Dunakeszi csendje: kit miért zavar egy repülőtér?

Egy Dunakeszin megjelenő híroldal – tegyük hozzá az igazság kedvéért: nem a polgármesteri hivatalé – a következő szavazásra buzdította a lakosokat: „Zavarja-e Önt a dunakeszi reptéren fel-leszálló repülőgépek zaja?” A válaszlehetőségek a maguk módján meglepőek, a válaszok nemkülönben. A honlap első helyen azt a verziót kínálja fel, hogy: „Igen, nagyon zavar!” Erre a voksolók mindössze 14 százaléka kattintott. A következő válaszlehetőség: „Nem, már megszoktam!” – ezt 63 százalék mondja. És persze volt egy harmadik is: „Miért, itt van repülőtér?” Ezt nyilván csak 23 százalékban választották.

A dunakeszi repülők számára az mindenesetre biztató, hogy a válaszadók ilyen kis arányban tartják zavarónak a zajt. Meg is tudom érteni, végül is most aztán végképp nincs, ami zavarja a dunakeszieket, mert a reptér a polgármesteri hivatal és a reptérhasználók közti huzavona újabb fejleményeként egy csendes nagy mezőként funkcionál, némi furcsa lapos és széles építményekkel az oldalán.

Ahogy a Malév Repülőklub egyik jeles tagja tájékoztatott, gépeik egy része Budaörsre repült át, mert ott a repülőszövetség befogadta őket, tehát a kiképzés folytatódhat egy Góbéval, egy nagy IS-sel és egy motoros vontatóval. De azért szerepel egy másik mondat is a levélben: „Én nem megyek sehova, itt nőttem fel, és itt is szeretnék maradni.”

Ebben a mondatban van egy nagyon fontos részlet: „Én itt nőttem fel”. Ez bizony nagyon sokértelmű mondat. Emberek ezrei nőttek-nőnek fel a sportrepülőtereken, akik felnőtté válnak mint pilóták, és nélkülük nagyon sok minden nem működne az országban, sem a mezőgazdaság, sem a katonai repülés; a légiközlekedés is inkább vendégmunkás-pilótákat kellene, hogy alkalmazzon, mint az ázsiai légitársaságok jó része, ahol a repülésnevelésnek nem volt olyan kultúrája, mint nálunk.

És amiről kevesen tudnak: akik beleszeretnek a sportrepülésbe, általában nem szeretnek bele sok minden másba, amitől méltán óvják a felnövekvő generációkat (soroljam? drog, alkohol, csavargás, céltalan mindennapok). Aki egyszer megérezte a repülés, pláne a motor nélküli repülés hihetetlen örömét, annak nemigen kellenek másfajta mesterséges örömszerző források. Azoknak a repülés kell, ennél egészségesebb kábítószert nemigen ismerek.

Emberek ezrei válnak felnőtté a repülőtereken, esetleg más felnőtté, mint a többség. A repülés nevelő szerepe példátlan. Olyan közegbe kerül egy kamasz, amely egyszerre valósítja meg legmerészebb szabadságálmait a levegőben, miközben ugyanabban a pillanatban soha korábban nem tapasztalt kemény szabályrendszer szerint kell, hogy működjön. Fegyelem és szabadság különleges keveréke az, ami többet ér bármiféle földi iskolánál: aki ezt megéli, felkészültebb lesz lelkileg bármire, ami aztán a felnőtt világban éri, amivel meg kell küzdenie.

Persze Dunakeszin sem mindenki angyal, aki repül az égen. És természetesen a magyar repülővilág is nagyon heterogén. Vannak benne olyanok, akiknek nem is biztos, hogy a repülés fontos, hanem hogy a sokmilliós földi járgány után egy égivel is büszkélkedjenek. De azok, akik a Budaörsre menekített iskolagépeken most teszik első iskolaköreiket, most veszik az első vontatási leckéket, nem ilyenek. Talán Dunakeszin is vannak a lakosok között, akik azt hiszik, hogy gazdag emberek elit sportja, amikor a kétségkívül hihetetlenül elegáns karcsú vitorlázógép ott köröz valahol a fejük felett. Tévedés: a reptér használóinak túlnyomó többsége itt is olyasvalaki, aki olykor inkább a sárga csekkek kifizetése helyett költi a pénzét repülésre, vagy pluszmunka helyett melózik inkább a klubnak, hogy kapjon egy-egy felszállást.

Az az érzésem, talán a polgármesteri hivatalban, de általában a településen sem biztos, hogy elég jól ismerik ezt a világot, a repterek életét, az ottaniak gondolkodását. Itt érdemes megint visszatérni a dunakeszi weboldal kérdéseire. Az egy dolog, hogy gyakorlatilag mindegyik negatív alapállást sugall a kérdést feltevő oldaláról: az, hogy valaki megszokta a zajt, még az sem igazán pozitív attitűd, csak épp a belenyugvás gesztusa, a „miért, itt van reptér?” – verziót meg nem is tudom hová tenni. Ennyire elzárt világ lenne a repülőtér, a repülés?

Nyugaton valahogy másképp van. Amikor először vehettem részt a hahnweidei repülőtalálkozón, a kicsi település egyik lakója, aki egyébként abszolúte nem repül, de békésen elviseli, amikor minden év szeptemberében egy héten keresztül kétpercenként dörögnek el gépek a háza környékén, úgy említette a zöld mezőt, hogy: „a mi repülőterünk”. Mert büszke rá, mert tudja, mit ér, és mert a reptér olykor egy-egy esküvőnek, rendezvénynek is helyszíne. Nálunk a jelek szerint akkor érzi egy település igazán a sajátjának a repülőteret, ha az annak a településnek fizet használati díjat. A miénk, mert nekünk tejel.

Nagyon remélem, és a polgármester ezt cáfolja is, hogy nem a felparcellázás, és a bevétel egyébként érthető és égető szüksége hajtja ezeket a mostani bezárásos lépéseket. Nagyon remélem, hogy Dunakeszi város és Dunakeszi repülőtér a mostani krízis ellenére tovább él majd, és tán közelebb is kerül egymáshoz. Nem feltétlenül úgy, hogy beépítik, vagy még jobban körbeépítik.