A palástorsó és a légiközlekedés forradalma

Nem először emlegetjük ezt a néhány másodperces produkciót, de most, annak a bizonyos palástorsónak a hatvanadik évfordulóján ismét érdemes felidézni, hiszen lehet, ha egy nagy tudású és nem túlságosan visszafogott karakterű pilóta nem hajtja végre, az aviatika történelme is másfelé hajlik. Igen, az ős-707-es műrepülésének augusztus hetedikén volt a hatvanadik évfordulója, és a történetet újabb és újabb részletekkel, újra és újra előveszik a historikusok.

Akkor, 1955-ben már egy éve repült az úgynevezett Dash-80, a Boeing első négyhajtóműves utasszállítójának prototípusa, vagy mai szakszóval inkább azt mondanánk: technológiai demonstrátora. De a cég vezetői még mindig nem tudták, a gyártó életének legnagyobb bukása lesz-e a gép, vagy a legnagyobb sikere. Akkori időkhöz mérten rettenetes összeget öltek bele, mai áron 144 millió dollárt, ami nem volt más, mint a gyártó teljes profitja a második világháború óta! A Dash-80-assal ráadásul egy meglehetősen ismeretlen világba léptek, ahol még csak egy típus létezett, de az a korai katasztrófák miatt hatalmas kudarcot vallott, a brit Comet.

Ekkor rendezték azt a vízi versenyt a Seattle melletti Washington-tavon, amelynek mellékprogramjaként időnként  repülőgépek is áthúztak a 250 ezer(!) néző felett. Az az igazság, hogy a Dash-80 megjelenése nem is keltett nagy feltűnést, a másnapi lapokban nem is írtak arról, ami az égen történt, az emberek a vízre és a vízközeli versenyre koncentráltak, csakúgy mint a riporterek. De volt egy hajó a tavon, ahol azért inkább a légi történések voltak fontosak, mert ezen a hajón a Boeing vendégeként ott élvezte a látványosságokat az amerikai légi ipar szinte teljes vezérkara, elsősorban légitársaságok főnökei, sőt, a légitársaságok nemzetközi szervezetének a vezetői is. Nyilván nekik szólt a Dash-80-as tervezett áthúzása. De sima áthúzás helyett a négyhajtóműves gép méltóságteljes magabiztossággal végrehajtott egy palástorsót, majd hogy meggyőzze azokat, akik előszörre nem hittek a szemüknek: legyártott még egyet. Jellemző, hogy csak egyetlen kamera szegeződött ekkor az égre a földi nagyközönség köreiben, hogy megörökítse az eseményt.

A hatás viszont a vízen ringatózó légi főnökökre frenetikus volt, különösen igaz volt ez a Boeing akkori elnökére nézve, Bill Allen ugyanis ugyanúgy nem tudott arról, mire készül vezető berepülő pilótája, mint a többiek a hajón. Az elnök először azt hitte, valami baj van a géppel, majd a következő logikus gondolata az volt, hogy kedvenc pilótája, Alvin M. Johnston megőrült. Első reakcióként a Boeing-elnök egy mellette nézelődő légitársasági főnökhöz fordult, akiről tudta, hogy szívbetegségére gyógyszert szed, és kért tőle egy pirulát, azzal, hogy ő most jobban rászorul. A következő lépésként elhatározta, hogy kirúgja Johnstont. Továbbra is ennek az elhatározásnak a jegyében rendelte magához másnap a rendszerint cowboy-kalapban járó, repüléskor egy kézzel varrott western-csizmát viselő, Hollywood-stílusú snájdig berepülő pilótát, aki arra a dühödt kérdésre: „Mit gondolsz mégis, mi a fenét csináltál tegnap?!” Röviden és magabiztosan ennyit válaszolt: „Eladtam a gépet.”

És igaza lett. A két palástorsó híre villámgyorsan terjedt az iparban, és lassan megkezdte legendává emelkedését a laikus közönség körében is. De ami a Boeing számára döntő volt: néhány héttel később a Pan Am megrendelte az első húsz példányt. A többi már történelem, a persze már erősen módosított, nagyobb és szélesebb törzsű végleges 707-es több mint ezer példányban épült, nem számítva az ugyancsak a Dash-80 bázisán fejlesztett és még mindig nagy számban repülő KC-135-ös tankert. A 707-esek hozták a háború utáni igazi forradalmat a légiközlekedésben, ez volt az első valóban sikeres utasszállítója a jet-korszaknak – 1979-ig maradt gyártásban – és meghatározó típusa lett az interkontinentális hálózatoknak szerte a világon, ahogy egy korábbi cikkünkben írtuk: ez volt a gép, amely a felére zsugorította a Földet, ráadásul az addigiakhoz képest sokkal, de sokkal több utasnak.

A tó felett végrehajtott műrepülésről csak a gép másodpilótája, Jim Gannett tudott előre, bár más visszaemlékezések szerint Johnston néhány nappal a Seattle-i produkció előtt a manővert lepróbálta valahol a Csendes-óceán fölött is. A könyvében sok évvel később úgy magyarázta meg a figura lényegét, hogy a repülőgép „nem érzékeli”, hogy milyen pozícióban repül, ha a terhelése mindvégig 1g marad. Ezt magyarázta Allen irodájában is, a Boeing-főnök egyébként nem rúgta ki végül, de megeskette, hogy többet ilyesmit nem csinál a Boeing gépeivel.

Az elnök azonban továbbra is tüskeként hordta magában ezt az élményt, nemigen bocsátotta meg Johnstonnak a dolgot, talán mert nem szólt neki előtte. Ha újságírók kérdezték erről, nem volt hajlandó válaszolni. Amikor Bill Allen 1980-ban nyugdíjba ment és elbúcsúztatták a Boeingtól, ajándékként többek közt azt a híres fotót kapta szépen kinagyítva, amit az épp háton repülő Dash-80-asból egy berepülő mérnök készített. Allen hazatért a bankettről, de ezt a képet elfelejtette magával vinni.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!