Székely gyors zarándokvonat, 2008 – IV. rész: a célba ért bakterház
Másfél évtizeddel ezelőtt, 2008 pünkösdjén, május kilencedikén indult első útjára hosszú évtizedek elteltével az első nappali személyvonat Erdélybe: a Székely gyors. Az évforduló alkalmából a még abban az évben az Indóház Kiadó gondozásában megjelent míves album szövegével és felvételeivel idézzük meg az egyszeri és megismételhetetlent.
Folytatjuk Nagy Tamás az Erdélyi vasút, Székely gyors című kötetben megjelent útleírását: május 11., vasárnap, a Székely gyors felkapaszkodik a gyimesi vonalon az egykori magyar-román határon álló, 30-as számú MÁV őrházhoz.
A vontatás izgalmaival indul pünkösd vasárnapjának reggele. A bevált recept szerint tömjük magunkba a bundás kenyeret eperlekvárral és juhsajttal, közben azon töprengünk, sikerül-e a nohabos vontatást a Gyimesekbe megvalósítani. Előző este a vonat itteni, székelyföldi, természetesen színmagyar kísérői, a konduktorok erre ígéretet tettek, de jobb az óvatosság, mint a csalódás...
Az előjelek nem voltak biztatók, mert a mozdony felelősei előző napon egész végig ezen tanakodtak. A madéfalvi fűtőház reszortosai végignézték a menetadatokat, és a tizenhat ezreléken késést szenvedő Nohabnak nem ajánlották a huszonöt ezrelékes gyimesi határvonalat. (A felújítása során sebességnövelésen átesett 017-esnek az áttételezéssel csökkent a vonóereje.) Megmászná – mondták –, de késéssel. Akkor még nem tudtuk, hogy a napi öt–hat vonatpár forgalmát és a negyedórás vonatkeresztezéseket aligha veszélyeztettük volna.
Végül egy több mint hétezer lóerős ASEA-erőgép, vagy ahogy ezt a nagyvasat a magyar vasúthívek olykor nevezik, Csaurusz szolgálatait ajánlották fel. Errefelé a nagy emelkedőjű vonalakon kizárólag ezek az erőkolosszusok közlekednek. Lapunk szerkesztői kérték, hogy – a menet különlegességének megőrzése érdekében – a gyimesi úton oda-vissza a Nohab lehessen elöl, ez viszont merőben szabályellenes odakint, mert mindig a nagyobb teljesítményű gépnek kell adnia az előfogatot.
A reggeli még nem ért a perisztaltikába, amikor a Csíkrákos fölötti, cudar meredek dombra felkapaszkodva teleobjektívjeink gyönyörű napsütésben várták a szerelvényt. Előttünk a Hargitától a Borszéki-hágóig végignyúlt egész Felcsík képe. Nagy öröm töltött el bennünket, amikor a számunkra oly kedves duruzsolás és az útátjárók előtti gyakori kürtszó percre pontosan betöltötte a széles katlant. A vonat élén uralkodott a svéd nemesfém, mögötte szinte eltörpült más súlycsoportú „unokaöccse”, aki eredetileg egyébként ugyancsak svéd konstrukció... Pontos, kiszámított expozíciók, majd a gyalogösvényen visszafelé a digitális állományt tekintettük meg, erős fogadkozással, hogy ha hazaértünk, rögtön leretusáljuk az „idegent”. Aztán – kedves személyzetének hála – ottmaradt.
Márton László, gyimesi székely férfiú széles mosollyal fogadott bennünket a villanygép méreteihez képest szűkre szabott vezetőállásán. A mi mozdonyunkat a két közbülső napon a vonalismerettel rendelkező helyi szakik vették birtokba, ezért arra feljutni a messziről jött turistának annyi esélye volt, mint a Nohabnak menetrend szerint megmászni a lóvészi emelkedőt. Jó nekünk a Csaurusz is! – gondoltuk Zoltánnal és Barnával (Máthé Zoltán és Mucsi Barna. – A szerk.) –, és annak ablakaiból szemléltük, fotóztuk a csodálatos tájat.
