Székely gyors zarándokvonat, 2008 – II. rész: így érkeztünk meg Székelyföldre

Másfél évtizeddel ezelőtt, 2008 Pünkösdjén, május kilencedikén indult első útjára hosszú évtizedek elteltével az első nappali személyvonat Erdélybe: a Székely gyors. Az évforduló alkalmából a még abban az évben az Indóház Kiadó gondozásában megjelent míves album szövegével és felvételeivel idézzük meg a történteket.

Folytatjuk, és ahogy azt előzőleg megígértük, Nagy Tamás vasúttörténész, az Indóház főmunkatársának írása az első napi indulástól az érkezésig eleveníti fel a zarándokvonat útját.

Előző este mindenki az utazásra készült. A fiatalasszonyok leadták a gyereket a nagyszülőknél, érett férfiak az utazótáskába rakták a villanyborotvát. A fotós letakarította a memóriakártya állományát, leltárazta, majd szarvasbőrrel tisztára törölgette a vele utazó objektíveket. Az idősebbek becsomagolták a bédekkert, az olvasószemüveget és a szükséges gyógyszermennyiséget. Ilyenkor nem jön a nyugtot adó álom, felkattan a villany, és késő éjszakáig lehet bújni az albumokat, térképeket, a történelmet. Hiszen reggel indulunk, hurrá, indulunk a nagy expedícióra – magyar különvonattal Székelyföldre!

Mar az üres gyomor, karikás a szem – így vagyunk a korai ébredéssel. Nehezebb a hátizsák, mint előző este, nem akar magától jönni, szinte imádkozni kell a gyereknek és a metrónak. De fél hétkor már ott feszeng az utazóközönség a fülkés kocsik ablakaiban, és a Keleti pályaudvar középső, széles peronján. Még ha nem is a legkorszerűbb személykocsik, de egy egységes gyorsvonati szerelvény mindig impozáns, ráadásul a miénk szokatlan is, közepén a két „kocsmakocsival”.

Minden karikás szempár a felkelő nap irányába pillog – várjuk a vonógépet. Magyarok zászlókkal, zarándokok rózsafüzérrel, vasútbarátok felhúzott fényképezőgéppel. Utóbbiak törpe minoritásban vannak az eszmevándorokhoz képest, de legalább egy kocsiba szól a helyjegyük. A csodák napja van ma, egy nappal a somlyói Mária ünnepe előtt, mert néhány perc múlva rövid fütty kíséretében begördül a nagy dízelmozdony. Nekünk régóta fétis, másoknak – az orrára ékesített Szent Koronától – a pillanat töredéke alatt válik azzá. Operatőrök és riporterek rohannak előre, a szolgálatos vasutasok hasztalan próbálják elzavarni őket a vágányokról, mindegyikük szeretné megkaparintani a legjobb kompozíciót. Az egyiknek hír, a másiknak szenzáció, az értetlen többségnek pedig – amely most negyedórára főszereplővé válik – még szoknia kell a médiokráciát.

A tévések kedvéért eljátsszuk még egyszer az indulást, aztán nyolc perccel hét után mégiscsak nekiveselkedik a híres gép a hosszú útnak. Hatszáznyolcvanhárom kilométer! Valaha volt ezer kilométer feletti távolság is egy vonat útján Magyarországon, de azóta a miénk felével be kell érnie a legkitartóbb utasnak. Az alföldi robogás senkit nem hoz tűzbe, mindenki ismeri, tán csak az épülő körgyűrű, a már felújított és a még vágányzáras vasúti szakaszok váltanak ki az átlagosnál nagyobb figyelmet. Pusztaszentistvánnál és Szajolnál lehet érezni némi vibrálást, meggörbült mutatóujjak pattognak az üvegablakon, aztán gyorsan továbbgördülünk.

Verőfény köszönti a különvonatot keleten: hosszú vonatkeresztezés Berettyóújfalun, és a vasútbarátok elkészíthetik első felvételeiket. A nyílegyenes pályán rövidesen a még működő határra érkezünk. Alig néhány hónappal Schengenen belül a legtöbb utasban rosszallást, feszültséget kelt a hosszúra nyúló útlevél-ellenőrzés. Mások előre tekintenek, hiszen most dől el a koronás gép sorsa. A szomszédos vágányokon „rozsda-sálas ócska lokomotívok toborozódnak” gyanúsan nagy mennyiségben, hogy közülük bármelyik felváltsa a „betolakodót”. Az állomás két kóbor kutyája unottan hűsöl a személykocsik árnyékában, megszokták, hogy még hasznuk is származhat az úti okmányok alaposabb ellenőrzéséből.

A második csoda ezen az álmosító pénteken, hogy vonatunk rövid kürtjelzéssel méltóságteljesen kihúz a látóhatár szélén kéklő dombok irányába. Folytatódik tehát az ünnepi menet, annak ellenére, hogy Gheorghe Funar, Kolozsvár egykori polgármestere, a sovén orientációjáról közismert szenátor Nagyváradon kívánta lefoglaltatni az „irredenta mozdonyt” a hatóságokkal. Utóbbiból van bőven, mindenütt, amerre vonatunk elhalad. Az utasok először csodálkoznak a kitüntetett figyelmen, aztán megszokják. Az egyenruhákon különböző súlyos hatóságok feliratai, a bőrdzsekis civilek próbálnak nem feltűnőek lenni CB-rádióval a kezükben. Az élet megszokott részévé válnak ezen a négy napon, és az egyenruhások iránti kezdeti bizalmatlanság utóbb megnyugtató érzéssé alakul.

