Váratlan fordulat

Történetünkkel most húsz évet ugrunk vissza az időben. 1992. október 23-án egy délutáni személyvonattal, ha az emlékezetem nem csal meg, a 7913-as számúval jöttem felfelé Kelebiáról. Nagyon szép őszi nap volt. A mozdony csillogott-villogott a napfényben, helyenként ökörnyál úszott a levegőben. A fák levelei a sárga és a vörös különböző árnyalataiban pompáztak. A soltvadkerti, a kiskőrösi, a csengődi szőlősgazdák már mindenhol befejezték a szüretelést, ennek ellenére a szőlőültetvények közötti utakon még előfordult, hogy „csettegők” kerekei verték fel a homokot.  A tabdi mocsaras ősrengeteg fái között, az erdő talaját borító sekély víz felett sejtelmes ködfoltok gomolyogtak.  Akkoriban a V43.1165-ös Szilit, mint beosztott gépet, négyen lovagoltuk. A személyzet minden tagja lelkiismeretesen gondoskodott arról, hogy a gép műszakilag és esztétikailag egyaránt kifogástalan állapotú legyen.

A szolgálat Dunaharasztiig eseménytelenül zajlott, oda-vissza menetrend szerint közlekedtem. Élveztem a szép időt, örültem a jó mozdonynak, a megbízhatóan, kiszámíthatóan fékező szerelvénynek. Amikor Dunaharaszti állomásra értem, már hosszan elnyúltak az árnyékok, de a nap még bársonyosan, simogatóan melegített. Megállás után láttam, hogy a sok utas miatt elhúzódik a fel- és leszállás, ezért kikapcsoltam a szellőzőket. Hirtelen nagyon nagy, szinte tapintható lett az őszi csend. Néhány perc múlva, az ismét felfutó ventilátorok zaja vetett véget ennek a kellemes nyugalomnak.

Tempósan gyorsítottam a vonatot, a száraz, tiszta pályán csak arra ügyeltem, hogy az 1700 ampert ne lépjem túl, de ehhez nem kellett a műszereket figyelnem, sejtjeimben éreztem, hogy milyen ritmusban kapcsolhatom a fokozatokat, majd miután a motorok feszültsége elérte az 1400 voltot, a söntöket. Az engedélyezett sebesség elérése előtt visszazártam, és miközben a fokozatkapcsoló lefele futott, sorban kivettem a négy söntöt. Az M0-ás autóút felüljárójához már kikapcsolt motorkontaktorokkal közeledtem, amikor arra lettem figyelmes, hogy a felüljáró utáni szakaszon mintha belengett volna a felsővezeték és közvetlenül a híd után valami lógna lefelé róla. Azonnal cselekedtem. A vezetőasztal reteszkulcsot oda-vissza elforgatva leengedtem az áramszedőt, ami nagyon gyorsan le is ereszkedett, mivel személyesen ügyeltünk rá, hogy a műhelyben a leereszkedés idejét a lehetséges legrövidebb időre állítsák be, és ezt minden egyes szolgálat megkezdésekor gondosan ellenőriztük is.

Amikor kissé közelebb értem, akkor láttam, hogy ami lóg, az a felsővezeték tartozéka, egy "függesztő". A híd mögötti területen az egész hosszlánc megereszkedett. Ekkor a másodperc tört része alatt kellett határoznom arról, hogy miképpen járjak el. Az első, amit megállapítottam, hogy a sérült felsővezeték alatt el tudok menni, a hosszlánc maga nem lóg be az űrszelvénybe. A második az, hogy a lógó függesztő viszont minden bizonnyal el fogja érni a mozdony tetejét a jobb szélen, valószínűleg anélkül, hogy a tetőberendezéseket érintené. Az akkor érvényben lévő E1-es utasítás 3.7. pontja úgy rendelkezett, hogy „Veszély észlelése esetén az Utasítás l. rész 8. fejezetében meghatározottak szerint kell eljárni.” A 8. fejezet 16. pontja pedig ebben az esetben, amikor a felsővezeték egy része sérülés folytán a vonat űrszelvényébe nyúlik, ezzel mondhatni, veszélyezteti a vonatot, azonnali megállást írt elő.