A nekünk szokatlan méretű hegyek között kevesen élnek. A vízválasztónak számító Lóvészen szigetként románok, azon túl és innen kizárólag magyar ajkúak. Vonatból a csodálatos műtárgyak (a négy nagy viadukt és a hosszú alagút) sajnos kevés élményt nyújtanak, de nem lehetett meghatódás nélkül fogadni a helyiek lelkesedését. Ez idáig csak a vasútállomásokon gyűlt össze népes sereglet, de a Szépvíz és a Tatros völgyében már úton-útfélen, kertek végén, útátjárókban és a misére menet a templom kertjéből üdvözöltek bennünket a derék gyimesi csángók. A fogadtatás a gyimesbükki vasútállomáson éppúgy lélekemelő volt, mint végig a négy napon mindenhol. Százak álltak Pfaff Ferenc – méreteivel lélegzetelállító – épülete előtt, népviseletben, fúvószenekarral, csak a köszöntő szilvóriumot felváltotta az áfonyapálinka. A történelmi és etnikai határ szélére érkeztünk, bár ennek ellentmondani látszott, hogy az állomás ódon hangulatú restijében bőséggel fedeztünk fel hazai ízeket. Budapesttől hétszázötven kilométerre vajon hol lehetne másutt Kőbányán gyártott sört és keserűlikőrt inni?
Aprólékosan körbejártuk az óriási pályaudvart, amely egyike volt Nagy-Magyarország mindössze öt határállomásának, hiszen Románia és Szerbia kivételével mindenütt az egy évszázaddal ezelőtti „európai közösségen” belül éltünk. Hamarosan megtaláltuk a nemes kezdeményezés lehetséges jövő évi célját: a folyosók és várótermek múltat idéző felújítását. Ezután folytattuk a megszokott gyalogmenetet a Tatros folyó hídja mellett magasodó egykori Rákóczi-vár romjához, amelynek dombja alatt áll a felújított 30. számú MÁV-őrház, a történelmi Magyarország legkeletibb fővonali szolgálati helye. (A háromszéki HÉV és annak kovásznai szárnyvonala és erdei vasútjai ennél keletebbre húzódtak, de azok nem vezettek át a Kárpátokon.)
Lassan több ezer ember gyűlt össze a kanyargó országút mentén és a környező domboldalakon. Mind Erdélyből, mind az anyaországból rengetegen eljöttek erre a „kisebbik pünkösdi ünnepre”. Délben a szemközti kontumáci kápolnában szentmisét celebráltak, amelyet kihangosítva a völgy minden látogatója figyelemmel kísérhetett. Ezután vette kezdetét a renovált őrház avatóünnepsége. A tömeg a néha hosszúra nyúlt magyar beszédeket lelkesen, a román nyelvű köszöntőket példás udvariassággal fogadta. Közben hosszú kürtszóval elhúzott egy személyvonat a moldvai Palánkára, az utasok és az ünneplők mosolyogva üdvözölték egymást. Blokkra rá – miközben a jelenlévők a katolikus néphimnuszt (Boldogasszony Anyánk) és a mai székely himnuszt énekelték – méltóságteljesen begördült a mindig mosolygó, büszke dízel, a technika diadala, amelynek minden egykori és mai üzemnapja ünneppé nemesedik.
A hivatalos rész ezzel le is zárult, kezdetét vehette a járműmustra, a fényképezkedés, illetve az őrházban Bilibók Ágoston nyugdíjas vasúti altiszt, helyi amatőr vasúttörténész vezetésével berendezett vasúttörténeti kiállítás megtekintése. Minderre további másfél óra állt rendelkezésre. Egy vasúti fővonal nyílt pályaszakaszán viszonylag ritkán kerül sor ilyesmire...
