Vasúti síneken a világ körül

A sivatag homokja fél óra alatt képes úgy betemetni a vasutat, hogy azt ember egykönnyen meg nem találja. Sajnos a vonat sem, úgyhogy ha egy erősebb széllökés után éppen arra jár, majdnem biztos, hogy kisiklik. Aztán persze majd jönnek a pályamunkások, kiszabadítják a síneket, helyrerakják az utat tévesztett szerelvényt, és mehet újra a forgalom, egészen a következő fuvallatig.

– Jordániában így zajlik a vasút élete – magyarázza Béli János, a kanizsai pályamester fia, maga is gyerekkorától vasutasnak készült. A másfél évtizede megalakult MÁV Központi Felépítményvizsgáló Kft. ügyvezető igazgatója az évek során a fél világ vonalhálózatát bejárta már mérővonattal.

Meséli, hogy egyszer a barátja megkért egy aquabai taxist, ugyan vinné már ki a vasútállomásra, az meg rögtön közölte, hogy olyan itt nincs, ne is keresse. Persze valóban aligha találni errefelé olyan megállót, ahol a peronon nyüzsögnének a vonatra váró utasok, vagy izgatott hozzátartozók várnák az érkezőket. Jordánia hozzávetőleg ezer kilométernyi keskeny-nyomközű vasúthálózata kizárólag teherforgalmat bonyolít le: a foszfátbányákban kitermelt értékes nyersanyagot szállítja a kikötőkbe. A többinek, vagyis a személyforgalomnak marad a repülő, az autó, vagy éppen a teve.

Béli János és munkatársai már régen megtanulták a cégük alapigazságát, azt, hogy a síneket senki nem hozza a helyükbe, nekik kell felkeresniük a vizsgálandó szakaszokat. Ha idehaza, hát idehaza, de ha távoli ország a megrendelő, akkor el kell menni oda is. Nem mintha ez ellenükre lenne.

– Én nagyon szeretek utazni – lelkesedik az igazgató. – Akkor is szívesen kelek útra, ha munkáról van szó, de magánemberként is örömmel járom a világot.

Boszniában akkor fordult meg először, amikor az ottani illetékes minisztérium vezetői a délszláv háború után fel akarták mérni, milyen sebességgel mehetnek a vonatok a függetlenné vált balkáni ország vasútjain. Tíz évig senki sem végzett náluk ilyen méréseket, ezeket kellett rövid idő alatt pótolniuk a magyar cég szakembereinek. Akik természetesen meg is birkóztak a feladattal, és letették az asztalra a javaslataikat, melyik vonalon mekkora sebességet szabad és célszerű megengedni a közlekedést. De Béli János közben valósággal beleszeretett Boszniába, és azóta is rendszeresen visszatér oda. Már meg sem tudná mondani, hányszor látta a hegyek közé bújt fővárost, Szarajevót.

– Ha régen járt arra, okvetlenül menjen el mostanában is – osztja meg velem a rajongását. – A város újra gyönyörű. Ha pedig az embernek elég ideje van, a négy sor vadgesztenyével szegélyezett Sissi sétányon kikocsizhat Ilidzsába, a fiáker egészen a Boszna-folyó forrásáig elviszi. Feledhetetlen látvány, ahogy a sziklából egy kész, hihetetlenül bő vizű folyó tör elő.

Persze eljutott Béli János ennél sokkalta messzebbre is. Például Pekingbe, ahol kiállításon mutatták be a műszereiket.  Először vagy másfél évtizede járt Kínában.

– Elképesztő volt látni a különbséget az akkori és a mostani vasút között. A régi minden részletében szegénységről árulkodott. Nem szívesen mondom, de egy kicsit a miénkre emlékeztetett. Ma viszont vagy nyolcezer kilométernyi olyan vonaluk van, amelyen emelt sebességgel száguldhatnak a vonatok. És a következő három-négy évben még körülbelül ugyanennyit akarnak építeni. Futja rá a pénzükből. Az ember csak irigykedni tud.

Nagyon sokfelé, ahol járt, azt tapasztalta, hogy a vasút fejlesztésének nincsenek anyagi korlátai. Ez nemcsak Kínára igaz, hanem például Kazahsztánra is. De Jordániában is költenek a vasútra.

