Ne félj, hazaviszlek!
„1995. szeptember 13-án Katovics Balázs és Mizsei Mihály századosok éjszakai elfogási gyakorlatra felszállva a 14-es oldalszámú MiG–23UB gépükkel lokátor híján összeütköztek a Taszárról célként felszálló 16-os oldalszámú Szu–22M3-mal. A Szu-22-t vezető Katona István őrnagy sikeresen katapultált, gépe Kapolynál lezuhant, a függőleges vezérsíkját vesztett UB pedig Pápa felé vette a kurzust. Takácsi és Gyarmat között, Pápától 7 km-re lezuhantak, mindkét pilóta meghalt.”
Ne félj, hazaviszlek! – próbálta meg túlüvölteni az iszonyatos süvítést, de az első kabinból semmi reagálás. A fehér sisakos fej tehetetlenül csapkodott a hiányzó kabintetőn át beáramló vihar erejétől. Barátja teste ernyedten lógott a hevedereken, a tükörben, amelyben máskor oly sokat kacsintottak össze, most semmi sem látszott. Nagyon sötét és nagyon hideg volt.
Most kezdett benne oldódni a sokk, amelyet az előbbi ütközés keltett benne. Így utólag nem is tűnt olyan nagynak, mint amikor az apró fehér fénypontból hirtelen hatalmas sötét árnyék lett, és elkerülhetetlenül nekivágódtak. Hiába seggeltette meg a gépet, teljes erejével tépve botot, hatalmas szikraesőt keltve csikorgó robajjal csapódott össze a két fémtest. Üvöltő szél támadt a kabinban, és a gépük vadul pörögve zuhant pár száz métert, mire sikerült vízszintesbe hoznia. Most picit imbolyogva és erősen remegve, de stabilan repült, enyhén emelkedett, a gázkar mozgatására reagált a hajtómű.
Ne félj, hazaviszlek! – kétségbe esetten nyomta az egymás közötti rádió gombját, de a kabinban örvénylő jeges viharon keresztül csak alig kivehető sistergés válaszolt. – Jelenteni kell a földnek is! – Most szó sem lehetett a különleges esetekre tartogatott nyugodt, szinte halk tónusról, üvöltve próbálta elmondani a legszükségesebbeket. Hiába nyomta a rádiógombot, semmi válasz. Ahogy végigszaladt a szeme a műszereken, a repülést alapvetően meghatározó paraméterek rendben voltak. Működött a hajtómű, rendben volt az olajnyomás, mindkét hidraulikarendszer dolgozott, és még a kerekek fékezéséhez is volt elegendő sűrített levegő a palackokban. Óvatosan előre tolta a hosszú karcsú szárnyak beállítását irányító kart, és a műszer mutatója megmozdult. Pár másodperc múlva érezte a jellegzetes változást a gép viselkedésében, a szárnyakat sikerült leszállási helyzetbe állítani. Ez most nagyon fontos, hihetetlen sebességgel érne földet a gép hátra csapott szárnyakkal. Sehol semmi piros lámpa, úgy látszik a hidraulikarendszer sértetlen. Picit csökkent benne a feszültség.
Ne félj, hazaviszlek! – Ő sem felel, és nem is mozdul. Mit nem adnék, ha próbálna hátra nézni, vagy csak a kezét felemelné. Mennyire ismerjük egymás mozdulatait, biztosan megérteném, ha valamit mutatna. – Picit megrázta a botot, a gép tekeregve, csikorogva reagált, a kabinba betörő áramlás hangja is megváltozott. Elöl a fehér sisak is megmozdult. –Térj már magadhoz, csinálj valamit! – Nem mozdult a bot, megnyugodott a repülő, és elöl sem mozgott már semmi. Az üvöltő szélben is rátörhet az emberre a jeges csönd.
