Hullámkaland, 6300 méter
A hétvégén az iho.hu beszámolt arról, hogy Dunakeszin sikeres hullámrepülések voltak, öt arany- és két gyémántkoszorút érő magasságot értek el a pilóták a Pilis illetve a Börzsöny hullámterében. Szerkesztőségünk abban a kellemes helyzetben van, hogy első kézből közölhet beszámolót a sikeres magassági teljesítményekről. Szerzőnk, aki legutóbb az argentín vitorlázórepülő világbajnokságról írt összefoglalót, szombaton egyike volt azoknak, akik gyémántkoszorút érő tiszta ötezer méteren, a földhöz képest hatezer méter felett repültek a hullámban.
2013 elég jól indult számomra, ugyanis egy felszállásból sikerült megrepülnöm az arany- és a gyémánkoszorú magassági feltételét, a tiszta ötezer métert a dunakeszi hullámban. Az út hosszú volt és rögös, de a tudat, hogy a legnehezebb gyémántfeltételt is sikerült teljesíteni, mindenért kárpótol.
Az egész még májusban kezdődött, amikor teljesítettem az első háromszázamat, aminek a történetét az Opitz honlapon tudjátok elolvasni. Akkor dőlt el, hogy az idei hullámszezonban én is szeretnék részt venni, hogy be tudjam fejezni a nemzetközi E vizsgát, népszerűbb és ismertebb nevén az aranykoszorút. A magassági repülésre nagyjából októberben kezdtem el készülni, először a megfelelő orvosi vizsgálatok megszervezésével, utána a műszerkiképzés elindításával, és végül az elméleti felkészüléssel.
FelkészülésMinden vitorlázórepülő tudja, hogy a hullámban viszonylag nyugodt körülmények között lehet teljesíteni az arany- és gyémántkoszorúk magassági feltételeit. Ellentétben a rendkívül veszélyes nyári zivatarfelhőkkel, a hullámban csak a vontatást és az alacsony szinten lévő turbulenciát kell túlélni, utána egy vajsima liftben lehet utazni egészen a hat- és hétezer méteres magasságokig. Ahhoz azonban, hogy ide eljussunk, előbb át kell menni a barókamrás vizsgálaton, ahol azt nézik meg az orvosok, hogy 5500 méteren hogyan viseli a delikvens az oxigénhiányt.
Sajnos a Gyáli úton valamilyen technikai gond lépett fel a kamrával, így nem maradt más választás, mint hogy Kecskemétre menjünk a Repülőkórházba, ugyanis csak ez a két barókamra van az országban. A katonák azonban kértek egy terheléses EKG-t is, amit előbb itt Budapesten kellett elintézni. Némi szervezés után a MÁV-rendelőben el is jutottunk a dokihoz, aki két részletben megcsinálta a vizsgálatot. Amikor kézben voltak a papírok, már jelentkeztünk is a Repülőkórházban, hogy mennénk a kamrába, túlesni azon, amin túl kell esni.
November 23-án kora reggel keltünk útra négyen a Népligettől, hogy reggel nyolckor már jelentkezni tudjunk a ROB-irodán. Még négyen csatlakoztak hozzánk: ketten az MSE-ből, illetve két szegedi srác, akik szintén hullámra készültek. Egy gyors fül-orr-gége vizsgálat után felsétáltunk a kamrához, ahol alapos és mindenre kiterjedő oktatásban részesültünk a magassági repülés veszélyeiről, a hipoxiáról, és az egyéb vészhelyzetekről is. Elmondták például, hogyan kell saját magunkat újraéleszteni áramütés esetén, vagy épp azt, hogy miként kell gégemetszést csinálni egy körömollóval és egy golyóstollal.