A gyimesbükki határállomáshoz visszatérve megismételtük a vonal száztizenegy évvel ezelőtti megnyitásakor készített felvételeket. A szokásos délutáni felhőszakadás a nagyközönség elől elmosta Pfaff Ferenc emléktáblájának avatóünnepélyét. Már tisztult az idő, amikor különvonatunk elindult visszafelé. A vasútfotósok idáig reménykedve vártak, hogy az egyszeri és megismételhetetlen emlékképeket hazafelé el tudják készíteni a hegyvidék híres műtárgyainál. Ez végül azoknak sikerült, akik a jóval korábbi elindulást és a sokkal későbbi hazaérkezést vállalva elszakadtak a többiektől, és egyetlen fotóért erőltetett gyalogmenetben megmászták a vasút melletti hegyoldalakat. Övék az elismerés, a miénk pedig a tapasztalat, hogy ha még egyszer hasonló, feledhetetlen élmény részesei lehetünk, akkor a méltó dokumentálásról magunknak kell gondoskodnunk.
A történelmi Magyarország egykori határán, Budapesttől mintegy 800 kilométerre, a Gyimesi-szorosban, a XVII. században épült Rákóczi-vár lábánál áll egy vasúti őrház, a Magyar Királyi Államvasutak legkeletibb őrháza. A Tatros folyó és a vasút közvetlenül az őrház mellett hagyja el Erdélyt és lép át Moldvába. Az épület vasúttörténeti emlék – az Erdélyi vasút, Székely gyors című album megjelenésekor 111 éve, hogy 1897-ben megépült, és a XX. század vérzivataros történelmének egy valóságos darabja. A helyet történelmi hangulata és jelentősége miatt évről évre turisták ezrei keresik fel.
Turistákkal teli panorámabusszal jártam először 2006 júniusában a gyimesi völgyben. Megálltunk a Kárpátok gerincén a vízválasztón, majd leereszkedtünk az egykori határ felé. A völgy két oldalán hatalmas, legelőkkel és erdőkkel tarkított hegyoldalak, oldalról a Tatrosba ömlő patakok völgyei, a „patakák”. A térképen furcsa nevek: Gyimesfelsőlok, Középlok... A legelőkön kis esztenák épületei, az út mellől a falvak elszórtan épült házai. Vezetőnk felhívta a figyelmünket a már Bákó megyéhez tartozó Gyimesbükk különleges vasútállomására. Ámulattal néztem a buszból az elhagyatottságában is elegáns, hatalmas épületet, amely egykor azt üzente az utazónak: egy erős, gazdag ország határára érkeztél. Idegenvezetőnk szavai alapján elképzeltem a Monarchia, a történelmi Magyarország egykori határállomásának nyüzsgő életét, magyar és román határőrök, fináncok, vasutasok és utasok tarka keveredését.
A busz közben gurult tovább, és én ilyen gondolatokkal érkeztem az ezeréves határhoz. Az egykori közúti hídon átsétálva az elhanyagolt, romos vasúti őrházhoz értünk, amely még magán hordozta az egykori MÁV-szabvány jellegzetességeit. Az őrház mellett húzódik a vasútvonal sínpárja, jobbra, felette pedig az 1600-as években épült kicsiny, romos Rákóczi-vár őrsége figyelte annak idején a határ forgalmát, ellenőrizte a Gyimesi-szorost. Az egykori határvonalat néhány lépéssel az őrház előtt jelölték ki; lövészárkok, tankcsapdák, a ház körül bunker maradványai mutatják, itt komoly harcok dúltak, nem úgy került idegen kézre e föld, mint 1918-ban. A vasút, az egykori utazó itt hagyta maga mögött „Európát”, és érkezett a Balkánra, a Tatros folyó itt hagyja el Erdélyt és lép át Moldvába. Itt vonult tatár és török, menekült Károly Róbert befelé, és a székelyek Madéfalva után kifelé, itt jöttek a románok 1916-ban befelé, a Monarchia csapatai '17-ben kifelé…
Az őrházzal szemközti oldalon a Gyimes-völgy legelső katolikus templomát, az 1700-as években épült Kontomáci kápolnát látjuk fehér falaival. Felette a Bilibók-tető hatalmas zöld rétjeivel, legelőivel, kicsiny esztenáival. Ott álltam Budapesttől majdnem nyolcszáz kilométerre, ahol mindenki magyarul beszélt, körös-körül magyar honvédek harcainak nyomait látni, miközben az őrház a magyar vasútépítési, közlekedési kultúra elévülhetetlen érdemeit hirdette. Fent, a Rákóczi-várban elénekeltük a Himnuszt, és mindnyájan a hely szépségétől és szellemétől megilletődve, gondolatainkba temetkezve botorkáltunk le a töredezett lépcsőn.
