Szerencsés viszontlátás

Ez a történet még 2009 nyarán kezdődött. Akkor egy buszfotózós túránkon érintettük Hodász vasútállomást, ahol épp ácsorgott az M62 191-es egy gabonavonattal. Megvártuk míg elindul az állomásról, és alakjelzőkkel a háttérben egy enyhén füstölős képet lőttünk róla. Ezután viszont nem sokat hallottunk a mozdonyról. Pedig Debrecen környékét, ahová elvileg tartozik ez a gép, egy időben gyakran útba ejtettük, legyen szó egy kis MD-vadászatról, vagy a kedvenc Szergejünk, a 204-es már-már reménytelen üldözéséről. Úgy vélem, ha a 191-es rendszeresen dolgozott volna, akkor csak összefutottunk volna vele később is, de legalábbis hallottunk volna róla valamit. De nem, sőt még a szergejes fórumokban sem volt szó róla, hacsak nem úgy, hogy dögként emlegetik, így magunkban már nem is jegyeztük ezt a gépet az élők között.

Évekkel később viszont egy netes bejegyzésre lettem figyelmes, ahol egy pici kép alá azt írták, hogy 191-es. Akkor először azt hittem, hogy a 194-esről van szó, csak elgépelték, de nem, ránagyítottam, és bizony a 191-es volt. Tehát él és dolgozik! Tavaly a répaszezonban is lehetett róla hallani, hogy munkában van. Ezért gondoltuk, hogy 2009 után végre megérné újra lefényképezni, hiszen változnak az idők, a mozdony is egyre szakadtabb külsejű lett, és a régi képünkkel sem vagyunk elégedettek. A szándék tehát megvolt a fotózására, de emellett annyi más tervünk is volt, és egy mozdonyt becserkészni nem könnyű feladat. A tervezgetéstől a próbálkozásig egy év is eltelt, a végső lökést a Debrecen környéki vasútbarátok adták meg azzal,hogy rendkívül önzetlen módon nem csak meghívtak bennünket, hanem információkkal is próbáltak segíteni, hogy hol és merre érdemes a nyomát keresni. Így egy elég nagy kihagyás után ismét gyakori vendégek lettünk az ország keleti szegletében.

Ráadásul a feladatot az is megkönnyítette (elvileg), hogy ebben az időszakban az összes debreceni remot Szergej Püspökladánynál dolgozott, így Debrecen környékére csak klasszik gép volt beosztva. Akkoriban Nyírábrány felé általában napi két teherre kellett klasszik, és emellett ott voltak még az esetlegesen a 100-as, a 108-as és a 109-es vonalakon közlekedő cukorrépás vonatok is. Tehát munka volt bőven a Szergejeknek, így a 191-esre is folyamatosan szükség volt. Külsőre ő volt a legszakadtabb a kollégái között, viszont állítólag műszakilag az egyik legjobb. De hiába a többszöri leutazás, nem volt szerencsénk, valahogy mindig akkor volt szolgálatmentes, amikor ott jártunk. Csak egyszer dolgozott, de akkor nem is eredtünk a nyomába, mert azon a derült napon pont akkor indult el Debrecenből, amikor már fotózás szempontjából igencsak rossz irányból sütötte a Nap. A sok utazásnak azért volt értelme, a bőséges fotótermésből válogatva cikk készült, amiből csak egy mozdony, a 191-es Szergej hiányzott.

A Debrecen környéki vasútfotós barátaink azt mondták, hogy ne adjuk fel, legközelebb, ha jövünk, akkor tutira meglesz nekünk a 191-es is. Jól csengő ígéret, de mi akkor ebben már nem bíztunk, és mivel erre a tervre elég sok pénzünk ment el, fel sem merült bennünk, hogy esetleg újra próbálkoznánk. Aztán jött a születésnapom, amit este édesanyáméknál együtt töltöttük el, és onnan hazafelé fejben azt kezdtem tervezni, hogy mivel másnap szabadnapos vagyok, mi lenne, ha még egy kísérletet tennénk a 191-es Szergej fotózására. Szinte minden a terv ellen szólt, késő este volt már, erősen ködös idő volt egész nap, a remot Szergejek visszatértek Debrecen környékére, és a nyírábrányi vonalon is lecsökkent a munka. Ami viszont a terv mellett szólt, az a Debrecen környéki vasútbarátok ígérete, no meg az, hogy minél őrültebb egy ötlet, annál váratlanabb lehet az eredmény, a meglepetés csak pozitív lehet.

