A hőség zavarában
Június 23-án ünnepelték az ausztriai Wachau-ban (ez az ő Dunakanyarjuk, csak kicsit hosszabb, mint nálunk, olyan harminc kilométerrel...) a Szent Iván-éjt, látványos tüzijátékkal és természetesen sok eszem-iszommal fűszerezve. No és három különvonattal, amelyek Spitz an der Donauba közlekedtek. Ezek közül legmesszebbről a MÁV Nosztalgia Kft. élményvonata érkezett.
Jómagam Győrben csatlakoztam a menethez és a majdnem nyílegyenes pályán, ami Hegyeshalom felé vezet, igazán kitehettek (és ki is tettek) magukért a Turcsiorrúak. Az idő gyorsan repült a mozdonyok dallamos duruzsolása mellett, így csakhamar Bécsben találtuk magunkat. Stadlau állomáson időztünk néhány percet, majd a hangzatos „Floridsorfi magasvasút” nevet viselő egyvágányos összekötő vonalon át jutottunk el a Duna bal-partja mentén Krems felé vezető vonalra.
A Floridsdorfer Hochbahn viaduktján ritkán jár személyszállító vonat, így ez többeknek is kuriózum volt. Jómagam legutóbb a DB 103-as villamosmozdonya által vontatott Rheingold-szerelvénnyel utaztam erre, de az Iho keresőjében most hirtelen nem találtam az erről írt cikkemet.
Kremstől már igazi idilli, mellékvonali környezetben utaztunk és nemsokára behatoltunk a Wachau szőlőültetvényei közé is. A Nohabok Dürnstein állomásán pihenhették némileg ki magukat, a néhány óra azonban hamar eltelt az elsőnek Bécs felől (sajnos szerkocsival elől) érkező gőzmozdonyos különvonat fotózásával és a helyi borokkal való ismerkedéssel.
A Spitzig tartó menet utolsó etappja még verőfényes napsütésben tárta elénk a Duna völgyét, néhányan még a gravitációs (köteles) kompot is kipróbáltuk napnyugta előtt. Aztán jöhetett egy jó vacsorázó hely felkutatása és a tűzijáték megtekintése, melyet követően még jutott kis idő a különvonatokat lefényképezni is.
A szemfülesebbek a tűzijáték által nyújtott katarzis átéléséhez a vasútállomást használták előtérként, így sötétedés utáni képeimet nem is mutatom meg, mert szebbnél szebb felvételeket találtam a fórumokon a Nohabok felett felrobbanó rakétákről, amlt az igazán elhivatottak készítettek, miközben én az étteremben sörrel a kezemben néztem az EB-t.
A hazafelé tartó út sem volt élménymentes, hiszen az élményvonat bulizós vagont is továbbított. Az Orfeum-kocsi már korábbról is ismerős volt számomra, ezúttal azonban csak Bécsig élvezhettem a társaságot, mert másnap (illetve már aznap, mivel Bécsbe jócskán vasárnap hajnali egy óra után futott be a szerelvény) még volt némi utazgatni valóm Ausztriában.
De erről majd egy következő menetben számolok be!