Miután mindenki kellően felkészült, jöhetett a felszállás. Nagyjából negyvenes varióval mentünk felfelé 5500-ra, ahol kellemes negyedórát töltöttünk el, teljes orvosi felügyelet mellett. Alapvetően jól ment a vizsgálat, csak az ujjaim végei zsibbadtak egy kicsit, de a sokak által megénekelt színlátás-vesztés és látótér-szűkülés végül nem jött el. Igazából annyira izgultam, hogy gyorsan eltelt az 15 perc, és már jöttünk is lefelé, laza nyolcvanas varióval. A második kör már nem volt ilyen egyszerű: az egyik szegedi pilótatársunk ugyanis elájult a kamrában. Ekkor égett bele mindannyiunk agyába, hogy az oxigénnel nem szabad viccelni, mert a kamrában odaugrik hozzád a doki, de amikor egyedül vagy fenn hatezer méteren, senki sem lesz, aki megmenti az életed.
Egy kis elméletDunakeszin alapvetően mindig bajban vagyunk a légterekkel: mivel Ferihegy télen-nyáron üzemel, ezért mindig tiszteletben kell tartanunk a nagyvasakat, és nekünk is nagyon figyelnünk kell arra, hogy ne lépjünk ki a számunkra meghatározott légterekből. Ez a hullámnál, amikor nem csak a legalsó levegőréteget használjuk, még fokozottabban igaz. Szerencsére a repülőtér rendelkezik két hullámlégtérrel, amit megfelelő időjárás esetén igénybe tudunk venni, egészen FL285-ig, ami bőven lehetővé teszi a gyémánmagasság kirepülését. A légteret azonban ismerni kell, ezért december 1-jén mindannyian, akik hullámot akartunk repülni, részt vettünk az elméleti oktatáson, és le is vizsgáztunk a szabályzatból.
Ugyanezen a napon Balázs Gyuri is előadást tartott a dunakeszi hullámról. Nálunk alapvetően két hegység, a Pilis és a Börzsöny váltja ki a jelenséget, de ez is nehezíti meg a dolgunk. A Pilis az eddigi tapasztatok szerint nem ad olyan magas hullámot, mint a Börzsöny, ezért előzetesen arra készültünk, hogy a közeli Pilisben megemelkedve a Börzsönyben repüljük majd ki a szükséges ötezer métert. Ez a feladat azért nehéz, mert a kisebb teljesítményű gépek (amikkel most mi is repültünk) nagyon sok magasságot veszítenek, amikor a két emelőtér között nagy sebességgel, ráadásul merülésben kell előremenniük. Titkon ezért abban reménykedtem én is, hogy a Pilisben már meg tudom repülni az ötezremet. Gyuri 25 éves tapasztalatai nagy segítséget nyújtottak számunkra, ugyanis neki köszönhetően pontosan tudtuk, hol kell keresni az emelőtereket.
Először a hullámbanSzerdán reggel csörgött a telefonom, és jött a hullámriasztás. Nagy szerencsém is volt, mert éppen amúgy is szabadságon voltam, úgyhogy legalább a munka miatt nem kellett aggódni. Pénteken reggel nyolckor találkozó a reptéren, hullám várható, de nem túl erős, inkább a háromezer valószínű. Nem baj, nekem az is elég, ne legyen az ember telhetetlen, kezdetnek megteszi az aranymagasság is. Bíztam benne, hogy az ötezer is benne lehet a napban, de sajnos a pontos előrejelzést nem tudtam megnézni, meg kellett elégednem az általános időjárás-jelentéssel, ami szerint erős, viharos észak-északnyugati szél várható.
Csütörtökön természetesen már alig tudtam elaludni, és pénteken sem vártam meg, amíg csörgött az óra. Nyolc előtt már kinn voltam a reptéren. Befutottak a fahegyiek is, akik hoztak magukkal két gépet. Eldőlt az is, hogy Bors Gabi a K-6-al megy majd, úgyhogy én lettem az első körös a Nagyvasunkon. Andris levezényelte a kipakolást, utána elindult az oxigénért. Mi bepakoltunk a gépbe, de elég lassan haladtunk, úgyhogy 11-kor még benn voltunk a hangároknál, miközben süvöltött a szél, és formálódtak a hullámfelhők. Amikor Andris is visszaért a palackokkal, gyorsan beépítettük őket a gépekbe, és már indultunk is ki a startra, a reptér másik végébe.