– Úgy tudom, Egyiptomban is megfordult.

– Kairóban szerveztünk egy műszerbemutatót, aztán mi is meghívtuk az arab vasút vezetőit. Elmondták, hogy szeretnének tőlünk mérővonatot venni. A berendezéseket már régen kiszállítottuk, 2006 óta ott vannak Alexandriában, de a mai napig csak a por lepi el azokat. Miután tavaly sok balesetük volt, az illetékes miniszterük elrendelte az azonnali üzembe helyezést. De sajnos, közbejöttek a politikai események.

Közvetlenül a kft-jük megalakulása után, 1997 tavaszán az osztrák vasutak képviselői megkérdezték, ki tudnának-e menni szeptemberben a saját fejlesztésű mérővonatukkal, felmérni Ausztria vonalainak állapotát. Azonnal rávágták, hogy igen, pedig ez a mérővonat még messze volt a befejezéstől.

– Vakmerőség volt? – kérdezi, inkább önmagától. – Lehet. Amikor eljött az idő, még nem volt meg a próbaút. De elindultunk. Budapesttől Hegyeshalomig, vagyis menetközben tettük meg a próbautat. Aztán átléptük a határt, és attól fogva élesben mértünk összesen ezerkétszáz kilométer osztrák vasútvonalat. Olyan jól sikerült, hogy azóta is minden évben mi mérjük végig a sógorok összes vasútvonalait. Egész Ausztriában nincs olyan állomás, ahol ne fordultam volna meg.

Hasonló vakmerőséggel nyertek el mérési megbízatást Szlovéniában is. Bemutatón jártak ott, amikor felszállt a vonatukra a szlovén vasút vezérigazgatója. Azt mondta, öt percet kapnak, hogy megmondják, mennyiért tudnák elvállalni az összes vonalaik egész éves komplex mérését.

– Leültettük a vezérigazgatót, megkínáltuk egy pohár unicummal – nevet Béli János. – Mire az itala elfogyott, mondtunk egy árat. Elfogadta. Azóta ugyan némi korrupcióval kifúrtak bennünket onnan, de később mégis megnyertük a tendert, így 2009 és 2013 között, tehát jelenleg is mi végezhetjük ezt a munkát.

Ma már csak halványuló emlék a legelső hivatalos kiküldetésük. Még a kft. előtti időben történt, hogy a bolgárok vettek egy osztrák mérővonatot. Béli János a munkatársaival együtt kiutazott, de 1990 zűrzavaros napjaiban Bulgáriában nem volt sem villany, sem víz, sem élelem.

– Csak forradalom volt. Állandó tüntetések a szállodánk előtt. Alig mertünk kilépni az utcára. De közben sok bolgár barátot szereztünk. Ennek a barátságnak volt köszönhető, hogy el tudtuk vállalni a görögországi mérést. Arra ugyanis nem volt idő, hogy közönséges áruként odaszállítsuk a mérővonatot. Végül a bolgárok adták a megoldást: amerre mentünk, útközben mértünk, és végül ezzel fizettük ki tranzitdíjat is. Két nap alatt Görögországban voltunk, az átutazás a cégnek nem került egy fillérjébe sem.

A munka során szerzett barátok mindenütt segítettek. Így vitték végig Béli Jánost az isztambuli metró vonalán, így vitték le Moldáviában egy méreteiben is fantasztikus pincerendszerbe, és Szerbiában arra a kisvasútra, amely felkúszik a hegy tetejére. Közben, persze, gyűjti az emlékeket. Nagyon büszke arra a diplomára, amit csak azok kaphatnak meg, akik átlépték az északi sarkkört.

– Ilyen sincs mindenkinek – mutatja. – Finnországban jártam, meglátogattam az Igazi Mikulást, amikor a messzi északra is eljutottam.

Számára szinte semmiség, ha szombaton reggel kocsival elindul Svédországba, és vasárnap már a stockholmi szállodában ebédel. Csak azt sajnálja, hogy a minap nem ért rá kiugrani Irkutszkba, a Bajkál-tó partjára egy szakmai konferenciára. Mert az a vidék még hiányzik neki.

Flanek Tibor