Határozott hang, csalinkázó Cessna, tajtékzó parancsnok

A vasfüggöny szerencsétlenebb oldalát uraló régi rendszer egyik nagy ellentmondása volt, hogy míg magukat erősnek és világmegváltónak tartották, mindeközben szinte az üldözési mániáig terjedő félelem uralta a hatalom mindennapjait. Ez jól tükröződött abban a fából vaskarika rendszerben is, amit az országba jövő, vagy azt átrepülő repülőgépek engedélyezésére kitaláltak. A menetrend szerint közlekedő, nagy gépek úgynevezett igénylése még csak csak egyszerűnek volt mondható, de a kis magángépek oly mértékű rettegést keltettek, hogy az engedélyt csak mindenféle kacifántos úton lehetett beszerezni, többféle aláírással is szentesítve a hozzájárulást. Mintha egy kis Cessna négy utasával különösen nagy veszélyt jelentett volna a Magyar Népköztársaságra…

Ködtől csöpögős novemberi napra esett ez az emlékezetes éjszakai szolgálat. Amikor fél hét tájban leszálltunk a 93-as buszról, az amúgy kékes fényt adó utcai lámpák alig alig tudtak áthatolni a párás levegőn, és kopott fejük körül a melegtől kavarogtak az apró vízcseppek, mintha nem tudták volna eldönteni, merre is menjenek tovább. Mi viszont tudtuk, és igyekeztünk is befelé a B portán át, hogy leváltsuk a nappalosokat, akik már türelmetlenül várták, hogy kiszabaduljanak a ködös világba.

Az esti forgalom nem ígérkezett különösebben nehéznek, és csak az tűnt föl, hogy fél kilenc körül még egy norvég lajstromozású kis Cessnát (tudjátok, azt a veszélyes fajtát…) vártunk. Ezek a gépek többnyire napnyugta előtt szoktak jönni. De hát a repülési terv rendben volt, és ki tudja, miért döntöttek úgy, hogy este érkeznek. Azt csak remélni tudtuk, hogy az idő közben nem fog annyira „betökösödni”, hogy a látás a pilóta minimuma alá süllyed.

A kis gép az előrejelzett időpontban lépte át az osztrák-magyar határt és az első pár tíz mérföldön minden rendben ment. A szükséges jelentések rendben megérkeztek és a pilóta kemény, határozott férfihangja azt az érzést keltette, hogy ez az ember tudja, mit csinál és mit akar. Ez a magabiztosság még jobban kicsúcsosodott néhány perccel később, mikor a gép jobbra fordult, délkelet felé, a ferihegyi repülőtérre vezető közvetlen irányra. Az egyetlen probléma az volt, hogy senki nem utasította őket, hogy ezt az új irányt felvegyék! Az új irány nem csak a légi folyóson kívülre vitte őket, de ezen az irányon repülve egyenesen egy olyan terület felett mentek volna el, ahol egyenruhás kollégáink bizonyos titkos játékszereket tároltak. Ezek ottlétét csak az nem tudta, aki nem akarta, de így átrepülni felette, pláne egy magángépnek a lehető legnagyobb vétségnek számított.

Pár gyors radar vektorral visszatereltük az aprócska madarat a helyes irányra és pár másodperc múlva jót mosolyogtunk, mikor a pilóta közölte, hogy valami probléma van a gép irányrendszerével. Igen, persze… semmi baj, mondtuk neki, majd segítünk megkeresni a repteret.

Rendes körülmények között egy ilyen ködös, sötét novemberi estén ez lett volna a dolog vége. Mivel éppen csak, hogy megsértették a légifolyosó határát, talán még jelentést sem írtunk volna a dologról. Ám a sors úgy hozta, hogy a légvédelmi rendszer ügyeletes parancsnoka, ki tudja miért, úgy döntött, hogy a Cessna maga volt a kapitalista ellenség, és még mielőtt mi bármit csinálhattunk volna, a norvég gép után küldött két járőröző MiG-21-es vadászgépet. Na ennek már fele sem volt tréfa, mert a költségeken túl egy ilyenfajta elfogás már komoly, és nem is teljesen veszélytelen dolog.

Hiába mondtuk a tajtékzó parancsnoknak, hogy ez egy lassú, kis gép, teljesen ártalmatlan, beszélünk vele… nem hitt nekünk, neki a vadászpilóták vizuális jelentése kellett.

Néhány másodperc múlva a norvég pilóta hangja, ezúttal nem kis ijedséget is tartalmazva, de azért mérgesen jött a hangszóróból: egy… nem két vadászgép húzott el mellettünk, és a turbulenciától majdnem egyensúlyát vesztette a gép!

Hát persze… a vadászok és a Cessna közötti sebességkülönbség és a sötét párás éjszaka az azonosítást szinte lehetetlenné tette, és a vadászok kicsit túlbuzgók voltak… Másodszorra szinte érintésnyi közelben húztak el a gép mellett, de így is csak annyit tudtak jelenteni, hogy valóban egy kisméretű sportrepülőgépről van szó. Abban az időben minden, ami kicsit volt, sportrepülőgépnek számított… talán mert a „magán” szó túl sok mindent jelentett volna ami az átlag polgárnak elérhetetlen volt. Aztán a vadászok, üzemanyag fogytán lévén, elhúztak leszállni.