Este Deáky úr panziójában kezembe akadt Bilibók Ágoston A Csíkszereda–Gyimesbükk vasútvonal története című könyve. Megvettem... Teltek-múltak a hónapok, de az ezeréves határ és a kis őrház nem ment ki a fejemből. Aztán egy este baráti körben Erdély került szóba. Kiderült, mindenki e gyönyörű országrész szerelmese. Szabályos vetélkedő kerekedett, ki tud többet arról a vidékről. Talán én álltam a leggyengébb lábakon, mert addig még csak négy–öt alkalommal jártam ott életemben, a többiek sok szempontból leköröztek, de a Csíkszereda–Gyimesbükk vasútvonal történetéből Bilibók Ágoston, Guszti bácsi könyvének köszönhetően brillíroztam. Olyannyira, hogy javasoltam, következő pünkösdkor, a csíksomlyói búcsú után, vasárnap kiránduljunk ezen a vasútvonalon, nézzük meg, miért volt ez a történelmi Magyarország legszebb vasútja.
És így is történt: 2007 pünkösdvasárnapján családtagjainkkal együtt mindnyájan ott voltunk: Herein Gyula, Herein István, Mayer Gábor, Szász Károly és jómagam. A csapatot pedig maga Guszti bácsi vezette. A gyimesbükki nagyállomástól Lóvészig vonattal mentünk, onnan vissza pedig gyalog. Megcsodáltuk a gyönyörű Karakó-viaduktot, a Ladók-völgyhidat, a lóvészi alagutat, élveztük a szép tájat és Guszti bácsi elbeszéléseit. Kirándulásunkat az ezeréves határon fejeztük be. Azon a helyen álltunk, amelyik egy évvel korábban annyira megérintett. Megnéztük a romos őrházat, felmentünk a még romosabb Rákóczi-várba, nem győztünk betelni a látvánnyal, és összeszoruló szívvel nézegettük az őrház egyik bunkerén és a Rákóczi-vár bokrain lengedező nemzetiszínű szalagokat.
Az este ismét a Deáky panzióban talált bennünket. Herein Gyuszi barátunk vetette fel: mi lenne, ha hagynánk itt pénzt az őrház helyreállítására? Mindenki egyetértett vele, és az így összeállt adományt átadtuk a meglepett Guszti bácsinak. Fantasztikus volt azt tapasztalni, hogy az öt családban mindenkit egyformán érintett meg az ezeréves határ látványa, a hely szépsége és szelleme – ugyanúgy, mint e sorok íróját egy évvel azelőtt. Még akkor, októberben néhányan a „csapatból” újra Gyimesbükkre látogattak, ahol aztán világossá vált, hogy az őrház felújítása nem lesz olyan egyszerű, ahogy azt először gondoltuk. Egyrészt az otthagyott adomány nem elég egy nagyobb horderejű felújítás elvégzésére, másrészt egyértelművé vált, a kezünkbe kell vennünk a rekonstrukció ügyét, mert máshogy nem megy. Szándékunk az volt, hogy adományokat gyűjtünk a felújításra, hogy az adakozás révén minél többen érezzék magukénak az ügyet. De abban azért megállapodtunk, hogy ha az adománygyűjtés sikertelen, a felújítást akkor is végigvisszük, a költségeket akkor magunk vállaljuk fel.
