Székely gyors zarándokvonat, 2008 – III. rész: úton a búcsúra és a legkeletibb őrházhoz
Másfél évtizeddel ezelőtt, 2008 pünkösdjén, május kilencedikén indult első útjára hosszú évtizedek elteltével az első nappali személyvonat Erdélybe: a Székely gyors. Az évforduló alkalmából a még abban az évben az Indóház Kiadó gondozásában megjelent míves album szövegével és felvételeivel idézzük meg az egyszeri és megismételhetetlent.
A második napnál tartunk: a Székely gyors közönsége az előző napi, kora reggeltől estig tartó vonatozás után a csíksomlyói búcsú napján ismét szinte hajnalban kelt, hogy a zarándokvonattal ejusson Csíkszeredába, majd az állomásról a Kis-Somlyó hegy oldalában álló kegytemplomhoz, onnan fel a nyeregbe, sok százezer magyar lélektisztító, kiengesztelődő katarzisélményének helyszínére. Nagy Tamás vasúttörténész, az Indóház Kiadó főmunkatársának írása eredetileg 2008-ban, az Erdélyi vasút, Székely gyors című kötetben jelent meg.
Finom reggelivel várja a messzi turistákat Csíkrákoson a Cserekert fogadó. Az étkező közönség gyorsan helyet cserél, a vendéglátók mégsem adják lejjebb a zarándokturizmus nívóját. Csak a vasútfotós nem töltheti gyomrát a félpanzió lehetőségei szerint. A tea és a bundás kenyér között vonatunk szerelvényvonatként halad a Maros–Olt vízválasztójáig, ez az egyetlen lehetőség tehát, hogy távolról, sietség nélkül megörökíthessük. Van, aki tájképi elemnek a felhők közé vesző Hargitát, van, aki a közeli Bogáti-kápolnát választja. Utána gyorsan megkeressük a családtagokat, útitársakat, hogy egy óra múlva – újabb vonatfotó elkészültével – magunk is beszállhassunk a magunk kocsijába.
A peront nem kétszáz méteres szerelvényekre tervezték, ezért menetünknek kétszer kell bejárnia a megállókba a biztonságos utasfelvételhez; előbb az első, majd a második négy vagonra kászálódhatunk fel. A fülkében Judit néni és Rupi bácsi vár bennünket. Ők a tapasztalt turisták előrelátásával már odafelé beszálltak Madéfalván, nehogy lemaradjanak. Mesélik, hogy a császári terror falujában is szívbeli és örömteli volt a fogadtatás előző este. Szolnokon csatlakoztak hozzánk, lám, milyen kicsi a világ, ugyanazon egyetem ugyanazon szakán tanultak, mint harminc évvel később jelen sorok szerzője...
Késés
– Késtek! – rótta fel valaki Csíkszeredában a mozdonyvezetőnek.
– Nem késtünk egy percet sem – mondta amaz.
– Percet nem, csak hatvannégy évet! – volt a válasz...
A napos reggelen egyre több gyalogmenet mellett haladunk el. A gyergyói, felcsíki és gyimesi székelyek, illetve csángók a keresztaljakba sorakozva, olykor többnapos vándorlás után érkeznek a közúton Csíkszereda határához. Útközben kertekben, mások portáin alszanak, a fakerítések előtt vizet, elemózsiát tesznek nekik ki a padokra.
A megyeszékhely kevés stílusérzékkel átépített vasútállomásán újabb ünnepi fogadtatás. Ami a helybelieknek hatvannégy év után történelmi alkalom, nekünk már a sokadik szíveslátás. Egyre gyakorlottabb vendégek vagyunk. Innen együtt vonulunk az egyre hatalmasabb tömeggel a hat kilométeres gyalogúton a Kis-Somlyó hegy oldalában álló kegytemplomhoz, majd fel a dombra, sok százezer magyar lélektisztító, kiengesztelődő katarzisélményének helyszínére. Amikor a szentmise elkezdődött, a verőfényes ég sötétbe fordult, és hosszú, kitartó zivatar zúdult az ünneplő tömegre. Egyenlőségben ázott itt órákon át zarándok, vásározó, koldus – mindenki! Nagy lett a becsülete körünkben az indóházas esőkabátnak, mire az utcán hömpölygő vízben tocsogva visszaértünk vonatunkhoz.
A csíksomlyói zarándoklat
Csíksomlyó Mária-kegyhely, és még ennél is több. Az a térbeli pont, ahol a magyar hitbeli és nemzeti lét koordinátái metszik egymást; a múlt, a jelen és a jövendő megvallásának és vállalásának helye.