A parancsnok erre csak még bőszebb lett. Hogy lehet az, hogy sokmilliós repülőgépei és híres pilótái csak azt tudják megállapítani, hogy a betolakodó, ellenséges légijármű kicsi… Persze ez az ember is, mint kollégáinak legtöbbje, politikai kinevezett volt, aki pártgyűlésken jobban otthon volt, mint a repülésben, és így az adott helyzet finomságai is teljesen érthetetlenek voltak számára. Most ezt a vélt szégyent meg akarta torolni, bármi áron is.

Mérgesen hívta telefonon a repülésvezetőt (ő volt a mi főnökünk), és parancsba adta, hogy a gép leszállása után a személyzetnek vallomást kell tennie a bűntényről, amelyet elkövettek, és mindennek a fegyveres erők egy képviselőjének jelenlétében kell megtörténnie. A repvez jó érzékkel tartózkodott attól, hogy a mérges parancsnoknak elmagyarázza, hatásköre nem terjed ki arra, hogy ilyen parancsot adjon… De megígérte, hogy beszélünk a személyzettel, amint a gép leszállt és a katonai képviselő megérkezett. Addigra már elég késő volt, és pár perc múlva a parancsnok közölte, hogy nem lesz katona jelen, de akkor viszont nekünk kell gondoskodni arról, hogy valamiféle fegyveres testület mégis ott legyen a kihallgatáson. Egy kis fejtörés után a repvez úgy döntött, a reptéri határőrség egyik hadnagyát kéri fel erre a szokatlan feladatra. A hadnagy már aludt, mikor a telefonhoz hívták, ennek megfelelően morcos volt, álmos és persze csak magyarul tudott.

A torony a gép leszállása után rádión közölte a pilótával, hogy az irányítás beszélni akar vele… amit nyugtázott is, de ezúttal hangjában nem nagyon volt magabiztosság. Gondolom, ahogy gurultak befelé a nyálkás, sötét középső gurulóúton, lelki szemei előtt már látta a száraz kenyeret és a vizes levest, amiben majd része lesz a szigorú magyar dutyiban…

Így történt hát, hogy hármasban, a repülésvezető, az álmos és rosszkedvű hadnagy és jómagam, leballagtunk a harmadik emeletről találkozni a személyzettel. Az egész ügy nevetséges volt, és mivel szerettük volna gyorsan befejezni, már előre tudtuk, mi lesz a jelentésben. Műszerhiba természetesen. A személyzet látványa azonban alapos meglepetés volt.

A magabiztos hang tulajdonosa egy öltönyös, magas, őszülő hajú úr volt. Mellette viszont egy fiatal, szőke skandináv lány állt, leírhatatlanul csinos és vonzó… Hihetetlen volt, de még a norvég tavak mélységét idéző kék szemei is valamiféle simogató melegséget sugároztak. Ettől a látványtól még a hadnagy is megélénkült…

Ugyan már eleve sem akartunk velük keményen bánni, de látva megrettent tekintetüket a „kihallgatásból” gyorsan barátságos beszélgetést csináltunk. Igaz, jó pár csésze kávéba, és vagy fél órába telt, míg végre dadogás nélkül tudtak beszélni.

A repvez a magas férfit kérdezgette, én jegyzeteltem, és néha én is feltettem egy-egy kérdést. A hadnagy nem tudta levenni szemeit a lányról, aki csendben ült, miközben férje elmesélte az eseményeket. Elrontották az irány beállítást, ahogy gondoltuk. Mivel nem tűntek égi kémnek, a beszélgetés végén javasoltuk, hogy az esemény okaként írjuk azt, hogy meghibásodott műszer. A férfi, láthatóan megkönnyebbülve, azonnal beleegyezett. Segítő szándékunkat a lány is díjazta egy, fehér fogait a kirakatba rakó, kedves mosollyal.

Ahogy a férfi aláírta a jegyzőkönyvet, furcsa érzés vett rajtam erőt. Valami nem stimmelt… valami nem volt itt rendben. Nehéz volt megfogalmazni, de olyasmi érzésem volt, hogy a férfi előadása nem egy résztvevőé, hanem egy – nézőé volt inkább.

Minden felhatalmazás és tényleges ok nélkül a férfihez fordultam, és udvariasan megkérdeztem, láthatnám-e a pilótaigazolványát?

Valószínűleg egy fullánkos farkát lengető skorpió látványa kevésbé lett volna hatással szegény férfira, aki egyfajta reményvesztett tekintettel nézett a szőke lányra, akinek ajkain már nem volt mosoly.

Ebben a pillanatban már tudtam, mi a baj. A repülőgépet végig a lány vezette! „Apu” soha nem jutott tovább egy autó vezetését engedélyező jogosítványnál és a rádió kezelésénél, miközben a felesége volt valójában a pilóta. A lovagias színház azért volt, hogy a férfi az asszonyt megmentse a börtöntől, ami akkor még biztosnak látszott.

Gyorsan intettem a férfinak, hogy hagyja, nem érdekes… Mikor felértünk az emeletre és immár kettesben voltunk, a repülésvezető kérdően nézett rám. Gyorsan elmondtam neki a gyanúmat. Ez nem változtat semmit a jegyzőkönyvön, mondta. A légiforgalmi irányítás és a lovagiasság nem ellenségei egymásnak, és most még jobban örültünk annak, hogy az ügyben kicsit a magunk szájíze szerint értelmeztük a szabályokat.