Nekiláttunk hát a szervezésnek. Először is átgondoltuk, hogyan lehetne megindítani az adománygyűjtést. A csapatból Szász Károllyal kuratóriumi tagjai vagyunk a Budakeszi Kultúra Alapítványnak, feleségem, Koós Hutás Katalin az alapítója, így a legközelebbi kuratóriumi ülésen – a többi kurátort is meggyőzve – sikerült megállapodnunk abban, hogy az alapítvány egy elkülönített számlán vállalja az adományok gyűjtését. Ekkor, november közepén Szilágyi Zoltán a Lánchíd rádiótól váratlanul megkereste Herein Gyuszit, és közös beszélgetést készített vele és Gyimesbükkről Deáky Andrással. A műsor akkora sikert aratott, hogy még aznap megismételték, s néhány nap alatt több százezer forint adomány érkezett az alapítványunkhoz.
Ekkor már végképp nem volt visszaút, a felújítást végig kellett vinni. Időközben pontosan felmértük a házon és környékén elvégzendő feladatokat, a munka terjedelmét, célul tűzve ki az eredeti, építéskori MÁV-szabványok szerinti állapot helyreállítását. Ezen teendőket kis híján hetven pontban rögzítettük, és az alapján egységes és részletes ajánlatokat kértünk be több erdélyi kivitelezőtől. Még 2007 őszén az írott és elektronikus sajtó (Indóház vasúti magazin, Lánchíd rádió, Duna TV, Budakeszi Iránytű, Kossuth rádió) segítségével elindult az egyre szélesebb összefogás. T. Hámori Ferenc, az Indóház főszerkesztője is támogatott minket írásaival, de amikor tájékoztatott arról, hogy az őrház pünkösdvasárnapra tervezett felavatására különvonatot szerveznek egy magyar címeres Nohab-mozdonnyal, megsokszorozta a lelkesedésünket, és persze a felelősségünket is.
Hamarosan, február elején az alapítvány nevében együttműködési megállapodást kötöttünk a gyimesbükki önkormányzattal, és aláírtuk a kivitelezési szerződést a bekért árajánlatok és referenciák alapján kiválasztott csíkszeredai kivitelezővel, a Harbau Kft.-vel. A felújítás a gyimesbükki önkormányzat határozata alapján, valamint Deáky András és Bilibók Ágoston segítségével és felügyelete mellett megkezdődött. Nagyban lendített az ügyön, hogy a gyimesbükki önkormányzat egy ellenszavazattal megszavazta az épület felújításának engedélyezését, és vállalta a költségek egyharmadát.
A vasútvonal, így az őrház is magyar másodrangú fővonali pályaszabvány szerint épült. Csíkszeredától számozták az őrházakat, és ez, az egykori határtól néhány méterre épült utolsó őrház a 30-as számot kapta. Méretei: 7,1×6,5 méter alapterületű szoba-konyha és pince. Régen az épülethez tartozott egy kis istálló és kemence, ám ezek újjáépítésére ezúttal nem volt lehetőség. Felállítottuk az őrház kerekes kútjának stilizált változatát, elhelyeztük az őrház magyar és román nyelvű történetét, továbbá a felújításra adományozók névsorát. Annak idején az őrházhoz tíz ár mezőgazdasági terület és egy árnyékszék is tartozott. Utóbbi – tekintettel a nagy turistaforgalomra – dupla változatban most a vasúti sín túloldalán kapott helyet.
A felújítás során a külső és belső vakolatot lecseréltettük. Az épület nem volt vizes, falai erősen, stabilan álltak. Ha belegondolunk, az épület több mint száztíz éve állt már közvetlenül egy forgalmas vasúti pálya mellett, ahol a jelentős forgalom járművei, háborús katonavonatok, megrakott szerelvények rengették a földet évtizedeken át. Ám a kis épület mindezt egyetlen repedés nélkül állta... A tető és a födém cseréje során a gerendák az eredeti mintázat szerint megfaragva (svájfolva) kerültek a helyükre, a tető hódfarkú cserépborítást kapott. Az épület két helyisége közötti, eredetileg boltíves átjárót kibontattuk, és a kéménnyel együtt eredeti állapotában állíttattuk helyre. A korábbi döngölt, deszkapadló helyére szigetelt betont terítettünk, ami utóbb tégla járófelületet kapott. A tetőre egy eredeti és működőképes, Leopolder típusú vonali őrházharangot, a bejárati ajtó mellett pedig egy Gattinger típusú állomási peronharangot helyeztünk el. A bejárati ajtó felső sarkánál erősítettük fel a falra a szabványos méretű, domború, fehér alapon fekete 30-as feliratú, zománcozott táblát. A sín felőli oldalon pedig – a MÁV-szabvány figyelembevételével – felül hullámos vonalvezetésű, fából készült kerítés készült.
