. Egy hét múlva a roncs környékét felverte a gaz. A temetésen is volt egy földkupac – a hozzátartozók ragaszkodtak hozzá –, de mi akkor már nem tartottuk lényegesnek. Abban az időben jó színészek voltunk.