Végül rábeszéltem magunkat, és másnap kora hajnalban útnak indultunk. A korai indulás egy másik terv miatt volt szükséges, ha már arra járunk, miért ne fotózzuk le a Corona nemzetközi gyorsvonatot is, ugyanis ez akkor terelt útvonalon, a 105-ös vonalon közlekedett. Autóval indultunk útnak, az M3-as autópályán. Az időjárási viszonyok megdöbbentőek voltak, olyan sűrű köd volt, hogy legfeljebb 50–100 méter volt a látótávolság. Ezt az autópálya mellett lévő oszlopokból számoltam. A forgalom nagyon gyenge volt, csak elvétve találkoztam autóval. Egy-két őrült is volt az utakon, akik 130 vagy afeletti tempóval haladtak. Ez eléggé vakmerő dolog volt, mert ugyan egy hátsó ködlámpa már messziről látható, de ha az úton bármi akadály (esetleg egy leesett rakomány stb.) lett volna, azt 50–100 méterről meglátva ilyen tempónál kikerülhetetlen. Én azt a taktikát választottam, hogy beálltam egy 80–90 kilométer/óra sebességgel közlekedő autó mögé úgy, hogy még éppen lássam a ködben a hátsó lámpáit, és az ő tempójával haladtam, így ő törte az utat én előttem is, ha meg valami akadály miatt lassítania kellett volna, akkor nekem is lett volna időm még fékezni. Persze 30–40 kilométer után mindig másik autót kezdtem követni, mert nem akartam senkinek sem az idegeire menni. Így értünk le Debrecenbe, nem éppen rekordidő alatt, de a Coronát pont elértük. A városba érve ugyan csökkent a köd, de így is elég nehéz fényviszonyok között tudtuk csak fotózni.

Aztán tovább vártunk a 105-ös vonal mellett, mert ott volt a legnagyobb esély szergejes tehervonatra, és így a 191-esre is. Alig telt el pár óra, és kaptuk a hírt, a 191-es dolgozik, Tócóvölgy állomáson áll! Alig mertem elhinni. Hát persze mi pont Debrecen másik végén vártunk, így a csúcsforgalomban a lehető leggyorsabban átrobogtunk a városon. Tócóvölgy állomáson a Szergejünk két irányba is mehetett tovább: 108-as vonalon Balmazújváros felé, vagy 109-es vonalon Hajdúböszörmény felé. Rossz irányba nem akartunk elindulni, viszont Tócóvölgybe sem akartunk menni, mert az autóval csak kerülő úton érhető el, így ha elindul az orrunk előtt, akkor azt már képtelenség lett volna utolérni. Úgyhogy letáboroztunk a 108-as és 109-es vonal elágazásához közel, és vártunk. A köd közben egyre csak oszlott, úgyhogy egyre inkább azt éreztük, hogy a fotózásnak már nem lehet akadálya, pedig erre pár órával korábban még nem sok esélyt adtunk. Egy 108-as vonal felől érkező személyvonat után végül elindult a 191-es Szergej, tehát a rejtély megoldódott, a 108-as vonal felé közlekedik. Az elején kis előnyt szerzett, ráadásul Debrecenből kifelé az összes jelzőlámpához pirosra érkeztünk. De a városból kiérve nagyobb tempóra kapcsoltunk, a vasúti pálya meg láthatóan nem volt jó állapotú, így az első útátjárónál már láthattuk is a 191-est, gépként közlekedett. Egy ideig a haladó mozdony mellett közlekedtünk, vele egyvonalban, majd ahogy a vasút eltávolodott az út mellől a mozdonyt megelőzve érkeztünk Balmazújvárosba. Ott már láttuk mi is lehet a Szergej célja, cukorrépával rakott kocsik álltak az állomáson, mozdonyra várva. A 191-es az érkezése után azonnal ráállt a kocsikra. Rögvest le is fényképeztük, így lett 4 év után újra képünk a mozdonyról. Terveztünk még egy nyílt vonali fotózást Nagyhátnál. A köd egyre inkább oszlott, és talán egy óra várakozás után útnak indul a 191-es, és így sikerült menet közben is készítenünk róla képet. Beigazolódott tehát a barátaink ígérete, és már-már reménytelenül induló utazásunk eredményesen zárult, és ezzel végre pont került egy több mint négy éves történet végére.

* * *