Annyira egyszerű és annyira logikus lenne, hogy különvonat induljon a magyarság legnagyobb ünnepére, ezért is érthetetlen, hogy majdnem egy évszázadnak kellett eltelnie a szétszakítottságban, hogy ez a természetes szándék – magánemberek kezdeményezésére – megvalósuljon. Vagy nem is annyira egyszerű és logikus, ha meggondoljuk, hogy az édes Erdélyen végighaladó egyetlen, menetrend szerinti magyar expresszvonat, a Brassóba tartó Corona oda-vissza éjjel közlekedik a miénkkel megegyező útvonalon. Jobb, ha nem látja Wass Albert hegyeit, a Telekiek és Bánffyak kastélyait a hátizsákos turista...

Szent László városán, Ady Párizsán túl lassan összeszűkül a Sebes-Körös völgye. Mindkét oldalról tekintélyes bércek, az északi az Igfon-erdő, az Árpád-házi királyok vadászterülete, a déli a Király-erdő, keleti szélén a Király-hágóval, amely elválasztja a Kárpát-medencét Erdélytől. A Zichy-barlang sziklái egészen közelről visszhangozzák Nohabunk duruzsolását, ahogy alagutakon át követi a dús vizű folyót, amelynek partján Sárdy János szerelmet vallott a Kalotaszegi Madonnának. Megállás nélkül haladunk el Bánffyhunyad Delhit idéző, félkész páriapalotái előtt, majd kopár dombok között kétvágányú, villamosítás nélküli pályán százzal robogunk Erdély fővárosa felé.

A zárványmagyarság az étkezőkocsikba húzódik – a praktikus kiszolgálás jegyében konzumsör fémdobozban és konzumízek műanyag étkészlettel, műanyag tálcákról. De a kocsibelsőt az ablakok felett erdélyi települések címerei díszítik, rendszeresíteni kellene ezt a MÁV összes személykocsijában. A torz utastájékoztatáson keresztül erdélyi költők verseit szavalják lelkesen és az érintett vidékek útleírását – mindjárt jobban telik ilyen körülmények között a szárnyas idő.

Kincses Kolozsvárt mindenki az ablakban, zászlós, ünnepélyes fogadtatás az első vágány mellett. Az épület egyértelműen Pfaff Ferenc ujjlenyomatát hordozza, a boldog békeidőkben, ha elbóbiskolt az utas, akár Miskolc-Tiszain is képzelhette volna magát. Emlékképek készülnek reménytelen ellenfényben, majd a megkülönböztetett bánásmódban részesülő vonatunk helytelen vágányon halad az elrománosodott mezőségi tájon Dés felé. Helytelenben, mert a figyelmes menetirányítók a magasabb sebességű vágányra terelik a vonatot, emiatt a peron nélküli oldalon zajlik az utascsere Bonchidán.

Hogy miért nem száguldunk, arról ekkor érkezik az első zuhanyhíradás a turcsi orrból: az óvó reszortosok és vezérek megőrzik a technikai csodát a holnapnak és a holnaputánnak, így legfeljebb hatodik pozícióban, a váltókörzetben visszakapcsolással nem lehet tartani a villamos vontatásra tervezett feszes menetrendet. Ami nekünk nem sikerül, azt odafentről korrigálják, úgy, hogy nem a mi vonatunk vár a szemből érkezőre, hanem az a miénkre, így a meseszép Maros-völgyből – egyre magasabb hegyek között – már percre pontosan érkezünk Székelyföldre.

Gyergyószárhegytől kezdődik az ünneplés, majd folytatódik ezután minden érintett állomáson, egészen a Székely gyors végállomásáig, Madéfalváig. Több százan várják a vonatot a romos épületek előtt, a falvak apraja-nagyja, sokan népviseletbe öltözve. Az anyaország minden utasa – hiszen elgépiesedett robotban hajszoljuk a vágyott jólétet, és ezért évtizedek óta nem tapasztalhattunk ilyen érzelmi megnyilvánulást – részesül a köszöntésből, az erős áldomásból és a finom kürtőskalácsból. Közben besötétedik, Csíkszentdomokoson, az utasok elsőként érintett szálláshelyén még nagyobb a tömeg, de a sötétben, örömkönnyektől elhomályosulva csak halljuk, alig látjuk a Kossuth-indulót fújó rezesbandát.

(Folytatjuk: a következő részben részt veszünk a csíksomlyói Mária ünnepen, és megismerkedhetnek a Székely gyors különvonat megszervezéséhez ihletet adó, gyimesbükki 30-as számú MÁV-őrház történetével – a továbbiakról már az útleírás negyedik fejezetében olvashatnak.)

Nyítóképünkön: Gödemesterházán a Székely gyors hosszan keresztezett a szemből érkező, Bukarestből Brassón át Marosvásárhelyre közlekedő intercityvel, így volt idő megörökíteni a vonatot a hegyvidéki napfényben. A Duna televízió stábja a mozdonyra készül, hogy a legjobb látószegből vehesse a Székelyföldre érkezést (fotó: Vörös Attila)