Ne félj, hazaviszlek! Balra elöl feltűnt a Balaton, fekete felszínét kijelölték a kivilágított városok, jó felé tartunk. Ellenőrizte az irányt, és csak most tűnt fel, hogy a rádióiránytű bizonytalanul keresi a hazai repülőtér jeleit. – Semmi gond, néhány perc múlva már látnom kell a repülőteret. Innen már biztosan hazatalálok. – Óvatosan visszavette a gázt, elkezdett süllyedni, pontosította az irányt. Csinált néhány elfordulást, próbálta felmérni, mennyire változott meg a gép irányíthatósága az ütközés miatt. A műhorizont alatti golyó nagyokat lendült, ösztönösen próbálta a pedállal ellensúlyozni, vad fájdalom volt a válasz. Sikerült a kiválasztott irányt pedálok nélkül is tartania, a csúszkáláson és az erős remegésen kívül nem érzett komoly eltérést a gép vezetésében. Az üzemanyag is elég volt, a tartályokon sérülésére utaló szivárgásnak semmi jele. – Pedig milyen egyszerűnek tűnt az eligazításon mindez. Jól megszervezett, kidolgozott tervek, sok biztonsági intézkedés. Igaz, főleg a tapasztaltabbak mégis kételkedtek, ilyen feladatra nem alkalmasak ezek a gépek. Az biztos, hogy a nagy fekete sötétben egyetlen apró helyzetlámpa alapján egy nagy repülőgép térbeli mozgását megítélni és lekövetni szinte lehetetlen. De a fiatalabbak bíztak a szemükben, sem a tapasztalatlanságuk, sem a kevés repülési idő miatti gyakorlatlanságuk nem zavarta őket. Különben is hogyan lehetne egy nagy főnöknek nyíltan megmondani, hogy ezt nem hajtjuk végre. Most meg mi ketten ülünk itt a legnagyobb szar közepén.
Ne félj, hazaviszlek! – Különben hogy nézhetnék legközelebb tükörbe, hogyan állhatnék a lányok elé. A gyerekekről nem is beszélve, azok mindig kíméletlenül őszinték. Annyi évet lehúztunk már együtt, lehetetlen, hogy most itt hagyjalak. A gép úgy tűnik, kibírja majd, hiszen erős madár ez, hihetetlen mi mindenre képesek néha a MiG-ek. – Visszaemlékezett arra a néhány fényképre, ami akkor készült, amikor egy 21-es átment egy fa koronáján, meg amikor egy 23-as vezetéket fogott. Csodával felért, hogy azok a gépek akkor le tudtak szállni. Ha nekik sikerült nekünk is menni fog. – Nehezen, de elhessegette azt a másik képet, ami viszont egy lezuhant gépet mutatott, az alaktalan olvadt roncstömeg még csak nem is emlékeztetett repülőre. Messze elöl halványan feltűnt egy oly ismerős szabálytalan alakú fényfolt, nagyon messzinek, de nem elérhetetlennek tűnt. Mellette ott van valahol a repülőtér, most még nem különültek el a fényei. A gép orra pontosan a még láthatatlan beton közepére mutatott, semmit sem kellett korrigálnia. Ismét a műszerek, ismét rádiózás, a mutatók egykedvűen és mozdulatlanul sugallták: minden rendben, a rádióban süket csend. Nagyon fázott, és ahogyan a hideg átjárta tagjait, ólmos fáradtság kezdett rajta erőt venni. Kicsit előredőlt a kényelmetlen ülésben, a lábába nyilalló fájdalom azonnal felélesztette. Nagyot sóhajtott és tiszta oxigénre kapcsolt. Teleszívta a tüdejét az édeskés ízű gázzal és oldalra dőlt. Az apró résben az első katapultülés mellett jól kivehetően feltűntek a repülőtér fényei pontosan előtte. Minden fényszóró égett, kékes fényárba borítva a beton elejét. Levette a gázt, és egy enyhe süllyedő fordulóba kényszeríttette a sérült gépet. Vadul csúszkálva és remegve, de engedelmeskedett a kormányoknak a repülő. Most oldalról sokkal jobban látszott a fényesen kivilágított pálya, gyakorlott szeme nem látott leszállót. – Lehet, hogy nekünk gyújtották meg a fényszórókat?
Ne félj, hazaviszlek! – rekedten próbálta meg ismét túlüvölteni a jeges örvényeket. – Kínzón vágott belé a kérdés: – Vajon a másik géppel mi lehet? Talán már régen a biztonságos ejtőernyőn lóg, vagy ül a nagy sötét semmi közepén valami iszaposan ragadós felszántott ugaron, a cigarettáját szívva a pilóta és töpreng, hogy mi is történhetett. No, cigizni biztosan nem fog, hiszen se nem ivott se nem dohányzott soha életében – villant eszébe a Szuhoj-pilóta szikár alakja. – Remélem, azóta már a mentőhelikopter fedélzetén melegszik, és nincs semmi baja. Amint leérünk, meg kell tudnom, mi van vele, de addig még egyszer be kell sorolni. – Nem akart rádió nélkül bevágódni az esetleges leszálló gépek közé, a repülésvezetőnek biztosan tudnia kell, hogy ő most le akar szállni. – Kezdhetjük a harmadik fordulót – pici gázt adott és vízszintesbe húzta a gép orrát. Nagyon finoman próbálta kitéríteni a csűrőket, de a gép rondán tekeregve reagált. Keményen, szinte már durván folytatta a fordulót, mintha egy csökönyös állatra kényszerítené az akaratát. Nagyjából sikerült eltalálnia a beton középvonalát, az első ülés fejtámlája eltakart előle mindent. Kínosan lassan haladt a gép, de nem mert gyorsítani. A lábából hullámokban tört rá néha a fájdalom, kínosan ügyelt rá, hogy ne mozdítsa a pedálokat. A pálya felett szerette volna kezdeni a kifordulást, de végül mégis úgy döntött, jobb, ha végig megy az iskolakörön. Kékes fényár öntötte el a kabint, lentről a nagy tüzérségi fényszóró követte röptüket. – Jól van, tudják, hogy jövünk, miénk a pálya!
