Navigáció: az eltévedés művészete1.

Azokban a régi időkben szinte minden repülőtér egyik fő vonzereje a terasz volt. Tavasztól őszig sok embert vonzott ez a mindennél különb látványt nyújtó épületelem és egész családok jöttek meginni egy kávét és enni egy fagyit, miközben elbűvölten nézték a „hatalmas” ezüst madarak jöttét-mentét.

Ferihegy különleges volt abból a szempontból is, hogy a 13-as (város felöli) pályaküszöb egy akácerdőbe nyúlt bele és mikor tavasszal virágoztak az akácfák, a simogató szellő olyan csodálatos illatokkal töltötte meg a levegőt, hogy attól még az is szerelmes lett, aki már elfelejtette, mit is jelent ez a nehezen meghatározható szó. Különösen egy-egy szombat vagy vasárnap délután mikor kevesebb volt a forgalom, az ember kiült a torony ajtajába és felnézve az égen úszó gomolyfelhőkre átadta magát az akác illatának, olyan volt, mintha nem is repülőtéren lenne mindez, hanem egy elvarázsolt paradicsomban (ahogy nekünk Ferihegy az is volt mindig).

Persze bármilyen szép volt a tavasz és illatos az akác, a levegőben repülőgépek jöttek mentek és a teraszon ülők sokszor nem is sejtették, hogy bizony nem mindenkinek ilyen idilli a szombat délután.

Nem tudom, ki találta ki ezt a nevet a gyakran fura kinézetű, mezőgazdasági permetezésre szánt repülőgépeknek, de tény, hogy találó… Mindenesetre én ezúttal is elnézést kérek azoktól a pilótáktól, akik ilyen géppel repülnek, illetve hajtanak végre rendkívül fontos feladatokat, hogy itt használom ezt a kifejezést, de hát így hívtuk őket és a szó íze miatt fontos, hogy korhűen szerepeljen ebben a történetben is.

Az év azon részében jártunk, mikor a tél már nem harap, de a frissen született tavasz még ugyancsak szárogatja fátylait… Meteorológiai szempontból ez az időszak bonyolultnak mondható, ami azt jelenti, hogy nem csupán nehéz megjósolni, hogyan alakul az időjárás hanem még mindenféle meglepetés is éri az óvatlan aviátort, mint például alacsony sztrátusz felhők a remélt napsütés helyett.

Ha az ember eltéved fényes nappal, sík terület felett repülve, önbizalmán ez mindenképpen csorbát ejt, de azért nem valószínű, hogy a dolgok hirtelenjében katasztrofálisra fordulnának. A vasútállomásokra nem véletlenül van az állomás neve olyan nagy betűkkel kitéve, és ha nincs vonat a közelben, az ember mindég beszólhat az irányításnak egy kis baráti segítségért… Felhőben repülve, hegyes terep felett, miközben a földi radar csak nehezen tudja követni a gép útját, jobb, ha a pilóta nem veszíti szem elől a helyes irányt.

Öt trágyabombázó ballagott délkelet felé, üzemanyaggal bőven feltöltve, útban valahol a Közel-Keleten levő új otthonuk felé.

Alacsonyan repültek, éppen csak hogy a Duna-kanyar vidékén érvényes minimális magasság felett. A felhőben repülő gépek a pár elszórt tisztább részt keresztezve itt-ott biztosan látták az alattuk elterülő csodálatos tájat, az esőtől fényes országutakat, a szorosan egymáshoz bújó fákat és a Duna szürke szalagját amiről csak Strauss mondta, hogy kék is tud lenni.

A ferihegyi radar csak itt-ott látta őket rendesen és így elsősorban a helyzetjelentésekre alapoztuk mozgásuk követését. Mivel a jelentések a megfelelő irányadók nevét tartalmazták, mindenkinek az volt az érzése, hogy a felhők és a gépek igencsak egyszerű műszerezettsége ellenére nem lesz problémájuk lerepülni a terv szerinti útvonalat.

Ez így is lett volna, ha a köteléket vezető gép navigátora véletlenül nem rontja el a következő földi irányadó frekvenciáját. De elrontotta… Mivel nem ismerték a környezetet, gondolkodás nélkül fordultak a műszer jelezte új irányra, ami az eredeti útirányhoz képest mintegy 45 fokos eltérés jelentett.

Ekkorra a radaron már egyáltalán nem látszottak és lassú sebességük miatt nekünk is beletelelt jó pár percbe, mire észrevettük, hogy itt valami nagyon nincs rendjén. Nagyon, nagyon nincs rendjén, ha a földi iránymérő műszerünknek hinni lehet, mert a következő helyzetjelentés alkalmával az iránymérő az öt gépet teljesen elképesztő helyen mérte be! Néhány gyors kérdés az irányítótól és hasonló gyors válasz a pilótától máris bebizonyította, hogy ahol vannak, ott nem lenne szabad lenniük… Ráadásul repülési irányuk az Északi Középhegység felé vitte őket, ahol még magasabb hegyek és lejjebb lévő felhőalap várt sunyin, mint valami halálos csapda, élesre állítva.

A vezérgép pilótájának hangjában érezhető volt a meglepetés, mikor nyugtázta az irányítótól kapott utasítást, hogy azonnal forduljanak jobbra, az ellentétes irányra és emelkedjenek a lehetséges maximális értékkel. De az irányító hangjának sürgető színezete vélhetően meggyőzte arról, hogy ez most nem az alkalmas pillanat a miértre rákérdezni…

Pár perccel később már a radaron is lehetett látni őket… majd 60 kilométerrel keletebbre, mint ahol lenniük kellett volna. De legalább most már a hegyek a hátuk mögött voltak. Ahogy a dolgok kicsit lenyugodtak, a vezérgép érdeklődni kezdett, hogy mi az oka ennek a kitérőnek. Aggódott, hogy a gondosan kiszámított üzemanyag fogyasztásuk végül is semmit nem ér majd.
Elmagyaráztuk, hogy a kitérőt ők maguk okozták, amikor dél helyett keletre fordultak. Most aztán a mi sorunk volt kérdezni, hogy ezt miért tették? Itt volt egy kis zavarodás, de aztán bevallották, hogy nincsen náluk térkép csak egy lista az irányadók nevével és frekvenciájával, és mint kiderült, a lista sem volt hibátlan. Valaki nagyon bandzsa lehetett, mikor a térképről kimásolta a frekiket…

A radar segítségével visszavezettük őket a délre vezető légifolyosóra és szép lassan elhagyták a magyar légteret. Abban csak reménykedni tudtunk, hogy a listájuk további részében nincs már hiba.

Hónapok teltek el, amíg egy nap nagyon szép képeslap érkezett, amit valahol Afrikában adtak fel. A hosszú úttól megviselt kép hátoldalán a vezérgép pilótája köszönte meg a segítséget… Ezek szerint a lista többi része nagyjából stimmelhetett.