Az indulásnál az érkezési sorrend, és a tapasztalat döntött, így először a HK farokjelű Jantar 2b szállt fel, egy rutinos fahegyi hullámpilótával a fedélzeten, ő volt a szonda. Utána indultam én, majd következett a K-6, majd a fahegyi gépek: a C2-es Astir, és egy Nimbus 2. Indulás előtt még gyorsan átöltöztem (három nadrág, két pulóver, négy zokni), és már mehettünk is. A startláz persze most is elkapott. Nagyjából sejtettem, mire számítsak a vontatás alatt, de arra a dobálásra, ami a Piroska mögött várt, még csak nem is készülhettem fel. Az első métereken a reptér fölött még nem is volt gond, de utána jött a fasor és a vasút, majd beértünk a Pilis szélárnyékába. Igazából nem is azzal volt gond, hogy nem tudtam vezetni a gépet, sokkal inkább az zavart, hogy milyen gyorsan változik a helyem a vontatógép mögött. Az előírásoknak megfelelően alacsonyan követtem, de még így is voltak meredek helyzetek. A vontatógép útjából lehetett látni, hogy mi következik, ugyanis egy másodperccel később már én jártam abban az merülésben vagy emelésben, ami elüntette előlem a motorost. Eleinte még próbálkoztam azzal, hogy lenézzek a kabinba, és megigazítsam a laza hevedereket (miután háromszor lefejeltem a plexit), de végül feladtam, és inkább a vontatásra koncentráltam. A rázós kezdetnek köszönhetően viszont a logger és a fényképezőgép is elköltözött a mellettem lévő zsebekből, úgyhogy ezeket már csak a leszállás után találtam meg.
Az emelőtér gyorsan meglett, Szentendrétől keletre, nagyjából 1000 méteren húztam meg a kioldót. Igyekeztem megjegyezni a magasságom, hogy később magasan ne kelljen sokat gondolkodni azon, hogy vajon megvan-e a tiszta három- vagy ötezer. Az emelőtérben minden olyan volt, amilyennek a nagyok mondták: a levegő kisimult, és csak mentünk fölfelé. Igyekeztem kitapogatni az emelés széleit, alacsonyabban még a helyezkedés is jobban ment, mert a föld közelsége miatt jobban láttam a saját pozíciómat is. A szél persze nagyon erősen fújt, szinte már a legalacsonyabb szinteken is meg tudtam állni széllel szemben, ami eleinte nagyon furcsa érzés volt számomra.
Közben érkeztek a többiek is mellém, és folyamatosan rádióztunk, hogy a legjobb emelést meg tudjuk találni. Itt még elég nagy különbség volt a gépek között: én például alig voltam kétezren, amikor az előttem tíz perccel felhúzott 2b már bőven négyezer felett járt. Az általa bemondott emeléseknek én jellemzően csak a felét tudtam megfogni, de úgy voltam vele, hogy amíg emelkedünk, addig nem panaszkodom. Így utólag persze már én is okosabb vagyok, a mostani fejemmel biztosan jobban küzdöttem volna, hogy megtaláljam a legjobb emelést, de az első hullámrepülésemnél még bőven elég volt, hogy élek, repülök, csodálatos a kilátás, és bíztatóan török a négyezer méteres álommagasság felé.
