Öreg csodamadarak Tökölön: egy légi show háttere

Olvasónk, az iho/repülés egyik pilótabarátja objektív okokból nem lehetett ott a május elsejére szervezett légi parádén. Azonban a piros bikás cég logójával díszített repülőgépek látványát a reptéri élet miatt nem úszta meg. Sőt, alkalma lehetett közelről is szemügyre venni ezeket a valóban szenzációs madarakat. Egy szokásosnak indult, de különlegessé vált reptéri nap részletei, szomjas oldtimerek tankolásával és kabinszemlékkel.

Ha majális, akkor májusfa, Városliget, sör, virsli, körhinta… vagyis nem. Ugyanolyan munkanap, mint bármelyik másik a repülőtéren. Legalábbis ugyanúgy indult. Reggel fél nyolckor megnézzük a tervtáblát (aznap melyik gép repül), kinyitjuk a hangárt, és egymás után bújnak elő a „vasmadarak” a fészkükből.

Apropó, tervtábla, a mai napi rubrikákban jómagam is ott vagyok, ergo miután elrendeződött a többi gép sorsa, én is nekilátok a szokásos teendőknek (időjárást, NOTAM-okat nézni, repülést tervezni, üzemanyagot, súlyt számolni, tervet leadni), majd miután ezekkel végeztem, csörög a telefon – Soma kapitányék kint állnak a kapuban. A napirend a következő: mindenkivel repülök 40 perc-1 óra körül, és akkor már kifogy annyi benzin a tartályból, hogy a terhelési diagram nem fog kilógni semerre se, ha jómagam és Soma kapitány beülünk a kicsi Diamondba. Mert ugyan egy végtelenül jóindulatú, és jó repülő a Katana, de feleslegesen ne feszegessük a határait…

Legalábbis ez volt a terv, aztán ahogy lenni szokott, minden másként alakul. A Dunakanyar meglátogatása után hazafelé baktatunk, amikor furcsa akcentusú rádiózás üti meg a fülünket, és elmondása szerint Tökölre tart. No, megint valami csodabogár, gondoltam, lévén megfordult már itt a Bombardier Global Expresstől kezdve a NATO AWACS gépeken át a full extrás Jet Rangerig mindenféle színű és szagú repülő szerkezet. Így nem is gyanakodtunk semmi különlegesre.

Leszállás után visszatérek a szokásos napi rutinhoz – azaz visszatérnék, ha nem ütné meg a fülem egy jellegzetes „kelepelő” hang. (A Huey-k és a Cobrák kétlapátos forgószárnyának jellegzetes, semmi mással nem összetéveszthető aerodinamikai zaja van.) Majd kisvártatva a tankolónál megjelenik a Cobra jellegzetes sziluettje és szép lassan földet is ér a vietnami háborúban debütált forgószárnyas, aminek egyébként az őse (a Bell 207 Sioux Scout) idén 50 éve emelkedett először a levegőbe.

Ezután nem sokkal begördül a II. világháború két légcsavaros legendája, a Lightning és a Corsair, mindkettő csillog-villog, mint ha skatulyából húzták volna elő őket. (Tény, Salzburgban, a 7-es hangárban odafigyelnek a gépekre. Milyen jó is lenne Tökölön legalább egy ilyen...)

A gépek egyébként elég szomjasak: a Lightning több mint 400 litert, a Corsair pedig körülbelül 600 liternyi üzemanyagot nyelt el. Hát igen, egy nagy motor sokat is fogyaszt, konkrétan a Pratt&Whitney R2800 Double Wasp, amiben a szám az összes lökettérfogatot jelzi köbinchben. Ez körülbelül 46 liter.

A Red Bull-osok lehetővé tették, hogy alaposan szemügyre vehessük a gépeket. Minden eredeti, bár bepillantva a kabinba, azért beugrik egy-két nem korhű dolog, például a Garmin GNS 430 (mozgótérképes GPS, valamint a kommunikációs rádiót és navigációs adó hangolását lehetővé tevő egység), vagy a korszerű, S módú transzponder, ami már szokásosnak mondható egy mai gépben is.

Kakukktojás még a HSI is (egy pörgettyűs iránytartó és egy VOR/ILS funkcióit egyesítő műszer), no meg amerikai repülőgép lévén nem kevés placard (kis figyelmeztető táblácska) is van bennük. Cessnán edzetteknek ismerős lehet pl. a „vedd ki a kormányrögzítőt motorindítás előtt”, „fel és leszálláskor kapcsolj arra a tartályra, amelyikben több üzemanyag van”, stb.

Na, a Corsair építőit (Chance Vought, azóta már megvette a Northrop­­­–Grumman) sem kellett félteni, ahogy a mellékelt ábra mutatja, van minden az indítás előtti check-listtől kezdve a „futóbehúzás előtt taposs rá a kerékfékre” feliratig. (Amit a kelet-európai repülőember furcsa szemmel néz, lévén errefele ezt a mozdulatot „beleverik” a növendékbe.)

A Lightning esetében ugyanez a helyzet, ott tetézve azzal, hogy a gépre felmászni is egy kisebb tornászmutatvánnyal ér fel. Ugyan a kabingondola hátsó részében van egy beépített létra, természetesen ez is fényesre polírozva – inkább odatettünk egy másikat a felmászáshoz, nehogy összekoszoljuk.

Miután megtörtént a tankolás, búcsúzkodás, indítás, és szépen komótosan kigurultak a „G” öbölig, melegítés, majd be a nagy gáz, és felszállás. Közben szép kis tömeg gyűlt össze a füves pálya mellett (ugyan nem annyi, mint a rakparton, de nem csak pár ember lézengett kint – ezt észrevették ők is, így egy szép áthúzás után – azért, amikor az ember feje mellett pár tíz méterre elhúz kb. 5700 lóerő, az leírhatatlan érzés – rá is álltak a hazavezető irányra. Jó leszállást, fiúk, és gyertek legközelebb is!