Ötszázötvenmillió dollár repülőgépenként?
Nem lesz egyszerű feladat: márpedig ezt a költségvetési limitet állította fel magának a légierő vezetése. Az elmúlt évek során szinte kivétel nélkül az eredeti kötlségvetéseket magasan felülteljesítő beszerzési programokat kénytelen menedzselni a légierő. A leginkább elrettentő (és persze az amerikai adófizetőknek a legtöbbe kerülő) példa persze az ötödik generációs Lockheed Martin F–35 Lightning II-es vadászbombázó-család.
Most azonban változást szeretne a Pentagon. Kérdés, hogy hogyan sikerül egy, a tervek szerint 80-100 gépes flottával felálló, új generációs, nagy hatótávolságú és nehezen észlelhető stratégiai bombázógépet „kihozni” gépenként alig több mint félmilliárd (2012-es árfolyamú) dollárból. Viszonyítási alapként a Northrop Grumman B-2A Spirit bombázógépe, az amerikai stratégiai légierő legmodernebb gépe szolgálhat. Nos, a B-2-esek „üres” gépenkénti gyártási ára 737 millió dollár volt, míg a program minden fejlesztési és támogatási költségét figyelembe véve ez az összeg 2,1 milliárd dollárra nőtt (1997-es árfolyammal számolva). Éppen ezért volt igen fájdalmas a 2008. február 23-a: Guam szigetén így több mint kétmilliárd dollár füstölt el, szó szerint és látványos körülmények között.
A hírek szerint a védelmi tárca zöld utat adott az új generációs bombázógép fejlesztési projektjének megkezdéséhez. Kérdés persze, hogy az új mennyire is lesz új. Norton Schwartz tábornok, a légierő vezérkari főnöke szerint „nem mindent kezdünk az alapoktól”, azaz lehetséges, hogy a már meglévő technológiák felhasználásával próbálják majd a beszerzés és az üzemeltetés költségeit leszorítani – amennyire egyáltalán lehetséges.
Ráadásul széles tér nyílhat a program teljes költségeinek kreatív elszámolására is. Azt könnyű belátni, hogy a bombázógép feladatának sikeres megoldásához támogatásra, hírszerzési, felderítési, elektronikai harci támogatási, légi utántöltési feladatok végrehajtására van szükség. Ha azonban ezeket a költségeket nem a leendő bombázógépprogram és a típussal végrehajtandó feladatok költségei közé számolják el, hanem önálló fejezetként szerepelnek (hiszen ugye tankergépre máshol is szükség van), akkor máris kedvezőbbé válhat a kép – papíron.
Schwartz tábornok egyelőre köti az ebet a karóhoz: „Ha [a szállítók] nem képesek ezt megoldani, nem indul el a program. Vagy teljesítesz, vagy kimaradsz.” Márpedig nincs sok idő a gondolkodásra, ha a 2020-as évek közepére valóban új, nukleáris csapásmérésre is alkalmas bombázóflottát akar a légierő. A mostani elképzelések szerint a nehezen észlelhető repülőgépek tervezésében és építésében nagy tapasztalatot szerzett gyártónak (ez a leírás nagyjából az F-22 és F-35 típusokkal érintett Lockheed Martinra, illetve a B-2-es szállítójára, a Northrop Grummanra illik) kell majd a már meglévő technológiákra, rendszerekre alapozva költséghatékony bombázógépet leszállítania. Ehhez azonban a cégnek arra is szüksége lesz, hogy ne változzanak folyton a megrendelő elvárásai. Így járt például a B-2-essel a Northrop Grumman: eredetileg szó sem volt a stratégiai bombázógépek alacsonyrepülési képességének megteremtéséről. A menet közben érkezett légierős elvárás a gép alapos újratervezését igényelte, mely persze a költségekben is jelentkezett.