Észak-Erdély visszacsatolását követően, 1940–43 között a pincével összeköttetésben bunkert építettek az épület alá és mellé, a Románia felőli oldalon pedig az eredeti bejárati ajtót befalazták, és ott lőrést alakítottak ki. Történelmi jelentőségük miatt ezeket az átalakítás során megtartottuk. Az épület két sarkán elhelyezett golyószóró állások állapotát konzerváltuk, a bunkert kitisztítottuk, két bejáratát vasajtóval tettük zárhatóvá. A bunker a felújítással látogathatóvá vált. A Gyimesbükk felőli sarkon, az 1940-es építéskor Szent Korona alakúra formázott bunkerre visszahelyeztük az eredetinek megfelelően, méretarányosan újra elkészíttetett, megdőlt keresztet.
A vasúttól és az önkormányzattól a építés közben megkapott újabb engedélyek alapján, illetve a folyamatosan érkező adományoknak köszönhetően a felújítás második fázisában nemcsak az épületet sikerült felújítani, hanem a környezetrendezésre is sort keríthettünk. Fedett pihenőpadokat, asztalokat helyeztünk el a Tatros partján, továbbá gyalogos vasúti aluljáró, járda, támfal épült a Rákóczi vár biztonságos megközelíthetősége érdekében. Az épületben vasúti és helytörténeti kiállítás nyílt, illetve Sebő Ödön 1943–44-es fotói kaptak helyet benne. Előbbi elsősorban Bilibók Ágoston nyugdíjas vasutas altiszt fotó- és vasúti emlékgyűjteménye.
Az őrház és a felújítás történetét, valamint az avatóünnepség legfontosabb eseményeit a Budakeszi Kultúra Alapítvány Őrház az ezeréves határon című ötvenperces, többórányi amatőrfelvételből és legalább ezer fotóból kiválogatott filmje foglalja össze.
Mindössze egy évvel azután, hogy az első gondolatot tett követte, a gyimesbükki önkormányzat, a szervezők és a Budakeszi Kultúra Alapítvány 2008. május 11-én, pünkösd vasárnapján sokezernyi résztvevővel – köztük a különvonat, a Székely gyors utasaival – ünnepélyesen felavatta az őrházat. Aznap délben Gyimesbükk kontomáci kápolnájánál szabad téren közös szentmisét mondott Salamon József gyimesbükki plébános és a dévai Böjte Csaba ferences atya, aki ugyanezen a napon nyitotta meg Gyimesbükkön legújabb gyermekmentő házát. Ezen a napon avatták Pfaff Ferenc (1851–1913), a MÁV egykori főépítésze, a gyimesbükki vasútállomás tervezője emléktábláját is az állomás épületénél. „Csapatmunka volt mindaz, amit önök itt megvalósulva látnak. Nagyon sok ember pénzének, szeretetének, odaadásának köszönhető mindez” – köszöntötte a megjelenteket az őrházat a lebontástól megmentő Deáky András az épületnél tartott avatóünnepségen.
Történelmi pillanatként értékelte az eseményt Görbe Vilmos, Gyimesbükk polgármestere, míg Bilibók Ágoston nyugdíjas vasutas altiszt, az őrházban berendezett vasúttörténeti kiállítás gazdája a következő gondolatokat osztotta meg az ünneplőkkel: „Kétezerben megszűnt a vasúti műtárgyak fegyveres őrzése, ez az épület is gazda nélkül maradt, és közprédává vált. Ma új köntösben köszönthetjük, és méltán mondhatjuk, hogy ez egy jelentős, határon átnyúló vasútbaráti összefogás, anyagi és morális munka eredményeként valósult meg.”