Döntenem kellett tehát! Ha az utasítás rendelkezése szerint gyorsfékezést alkalmazok, a vonat ugyan megáll, de a függesztővel való találkozás így is, úgy is elkerülhetetlen lett volna, mert a felsővezeték leszakadásának pillanatában már fékúton belül voltam.  A sérült, feszültségmentes felsővezeték miatt nem tudtam volna folytatni az utat, órákig ácsoroghattam volna, amíg megérkezik a segélymozdony, miközben több száz utas türelmetlenül várakozik, majd elkésik valahonnan.  Ezért úgy határoztam, hogy leeresztett áramszedővel hagyom a vonatot haladni. Tapasztalatból tudtam, hogy Soroksárig minden nehézség nélkül el lehet gurulni, még úgy is, hogy az állomás előtt, egy kis patak hídján 20 kilométer/órás sebességkorlátozással kellett számolnom. Úgy gondoltam, hogy a függesztő, kis tömegére való tekintettel, nem tud komoly kárt tenni a mozdonyban és mivel nem a jármű középvonalában, hanem attól jobbra helyezkedett el, így feltételeztem, hogy a tetőberendezések sértetlenül megúszhatják a nem kívánt találkozást.

Ahogy számítottam rá, a függesztő a jobb oldali szélvédő felett, a saroktól néhány centiméterre csapódott a mozdony homlokához, nagy villanással oldva le a villamos alállomást. Rádión azonnal jelentettem a menetirányítónak, hogy a zárlatot én okoztam, valamint pontosan leírtam a felsővezeték sérülését. Közben a vonattal begurultam Soroksár állomásra, ott megállva, a szolgálattevőt szóban értesítettem a kialakult helyzetről, majd lentről, a mozdony mellől ellenőriztem a járművem tetejét. Megállapítottam, hogy sérülés nem keletkezett, az áramszedők, a főmegszakító, a porcelánok épek, sértetlenek, mindössze az esőcsatorna felett, a homloklemezen keletkezett egy nagyobb, kb. kéttenyérnyi kormos folt, amit a függesztő becsapódásakor létrejövő zárlat okozott.

Ezek után üzembe helyeztem a gépet és menetrend szerint, minden különösebb gond nélkül megérkeztem Józsefvárosba. Az utasok talán észre sem vették, hogy menet közben milyen nehézségekkel kellett szembenéznem. Ők csak annak örültek, hogy a tervezett időben leszállhattak a vonatról, végezhették a dolgukat.

Józsefvárosban, miután kitoltam a „csarnok másodikról” a szerelvényt, gépmenetben (üres mozdonnyal) átmentem Ferencvárosba, bejártam a fűtőházba, feladtam (megrendeltem) a mozdony vizsgálatát, majd a felvigyázói irodában elkezdtem írni a papírjaimat. A feléig sem jutottam az adminisztratív teendőimnek, amikor megjelent két ismeretlen úr. Engem kerestek. Amikor bemutatkoztam kiderült, hogy a VBO-tól (Vasútbiztonsági Osztály) jöttek és érdeklődtek a felsővezeték sérüléséről. Érdekes módon úgy tudták, hogy én szakítottam le a felsővezetéket, majd ezek után a sérült mozdonnyal megállás nélkül folytattam az utat és ennek következményeképpen rongálódott meg a teljes hosszlánc.

Kissé meglepődtem, majd közöltem velük, hogy valótlanságot beszélnek, mert a vezetéket nem én szakítottam le, ha pedig feltéve, de meg nem engedve mégis én tettem volna, akkor sérült, törött áramszedővel hogyan tudtam volna tovább menni? A vonatom végig menetrend szerint közlekedett, tehát azt averziót is el kellett vetniük, hogy feszültségmentesítést kértem, földeltem, felmentem a tetőre a sérült áramszedőt selejtezni, majd a másik áramszedővel a földelés és a feszültségmentesítés megszüntetése után a menetet tovább folytattam, mert ezen műveletek elvégzése legalább egy óra késéshez vezetett volna.

