Ilyen volt 1987 tele

Amikor reggel kinéztem az ablakon, azt láttam, hogy néhány meglett családapa ás az úton. Fura volt az is, hogy egyetlen autó sem parkolt az utcán. Ennek ellenére reggeli után elindultam a bátyámmal az iskolába, hiszen anyám szerint a felnőttek fura szokásai nem adnak felmentést az iskolalátogatás alól. Az út nagyjából ötperces volt, nem tartogatott különösebb meglepetést. Egészen a bejárati ajtóig. Az első emeleti szobám ablakából ugyanis kiláttam az utcára, de a ház földszinti kapuja teljesen be volt havazva, nem lehetett kijutni a házból. Az egyik, már az utcán ásó szomszédot kértük meg, hogy az úttól kezdjen ásni a házunk felé, mi pedig bentről álltunk neki utat vágni. Így sikerült eljutni az utca sarkáig, ahol azonban levett a lábamról a következő akadály. A hegyről lefújó havas szél szó szerint feldöntött. Nem adtuk fel, háromnegyed óra alatt feljutottunk az iskoláig, ahol közölte a portás, hogy minek mentünk fel, ma nem lesz tanítás. Talán holnap se.

Végül még holnapután se volt tanítás. Kenyér se volt egy ideig, de hálistennek az egyik szomszédnak terepjárója volt. Ő ment le bevásárolni a fél utcának, a Nivát tetőig pakolta kenyérrel.

Este a híradóban láttuk, hogy mi még jól jártunk, volt áram, és sikerült egy olyan közértbe eljutni, ahol volt kenyér is. Sok helyen ugyanis a pékek se jutottak be dolgozni, meg a pénztárosok se.

A következő néhány napi iskolaszünet azzal telt, hogy az utcán parkoló autósok fura szokásait néztük. Apuka 1 lement kiásni az autóját. A havat legegyszerűbben az autójuk mellé hányta. Igen, pontosan a mellette parkoló Apuka 2 autójára, így egy-egy hókupac néha többször is helyet változtatott, Apuka 3 és Apuka X kocsija tetejét  is megjárva. Csak másnap jutottak el odáig, hogy együtt egyrészt gyorsabb, másrészt olyan helyet találtak a hónak, ahol senki nem parkolt. A legtöbb hivatal és gyár ideiglenesen zárva volt, az utakról is csak lassacskán tolták le a havat, így a kiásott autókkal nem igazán volt hova menni az első napokban.

Este pedig a híradóban néztük, ahogy az elakadt kenyérszállító Roburok mellett elhasítanak a honvédségi Krazok és lánctalpasok, a szülő nőket és nagybetegeket pedig a honvédség Mi8-as helikopterei vittek kórházba. Az orvosokat pedig UAZ-ok. Néhány nap alatt mindenki rájött, hogy tud közlekedni, mire pedig letolták az utakról a havat, addigra az szinte teljesen el is olvadt.

1987 januárjában még Zuglóban laktam, és Újpalotára jártam iskolába, az akkor még Ságvári Endréről elnevezett nyomdaipari szakmunkásképzőbe. Mivel ez érettségi utáni, kétéves iskola volt, annyira szigorúan nem vették a tanárok a fegyelmet, mintha 14-15 évesek lettünk volna, épp azért a „heveny iskolaundoritisz” nevű betegség is ritkán vett rajtunk erőt.

Vasárnap este még néztem a tévéhíradóban azt a sarkvidéki tájat, ami a helikopteren fölötte elrepülő riporter szerint az M7-es autópálya kellett volna, hogy legyen, hétfő reggel nagy levegő, kabát, sapka, sál, és irány a suli. Az Erzsébet királyné útja Zuglóban inkább hasonlított Klondike-ra a nagy alaszkai aranyláz idején, mint főközlekedési útvonalra: a nagy fehérség kellős közepén, valahol a villamossínek táján két kitaposott ösvény a forgalmi irányoknak megfelelően, libasorban vonuló emberekkel. Rákospalota-Pestújhely MÁV telepnél aztán előkerült egy veszettül csúszkáló autóbusz, talán a 177-es számot viselte, az Újpalotán valameddig eljutott. Az iskolában kiderült aztán, hogy az osztály fele és a tanárok negyede (ki is a lelkesebb?) van csak bent, így egy óra semmittevés után szélnek eresztettek minket. Hazafelé várt az újabb hótaposás, ez alkalommal a tömegközlekedés legkisebb jele nélkül, gyalog Zuglóig. Másnapra – bár kicsit akkor már kotortak, és ez-az el is indult – iskolaszünetet rendeltek el.

Úgy emlékszem, 1987 elején szakadt rá az országra az a hatalmas hóesés, ami valósággal betemetett egy csomó települést, és elvágta őket a külvilágtól. Az akkori HM bevetette a helikoptereseket, és az egyik egységet azzal a különleges feladattalbízta meg, hogy egy csapat újságírót szállítson Zalaegerszegre bemutatni a honvédség aktivitását a nehéz helyzetben. A magyar Rádió tudósítójaként és a rádiósok közt közismert hiénaként erre a feladatra természetesen engem jelöltek ki. De Ferihegyre csak a rádió egyik Lada Nivájával tudtunk kijutni.