Ne félj, hazaviszlek! – Most már biztos volt benne, lent minden készen áll a fogadásukra, mentők, tűzoltók a helyükön. Lelkesen rádiózott, szinte mindent elismételt, amit addig is jelentett. – Mekkora bögre forró teát fogunk mindjárt inni. – Szinte érezte a kezében a forró bögre melegét. Már a betonnal párhuzamos irányon járt, lassan közeledett a ráfordulás helyéhez. Kezdte megszokni a gép vezetését, jól beosztotta a durva és finom mozdulatok máskor elképzelhetetlen sorát. – Csak ez a rohadt hideg ne lenne, meg a lábam ne sajogna. – Belekezdett a fordulóba és ismét sikerült középre hoznia a pályát. – No, vajon kijön-e a futó? – Kinti helyzetbe rakta a futócsapot, és egész testében érezte a jellegzetes kattanást, ahogyan a súlyos kerekeket elengedte a hidraulikus zár. A szeme előtt szinte látta az egész folyamatot, megjelennek a kinyílt futóaknaajtók mögött a kerekek, majd szépen lassan a futószárak is, teljesen eltorzítva a gép levegőben oly kecses vonalait. Lassan teljesen kiegyenesednek a futószárak, a törzs mellé simul a hátsó pótvezérsík is, kialakul a gép földön megszokott képe.
Nem is vette észre, mikor kezdett el keresztbe állni a gép a levegőben. Egyszer csak érezte, hogy iszonyúan megcsúszik alatta az egész világ, durván, mintha csak orrba vágták volna, fékeződik a gép, majd egy szempillantás alatt felvágja az orrát, és a hátára fordul. A műhorizont megvadul, már közel 70 fokos zuhanást mutat, azonnal és ösztönösen cselekszik. A bal kezével teljes gázt ad, villámgyorsan vált, elkezdi behúzni a futót, mindezzel egyidőben jobbal vízszintesbe fordítja a szárnyakat és beletépve a botba, elkezdi felvenni a zuhanásból. Rohadt lassan csökken a zuhanás szöge, az állásszög már majdnem beleér a pirosba, nagyon pörög lefelé a magasságmérő, lassan gyorsulnak. Végre lassan, de stabilizálódik már a gép. – Rohadt alacsonyan lehetünk. Ne félj...
A repülésvezető ölébe ejtette a mikrofont, amikor messze kint a felvillanó sárgás lánggömböt észrevette. Legszívesebben lerohant volna a toronyból, hogy ő is segítsen a mentésben, de valahol érezte, hogy már késő. Abból, hogy a haza tartó gép nem válaszolt még nem, de abból, hogy hiába próbálta őket egyenesen leszállítani, tudta, nem hallják a rádiózását. Ahogy az alig kivehető apró fénypont meredeken megindult lefelé, azonnal többször is kiadta a süket gépnek a katapultálási parancsot, teljes tudatával próbált arra koncentrálni, hogy valamelyikük meghúzza a vörös fogantyút. Kemény, görcsös fájdalom szorította össze a torkát, akkor kellett volna felállnia, amikor ezt az egész rohadt baromságot ismertették előttük, és a pofájukba vágni: Ezt lehetetlen megcsinálni, ebből nagy baj lehet.
Azóta ott kint már minden eldőlt, amíg biztosat nem tud róluk, addig még élhet benne egy nagyon halvány reménysugár. Legyűrte a jeges gombócot a torkában és a szájához emelte a mikrofont. A levegőben lévő többi géppel kell most foglalkozni.
(Az Aranysas magazin engedélyével)
* * *
Indóház Online - Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!