Négyezerig viszonylag könnyen mentek a dolgok: a szél nem volt annyira erős, hogy elsodort volna, a látás jó volt, és én is jól éreztem magam. Négyezer felett azonban kezdett gyengülni az emelés, és a szél is egyre erősebb lett, és én is egyre nehezebben tudtam tartani a pocíziót. Itt inkább csak fél-háromnegyed méterekben emelkedtem (az Astir be is ért), és egyre jobban küzdöttem a széllel. Közben szívtam az oxigént is, mert élénken éltek a fejemben az orvosi vizsgálaton történtek emlékei. Biztosra mentem, és még a kezemmel is rászorítottam a maszkot az arcomra, nehogy baj legyen.
Ötezer méter körül hívtam meg először a földet, hogy kérdezzék meg Karesztől (aki lenn várt a nagyvasra), hogy akar-e jönni, mert akkor visszaviszem a gépet. Andris ellentmondást nem tűrően szólt vissza, hogy maradjak, és próbáljam meg a gyémántmagasságot. Ekkor már egyre kevésbé találtam az emelést, és magamat is egyre bizonytalanabbnak éreztem. Nem szoktam hozzá a nagy magasságokhoz, a viszonyítási pontok hiányához, ezért egyre kevésbé éreztem a gépet. Nem vagyok nagy szimulátoros, de a repülés egyre inkább ehhez kezdett hasonlítani. Bármerre fordultam, bárhogy gyorsítottam a gépet, szemmel láthatóan nem történt semmi: persze a felhők elmozdultak és a műszerek is jeleztek, de nem éreztem úgy, hogy a gép azt csinálná, amit én akarok. Persze ez elsősorban azért volt, mert nem voltak viszonyítási pontok, de az érzés nagyon fura volt. 5500 felett már csak arra koncentráltam, hogy ne hagyjam el az emelést, és a maradék hétszáz métert, ami a gyémánthoz kell, össze tudjam gyűjteni. Percenként ellenőriztem a palackot, hogy van-e még elég oxigén, és a maszkhoz futó csövet is, ami a tapasztalatok szerint elég gyakran okoz nehéz perceket.
Hatezer méteren már nem volt őszinte a mosolyom. Hirtelen az futott át a fejemen, hogy mi a fenét csinálok én itt (gyémántmagasságot repülök), és miért nem úgy repül a gép, ahogy szokott (úgy repült, csak nem lehetett érezni a referenciapontok hiánya miatt). Nagyon bizarr érzés volt, és nem éreztem jól magam. De már csak kétszáz méter kellett, úgyhogy azt számolgattam, hogy az egyméteres emelésben már csak maximum három percet kell kibírnom, és mehetek is lefelé. Az oxigén is fogyott, lassan közelítette a piros mezőt a nyomásmérő a palackon. Hogy még ennyire se legyek magabiztos, a plexi is elkezdett jegesedni, hiába nyitottam ki minden szellőzőt. Amikor elértem a 6300 métert, oldalra már alig láttam valamit, nagyon fáztam, és már nagyon le akartam jönni. Andris persze rádión keresztül tartotta bennem a lelket, amiért nagyon hálás vagyok neki. Amikor jelentettem, hogy elértem a szükséges magasságot, az első kérdése az volt, hogy látom-e a repteret. Mondtam hogy nem, mert épp alattam van a hullámfelhő. Azonnal jött is az utasítás: utazzak előre, és kerüljem el a felhőt, nehogy lejegesedjek.
Így is tettem: húztam egy kövér féklapot, az ívelőt előrenyomtam -1-be, és kellemes 160-170-es tempóval elkezdtem a süllyedést, valamint az alattam terpeszkedő felhő kikerülését. A magasságmérő őrült tempóban pörgött lefelé, a kabintető pedig hasonló iramban kezdett párásodni. Négyezer környékén ki is vettem a gépet a süllyedésből, hogy adjak egy kis időt a plexinek a száradásra, mert nulla látással nem igazán életbiztosítás a turbulens földközeli levegőben repülni. Szerencsére a látás gyorsan visszajött, úgyhogy folytathattam a süllyedést. Kétezer környékén egy kicsit kilaposítottam az ereszkedést: élveztem a meleget, a napsütést, és azt is, hogy végre nem a maszkból kellett lélegeznem.