A búcsú eredeti napja július 2-a, Sarlós Boldogasszony napja volt. Csíksomlyót 1444-ben pápai bulla ismerte el bevett búcsújáró helynek, majd 1567-ben, János Zsigmond erdélyi fejedelem erőszakos hittérítési kísérleteinek visszaverésekor került át a főbúcsú napja pünkösdre. Azóta beszélünk magyar Szentföldről (Gyergyószék, Csíkszék, Kászonszék, Felső-Háromszék), ahol a római katolikus hit együtt maradt meg államalapító dinasztiánk korának hagyományaival.
Ezt hirdeti az 1996-ban felavatott emléktábla is: „Tiszta szívvel és lélekkel hihetjük, hogy ez nemzetünk és hitünk feltámadásának helye!”
Felfelé a csíki szálláshelyekre az idősebb helyi lakosok is velünk tartottak, ők voltak a napsütötte délutánon a két étkezőkocsi legkedvesebb vendégei. Vonatunk Felcsíkban mindkét napon személyvonatként közlekedett, „minden állomáson és megállóhelyen megállt”. A már említett peronviszonyok miatt a leszállás akrobatikus mutatványához a mozdonyvezetők és a vonatkísérők kitartó odafigyelésére volt szükség. A Csíkszentdomokoson körbejáró mozdony ritka látványosság volt mindenkinek: a székelyeknek érthető módon, ám a mieink sem fényképezhettek még magyar Nohabot május közepén hófödte csúcsok között.
A május 10-ei búcsú másnapján, pünkösd vasárnapján az egykori Csíkszereda–Gyimesbükk országhatár vasútvonalon a 30-as számú MÁV-őrházhoz kapaszkodott fel a Székely gyors. A legkeletibb MÁV-őrház néven is emlegetett, a Rákóczi vár tövében létesített apró építmény felújítása inspirálta az Indóház stábját és a kiadó köré gyűlt szakemberek, írástudókat és vasutasokat arra, hogy kijárják az illetékeseknél: a Székely gyorsnak lennie kell!
A 30-as őrház története
A 30-as vasúti őrház a magyar és a román állam között kötött korábbi szerződés alapján az 1896–97-ben elkészült Csíkszereda–Gyimesbükk–Palánka–Kománfalva vasútvonal részeként épült, néhány méterre az egykori román–magyar határtól. 1920 után a román vasút, a CFR használta, 1940-től ismét a MÁV, illetve a Magyar Honvédség. Ekkor az Árpád-vonal részeként funkcionált, az épület pincéjében és mellette lőrésekkel ellátott bunkert alakítottak ki.
Súlyos harcok dúltak a környéken 1944-ben. Augusztus végén az akkor 24 éves Sebő Ödön, a gyimesbükki helyőrség parancsnoka katonáival három hétig ellenállt a 32. határvadász zászlóaljra zúduló szovjet támadásnak. Olyan sikeresen harcoltak, hogy a szovjet parancsnokság komoly erőket sejtett Gyimesbükk környékén, ezért dél felől, kerülővel folytatta a támadást. A kitartóan védekező zászlóaljat végül a szovjetek bekerítették, ám az ostromgyűrűből sikerült kitörniük, és az erdélyi magyar és német hadseregek utóvédjeként végigharcolva Észak-Erdélyt, Szlovákián át Németországig, az amerikai hadifogságig eljutniuk. Sebő Ödön A halálra ítélt zászlóalj című könyve a Gyimesi-szorosban 1944. augusztus 28. és szeptember 20. között megvívott hősies védekezés harcainak, majd a bekerítésből való bravúros kitörésnek állít emléket. A már sehol nem kapható kötetet a Budakeszi Kultúra Alapítvány a felújított őrház 2008 pünkösd vasárnapi átadására újra megjelentette.
Az őrházat a háború után a Román Vasút használta 2000-ig. Sorsa megpecsételődni látszott, amikor eladta elbontásra. A gyimesbükki iskola volt igazgatója, Deáky András azonban az épületet megvásárolta, a tetőzetét kijavíttatta, és a gyimesbükki önkormányzatnak adományozta.
(Folytajuk: a Székely gyors befut Gyimesbükkre, a Nohab megáll az őrháznál...)
Nyitóképünkön: A mozdonyával együtt több mint kétszáz méter hosszú Székely gyors Csíkrákosnál halad észak felé. Elöl a tüchtig Nohab diktálja a tempót, majd három másodosztályú kocsi következik. Középen a két „kocsma” gördül, majd két első- és egy másodosztályú kocsi van a különvonatba sorozva (fotó: Vörös Attila)
Sorozatunk korábbi részei
* * *
Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!
