Mr. Supersonic kilencvenéves 2.

Amikor Yeagert megkérdezik, mit érzett a hangfal áttörésének pillanataiban, meglehetősen szűkszavúan beszél, annyit szokott mondani, hogy teljesítette a feladatot, csak erre koncentrált. Azért a dolog nyilván nem volt ennyire egyszerű. Volt néhány keserves másodperc, amikor Mach 0,94-től a kezében berezonált a kormány, és ekkor kellett higgadtan döntenie, tovább repülnie, nem feladni, hanem bízni a gépben és a Ridley-féle technikában, no meg abban, hogy nem létezik az a démoni félelmetes valami, amitől sok pilótatársa is rettegve beszélt: nincs igazi hangfal, csak megváltozott áramlási viszonyok vannak. És ama nehéz néhány másodperc és Mach 1 után a meglepően sima, nyugodt repülés a szuperszonikus világban. Yeager még a hangrobbanást sem hallotta, ami annyira megrémisztette a földön lévőket, akik azt hitték, ez azt jelenti, hogy vége Yeagernek és az X-1-nek.

Többek szerint Yeager hősiessége nem egyszerűen abban merül ki, hogy átrepült a hangsebesség feletti birodalomba, és ezzel új fejlődési korszakot nyitott a repülésben: az is jellemének része volt, hogy a siker után sem hagyta el a légierőt, hogy mondjuk valamelyik magáncég jól fizető állásában töltse napjait. Egy ideig maradt Edwardson, tovább repült a kísérleti gépeken, még vagy egy évtizeden át újra és újra ő lett a leggyorsabb ember a világon, miközben az amerikai sugárhajtású típusok többségét ő repülte be, vagy ő is részt vett a kockázatos berepülésekben. Részt vett a koreai háborúban is, legveszélyesebb küldetésének nem az X-1-est hanem a MiG-15-öst tartotta: Kadenában egy dezertált észak-koreai pilóta gépét kellett úgy repülnie, hogy semmit sem tudott a paramétereiről, ráadásul minden műszer metrikusan mutatott, ami neki nem sokat mondott. Viszont a háború megnyerése szempontjából létfontosságú volt, hogy alaposan megismerjék az ellenség csúcstechnikáját: egy interjújában csendben nevetve azt mondta, lehet, hogy ő a végén többet tudott a MiG-15-ös képességeiről, mint akik ellene repülték. Ezredparancsnok volt néhány évig Németországban, dolgozott Pakisztánban, rengeteg bevetést repült F-4-essel a vietnami háborúban. Életében összesen 360-nál több típust repült, békeidőben is aktív volt egészen a hetvenes évek közepéig, aqmikor nyugdíjba ment: ma nyugalmazott dandártábornok.

Egy ilyen hosszú repülőkarrier valamennyi fontos és főképp kalandos mozzanatát lehetetlen felsorolni, például azt, hogyan zuhant a sztratoszférából 25 ezer lábig egy X-1A rakétagéppel, hogyan úszta meg egy F-104-es lezuhanását, vagy hogy miképp ragadt a szintén berepülő pilóta Armstronggal, a későbbi holdutazóval egy T-33-asban egy olyan kiszáradt tó fenekén, ami nem volt eléggé kiszáradva...

Az életpálya egyetlen törése a kívülállók számára talán épp az lehetett, ami Az igazak című film egyik alapkérdése: miért nem folytatta az ívet egyenesen az űrrepülésig? És erre nem egyszerűen a kapszulában fellőtt majom szimbóluma a válasz. Mint Yeager egy interjújában elmondja, az első űrhajóscsoport kiválasztásakor parancsnoka volt egy harci alakulatnak, különben is, egyetemi-főiskolai végzettség volt a feltétel, neki olyanja nem volt. Viszont a hatvanas évek elejétől lett a vezetője annak a tesztpilóta-iskolának, ahonnan az űrhajósoknak a Mercury program utáni első-második generációja kikerült. A légierőnek megvolt a maga űrprogramja, jóval a Space Shuttle előtt irányítható űrrepülőgépek terveit készítették el, sőt, egy kisebb űrállomásét is. Akkor szakadt el Yeager az űrhajózástól, amikor az űrhajózást és ezzel a kiképzést is teljes egészében kivonták a légierő felügyelete alól, és minden ezzel kapcsolatos tevékenység az ő szóhasználata szerint a bürokraták, azaz a NASA hatáskörébe került. Ha ez nem így történt volna, szerinte az USA tizenöt évvel tartana előbbre az űrrepülésben.

A hangsebesség fölötti első repülés 65. évfordulóján, tavaly október 14-én megint repülhetett szuperszonikusan, igaz, kétüléses harci gépben, de amúgy a saját kisgépén ma is rendszeresen felszáll, kilencven évesen is járja a világot és Amerikát, előadásokat tart, interjúkat ad, rendezvények díszvendége, és fel-felruccan a hegyekbe vadászni vagy Alaszkába horgászni. Azt mondja: „a pokolba is, egyszer csak meg kell halnia minden embernek, de én minden percét élveztem az életemnek, és minden percét élvezem most is”.