A Lopakodó születése és végleges búcsúja

Az aviatika történetének egyik legfurcsább katonai repülőgépe szállt fel 1981. június 18-án, a Lockheed titkos és meglehetősen sikeres laboratóriuma, a Skunk Works hozta létre a gépet, amelynek létezését hosszú évek során tényleg sikerült eltitkolni. De ez volt az a gép, amely azoknak is meglepetést jelentett, akik repülni készültek rajta, volt, aki elég határozottan fejezte ki kétségét az ügyben, hogy ez a furcsa kinézetű jószág egyáltalán képes-e a levegőbe emelkedni.

Képes volt, annak ellenére, hogy valóban döbbenetesen más volt, mint a Skunk Works korábbi alkotásai, akár a kor bármely más harci gépe. Nem volt gyors, nem volt szép, nem volt olyan, mint a cég korábbi bámulatos alkotásai: a média közkeletű megfogalmazása szerint lopakodó volt, vagyis szakszerűbben fogalmazva: alacsony észlelhetőségű. Alakja, formája, furcsán egymáshoz illesztett, aerodinamikailag agyrémszerű felületei arra szolgáltak, hogy a lehető legkevesebb radarsugárzást verjenek vissza adott irányba; ha nem alkalmaztak volna fly-by-wire kormányzást, nehezen megoldható feladat lett volna repülni vele.

Természetesen nem lehetett szuperszonikus, nem rendelkezett a modern harci gépek kiváló manőverező képességével, hogy miért kapta ehhez képest a vadászgépeknek járó F-megjelölést, arról azóta is vitatkoznak a szakemberek. Viszont roppant modern avionikával szerelték fel, speciel saját radar nélkül, és különleges festést kapott, megintcsak a radar-besugárzás elnyelése jegyében. Fegyverzetét belső bombatárban hordozta, így a külső felfüggesztés sem okozott plusz visszaverődést.

A gép a megszületéséről hozott döntés után mindössze 31 hónappal szállt fel először. Öt kísérleti példány után az első hadra fogható gépet 1982-ben adták át a légierőnek, az utolsót 1990-ben, a flotta végül 59 gépet számlált. 1988-ban ismerték el a létezését és két évvel később mutatkozott először a nagyközönség előtt. Pedig akkor már túl volt az első harci bevetésén, 1989-ben Panama fölött. 1991-ben a Sivatagi Vihar hozta az igazi áttörést az alkalmazásában. Egyike volt azoknak a kulcsszerepet játszó harci gépeknek, amelyek a háború első óráiban elérték a bagdadi vezetési pontokat, segítettek megnyitni a folyosót a támadók következő hullámai előtt. Az első napokban a teljes támadóerő két és fél százalékát kitevő Nighthawk-flotta a bombázó bevetések egyharmadát hajtotta végre, 1300 éjszakai támadást iraki katonai központok, erőművek, légvédelmi egységek és repülőterek ellen. És történt mindez egyetlen gép elvesztése nélkül, sőt, egyetlen lövés, egyetlen sérülés sem érte a gépeket.

A koszovói háború során azonban egy F-117-est a magyar Dani Zoltán légvédelmi rakéta-alakulatának sikerült lelőnie. Máig sok vita övezi ezt az eseményt, mindenesetre fontosak voltak a szerbiai hadsereg ezredesének okos és önálló döntései, az általa használ „elavult”, nagy hullámhosszon dolgozó radarok bevetése, a gyors reagáló képesség, és az amerikaiak hibái: az, hogy nem változtattak az előző berepülési kurzuson, nem voltak a közelben a szokásos zavarógépek, sem a radargyilkos rakétákkal felszerelt F-16-osok. Akárhogy is történt, a Nighthawk elszenvedte első és egyetlen harci veszteségét, pilótája, Dale Zelko sikeresen katapultált, majd sok évvel a történtek után felkereste Dani Zoltánt, és azóta is barátok.

Ami viszont az F-117-es utóéletét illeti: a történet a jelek szerint csak mostanság ér véget. Megszülettek a modernebb, az alacsony észlelhetőséget és a jó manőverező képességet valamint nagy sebességet sikeresen ötvöző ötödik generációs típusok, megszületett és sikerrel „dolgozik” az alacsony észlelhetőségű stratégiai bombázó, a B-2-es is: az „ős lopakodót” kivonták a hadrendből. Ugyanakkor a kongresszus döntése alapján néhány példányt lekonzerváltak, hogy viszonylag hamar bevethető állapotba lehessen hozni őket egy olyan háború esetére, amikor szükség lenne rájuk.

Sőt, mint beszámoltunk róla, 2014-ben kiderült, hogy van legalább egy vagy akár több, továbbra is repülő F-117-es a Tonopah légibázison, eltéveszthetetlen körvonalait mind a bázis pályáján, mind a fedett kiszolgálók egyikében, mind a levegőben látták a spotterek. Hogy mire használták a gépet vagy gépeket, arról is csak találgatások léteznek: „agresszorként”, kiképzési célokra, tekintettel az újabb, nem amerikai „lopakodók” fejlesztésére, vagy radarkísérletek, fegyverpróbák céljaira, nem tudni.

Egy biztos, mostantól feltehetően ennek a rejtett túlélésnek is vége, mert a 2008-as hivatalos kivonást követően néhány héttel ezelőtt a kongresszus hadügyi bizottsága megszavazta a „bizonyos számú” F-117-es harci tartalékban tartásáról rendelkező korábbi döntés visszavonását, vagyis a „maradék” F-117-est sem kell már összeszerelhető, „feléleszthető” formában tárolnia a légierőnek. Ami a mai anyagi viszonyok közepette nagy könnyebbség, az feltehetően a gépek megsemmisítését jelenti, különös tekintettel egyes részegységek még mindig titkos jellegére. Bár azért néhány példány, megfelelően lecsupaszítva, nyilván eljut a múzeumokig is. Ha ezek után Tonopah környékén mégis felbukkanna a jellegzetes fekete forma a pillangó vezérsíkjával, az már valóban a szellemjárás kategóriája lenne.