A gép, amibe a reptéren beszálltunk, luxusmadár volt, piros plüssel bevont ülésekkel, sejtéseink szerint „nagy emberek” szállítására szolgált. Ahogy repültünk vele a behavazott M7-es felett, híradós operatőr kollégám kinyitotta az ajtót, hogy rögtön „lőjön”, ha valami érdekes látvány adódik, mondjuk egy elhagyatottnak tűnő behavazott kocsi, aminek csak a teteje látszik ki a hóból. Igen ám, csakhogy nem látta előre, mikor érdemes beindítani a gépet, úgyhogy arra kért, hogy miközben ő a gép padlóján hasal, én nézzek előre a pilóták között és jelezzem, ha közeledik egy izgalmas motívum. Én a jelzésnek viszonylag egyszerű formáját választottam: mindig ráhúztam egyet a fejére. Leszállás után megkérdezte, miért jeleztem neki akkor is, amikor nem is volt semmi érdekes. „Mert olyan jólesett, hogy kupán vághatlak” – feleltem neki őszintén.

Első leszállásunk merő kényszerűségből történt, elromlott a gép generátora, úgyhogy Szentkirályszabadján helikoptert és személyzetet cseréltünk. A másik gépben nem voltak kényelmes plüssel bevont ülések, a pilóták viszont háromszáz méter helyett tíz-tizenöt méter magasan rohantak a havas terep felett, és szemlátomást pokolian élvezték arepülést.

Zalaegerszegen a focipályán szálltunk le, és ott kiderült, hogy a túra szervezői a hóban mászkáló, tejet szállító katonai teherautókat akarták megnézetni velünk, ez lett volna a túra nagy attrakciója. Mi viszont úgy éreztük, ennél izgalmasabb élményt is nyújthat az élet, különösen, ha e célra egy helikopter is a rendelkezésünkre áll. A szentkirályi pilóták is boldogan ráálltak arra, hogy próbáljunk elrepülni egy olyan elzárt faluba, ahova tényleg nem lehet másképp eljutni, mint helikopterrel. Fel is szálltunk megint, és a nem túl magas felhőalap kíséretében „ráültünk” a Zalaegerszeg–Nagykanizsa vasútvonalra. A sínek két magas töltés között kanyarogtak, a pilóták pedig eufóriában követték a síneket – szinte a töltések között.

Addigra már én is be lettem kapcsolva a fedélzeti kommunikációs rendszerbe, és a pokoli jókedv természetesen hamar rám ragadt. Egyszerre csak a másodpilóta felkiáltott: „Baj van!” Kérdezi a pilóta: „Mi történt?” Mire a jobbüléses férfiú: „Nem látod? Tilos a szemafor!” Mire nem bírtam ki, hogy én is bele ne szóljak a játékba: „Sebaj, dudáljatok!” És dudáltak is, megnyomták a dudát, ami normális esetben azejtőernyősöknek jelzi a gépelhagyást. A hátul lévő újságíró kollégák rémületükben kishíján majdnem kiestek a MI-8-asból.

A behavazott falu szélén megint csak a focipálya tűnt alkalmas leszállóhelynek, de azért ez már nem volt olyan egyszerű történet: az addig a két pilóta mögött és között ülő fedélzeti szerelő kiszállt a gépből, és miközben időnként el-el merült a derékig érőhóban, egy kábellel a belső kommunikációs rendszerhez kötve centinként irányította a pilótát, hova tegye a két főfutót és az orrfutót, miközben a pilóta centinként követte az utasításait, különlegesen szép munka volt, amennyire laikusként megítélhettem. Aztán bementünk az elzárt faluba, ahol igencsak nagy örömmel fogadták az égből pottyant újságírókat, de amennyire emlékszem, nem voltak az emberek túlságosan idegesek a hó miatt: egyébként nem sokkal érkezésünk után már egy hóeke el is jutott hozzájuk, aztán oda is jöhetett tej meg kenyér. (A másnapi szerkesztő nem is örült igazán az ott felvett anyagomnak, mert nem volt elég dráma benne.)

Visszafelé volt még egy érdekes leszállásunk: Börgöndön értünk földet, és vártunk néhány mentőautóra: vesebetegeket hoztak a helikopterhez, akiket aztán mi vittünk el Budapestre, mert másképp nem jutottak volna a rendszeres, életüket jelentő kezeléshez. Egyikük arcán azonban már hajtóműindításkor látszott, hogy igazából nem a dialízis elmaradása, hanem a repülőút miatt félti inkább az életét.

Végül még egy emlékkép: Ferihegyre már természetesen teljes sötétben értünk, de a behavazott reptér fantasztikus szépen fehérlett a hótól. Viszont végtelen nagy nyugalom volt az 1-es terminál környékén: ezen az estén, ebben az irgalmatlan nagy hóban csak a Mi-8-as helikopterek voltak képesek mozogni a nemzetközi repülőtéren.