Hidas Mátyás, a felújításban központi szerepet játszó Budakeszi Kultúra Alapítvány kuratóriumának elnöke szerint az utókor számára sikerült megőrizni a magyar történelem egy valóságos darabját. „Köszönetet mondok azoknak, akik felismerték ennek a talpalatnyi épületnek és környékének a jelentőségét, megfogalmazták és hirdették az üzenetét, és beleavatkoztak a sorsába, amikor megmentéséhez arra volt szükség.” Az ünnepségen felszólalt még Kaposvári Péter MÁV-igazgató, Olteanu Viorel és Gergely Tibor gyimesbükki önkormányzati képviselő, valamint százéves MÁV tiszti egyenruhában Husonyicza Gábor, Kazincbarcika volt állomásfőnöke is: „Tisztelgésem azoké, akik anyagi áldozatot vállaltak civilszervezetként, magánemberként, hogy az egykori harmincas őrházat ma újra megnyithassuk.”
Ezt követően Salamon József plébános áldotta meg a bakterházat, végül a szorosban összegyűlt többezres sokadalom imájára – „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy...” – megérkezett az őrházhoz a két nappal korábban Budapestről indult, magyar címeres, 017-es számú Nohab is. A hatalmas tömeg könnyes szemmel, meghatottan énekelte el a Boldogasszony Anyánkat és a székely himnuszt, majd birtokába vette az őrházat, és a több mint egy órán át a nyílt pályán, az őrház mellett veszteglő mozdonyt.
Aznap a nemzetközi főút a profi rendőri irányítás ellenére is több órára járhatatlan volt. A rendőrség vezetői – köztük a bákói rendőrkapitány – is elismerően nyilatkoztak a rendezvényről, az emelkedett hangulatról és a lelkesedésről. A román lapok azt írták: a magyarok egy napra visszafoglalták az ezeréves határt
„Egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen.” Mi, akik Budakesziről szerveztük a fenti eseményeket, örülünk, és büszkék is vagyunk arra, hogy részesei lehettünk e lélekemelő együttműködésnek, a közös akarat sikerének.
Egybehangzó helyi vélemények szerint a korábbiakhoz képest mintegy 20–30 százalékkal több turista járt az avatás utáni nyáron az ezeréves határon, az őrháznál. Naponta olykor nyolcszázan–ezren keresték fel a helyet. Nemcsak Magyarországról, hanem az egész Kárpát-medencéből, és főként nagyon sokan Erdélyből.
Ezeknek a híreknek nagyon örülünk. Gyimesbükknek híre ment: a magyar történelmet, a csodálatos tájat és a helyi embereket ismerik meg az oda látogatók. Azóta többször is jártunk az őrháznál; jó volt elvegyülni a látogatók között, és kicsit belefülelni beszélgetéseikbe, látni, ahogy nemzetiszínű szalagokat, koszorúkat helyeznek el, csodálattal és elismerően írnak az emlékkönyvekbe. Új szokások is kialakulnak.
Augusztus végén egy esküvői menettel találkoztunk. A menyasszony és a vőlegény a Szent Korona megdőlt keresztje fölött nyújtotta a kezét egymásnak, és a rokonok úgy fényképezték őket. Mint kiderült, a lány magyar, a fiú román volt. Kérdésemre, hogy miért épp ezt a helyet választották, a lány mosolyogva felelt: „Gyimesbükki vagyok, szeretem ezt a helyet. Valami engem is vonz ide.”
(A hazaúttal folytatjuk.)
Nyitóképünkön: a Székely gyors vonógépe, a 017-es Nohab begördül a gyimesbükki, 30-a számú MÁV őrház elé (fotó: Szász Károly)
Sorozatunk korábbi részei
* * *
Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!