Amikor mindezt elmondtam, kimentek a műhelybe ellenőrizni, hogy valóban sértetlen-e a gép. Csodálkozva tapasztalták, hogy igen, majd miután visszajöttek, elmondták, hogy őket félretájékoztatták ebben az ügyben, de ennek ellenére engem meg fognak büntetni, mert nem tartottam magam az E1-es Utasítás 8.16 pontjához. Felhívták a figyelmemet, hogy ez a rendelkezés kötelezően előírja nekem, hogy ilyen esetben meg állítanom a vonatot.

Idézem az E.1-es l. rész 8.16-os pontját: „Ha a mozdonyszemélyzet a bejárandó állomás vágányainak, a vonalnak, a pályaberendezéseknek vagy másik vonatnak a megfigyelése közben olyan jelenséget vesz észre, amely a saját vonatját vagy más vonatot veszélyeztet, intézkednie kell a saját vonat vagy másik vonat megállítására, kivéve, ha azzal a veszély fokozódna.”

A VBO-s kollégák úgy gondolták, hogy fent leírtakat megszegtem, ezért vállalnom kell a felelősségre vonás következményeit. Hiába érveltem, hiába magyaráztam, hogy a belógó függesztő nem veszélyeztette oly mértékben a vonatomat, hogy azzal meg kellett volna állnom, ha megállok, akkor sem kerülhettem volna el a lelógó dróttal való ütközést. Hiába próbáltam nekik világossá tenni az álláspontomat, semmit nem értem el. Mit volt mit tenni, vártam, hogy behívnak az igazgatóságra és jól megbüntetnek a semmiért.

Közben telt-múlt az idő, már leesett az első hó és teljesen el is feledkeztem az esetről, amikor a reszortosom azzal keresett meg, hogy másnap reggel kilenc órára jelenjek meg a Kerepesi út háromban. Na, gondoltam, úgy látszik, mégsem feledkeztek meg rólam. Miközben másnap a huszonhármas villamossal zötykölődtem a Kerepesi út felé, folyamatosan cukkoltam magam, így mire odaértem, már szinte felrobbantam a bennem felhalmozódott feszültségtől.

Miután a portán eligazítottak, megkerestem a szobát, ahova mennem kellett. Meglepődve tapasztaltam, hogy rajtam kívül még ketten várakoznak az előszobában. Kisvártatva kinyílt az ajtó és beszólítottak bennünket. A körülmények egyáltalán nem hasonlítottak egy fegyelmi tárgyalásra. Sőt!

Az asztal végén a budapesti igazgató állt és kitüntetéseket adott át. Az én oklevelemen a következő szöveg volt olvasható. „Az 1992. évi október hó 23. napján Dunaharaszti-Soroksár szolgálati helyeken kifejtett baleset-elhárítási tevékenységéért dicsérő elismerésben részesítem. Kérem, hogy a jövőben is kövessen el mindent a forgalombiztonság megőrzése érdekében!”

Ez lett a büntetésből. Az oklevél mellett nyolcezer forint jutalom is járt a dicsérethez. Megelégedetten, büszkén hagytam el az igazgatóság épületét.

Persze, most sokan kérdezhetik, mi van az utasításokkal? Az azokban foglaltakat nem kell mindig, minden körülmények között betartani? De igen! Azonban előfordulhatnak helyzetek, amire az utasítás szerkesztői esetleg nem gondoltak, amikor a mozdonyvezető józan belátása kell, hogy döntsön! Esetünkben a kiérkező, vizsgálatot elindító VBO-s kollégákat valaki félretájékoztatta, így eleve előítélettel kezelték az ügyet, biztosak voltak benne, hogy a vezeték sérülése az én lelkemen szárad. Később, amikor szembesültek a tényleges helyzettel, a valós események teljes ismeretének hiányában ragaszkodtak az utasításban megfogalmazott rendelkezéshez, de ezzel is csak a dolgukat tették. A későbbiek során, amikor volt idejük alaposan kivizsgálni a történteket, világossá vált számukra, hogy miért úgy és nem máshogy cselekedtem, hogy az adott körülmények között a legjobb döntést hoztam. Ezek után, felülbírálva önmagukat, kitüntetésre terjesztettek föl. Miért? Mert jó szakemberek, nem pedig hivatalnokok voltak. Megtehették volna azt is, hogy egyszerűen megfeledkeznek a dologról, de nem azt tették. Köszönettel tartozom nekik érte.