Ahogy közelítettem a Pilis nívóját, úgy lett egyre durvább a levegő. Míg a hullámban teljes nyugalom és sima emelések voltak, addig a hullámtéren kívül őrült dobálás és szélnyírások vártak. Nem is mertem 140-nél lassabban menni, nehogy valami meglepetés érjen. A maradék magasságomat úgy terveztem eldobni, hogy a hullámlégtérben a lehető legközelebb megyek a reptérhez, majd onnan egyenesen siklom majd be. Ahogy Szentendre fölé értem, megint találkoztam az emelőtérrel, volt olyan is, hogy három méter fölé is felrúgott a varió egy pillanatra. Ekkor viszont már hazafelé tartottam, úgyhogy fejben elkezdtem a leszállásra készülni.
Hétszázon nyitottam a futót (nehogy később elfelejtsem), és szóltam a repveznek, hogy érkezem. Némi meglepetésre az jött vissza a rádióban, hogy a reptéren gyenge a szél, amit egy kicsit furcsálltam, mert én éppen olyan kétszázas föld feletti sebességgel közelítettem Dunakeszit, miközben a sebmérő alig 130-at mutatott. Annyi baj legyen, legalább gyorsan otthon leszek. Gyors rádiózás, hogy a hangár elé szálljak, és már jött is a harmadik forduló. A sebességem a negyedik forduló után is elég nagy volt még, ugyanis tartottam a reptér szélén lévő fák turbulenciájától. Száznegyvennel robogva léptem át a küszöböt, majd teljes féklappal szépen elkoptattam a sebességet, amíg lehetett. Persze végül ez sem lett elég, nagyjából százzal mehettem, amikor először földet ért a futó, úgyhogy még pattogtam egy sort, mielőtt megálltam a hangár előtt. Andris szólt, hogy ne szálljak ki, minjárt jönnek értem. Utána már csak a fotók és a gratuláció maradtak.
TanulságokNagyon megkönnyebbültem, amikor kiszálltam a gépből. Nem csak azért, mert sikerült megrepülnöm a gyémántmagasságot, hanem azért is, mert túléltem ezt a kalandot is. Sokat olvastam már a hullámról, de benne lenni és hatezer méteren repülni teljesen más érzés. Ebben a magasságban tényleg csak vendégnek éreztem magam, és tudtam, hogy nem szabad hibázni. Ennek ellenére nem repültem szépen, hagytam hogy elsodorjon a szél, és a sebességet sem tudtam rendesen tartani. Így utólag, a biztonságos karosszékből azt kell mondanom, hogy nem vagyok elégedett magammal, mert nem tudtam megfelelően hasznosítani azt, amit tanultam a hullámról. A siker persze kárpótól (és persze mindenki jogosan mondhatja, hogy ne reklamáljak, mert első próbálkozásra meglett a gyémántom), de én én mégsem vagyok elégedett.
Nem kötöttünk még barátságot a hullámmal, nem repültem szépen, és fejben sem voltam elég felkészült. De most már tudom, mivel jár a magassági repülés, és az elképesztő látvány, ami magasan várt bennünket, a mai napig a szemem előtt van. Ha lesz megint hullám, ismét megpróbálunk összebarátkozni. Sokat tanultam ebből a felszállásból, és abból a három órából, amit a hullámban töltöttem. De még mindig nem tudok eleget. Ez fog majd legközelebb motiválni, amikor hullámrepülésre indulok, akár Dunakesziről, akár más repülőtérről. A megismerés vágya. Alig tudunk még valamit erről a hihetetlen természeti jelenségről, ami ilyen elképesztő energiákat szabadít el. Ha rajtam múlik, én szívesen részt veszek a felfedezésben.