Mindjárt lehidalunk!

A hollandiai Dierenről már volt szó az IHO hasábjain. Most további szemet gyönyörködtető részletekre derült fény a Traverse Dieren-projekt kapcsán. De előbb az általánosabb tanulságok!

A mi viszonyaink között hozzászoktunk, hogy a közlekedés különböző ágazatai felcímkézve kapják a támogatási pénzeket, a vasútbarátok felhördülnek, ha a vasútfelújításként felcímkézett bankjegytekercsből a szükségszerűen kapcsolódó közúti beavatkozásokat is finanszírozni kell, és nyilvánvalóan ugyanez történik az ellenoldalon is. Az így szembefordított érdekkörök nehezen látják be, hogy a közlekedési rendszer egy és oszthatatlan. Minden, ami a mobilitásunkat egyszerűsíti, a társadalmi kapcsolatok javát szolgálja, legyen az vágány, út, kerékpárforgalmi létesítmény, vagy gyalogjárda.

A holland projekt jó példa az integráns gondolkodásra, és alaposan rávilágít arra a pókhálóra, amely a közlekedési ágazatokat a kölcsönös függések rendszerébe szövi össze. A Traverse Dieren-projekt keretében a települést átszelő N348-as út megszelídítéséről van szó. De mivel az út a vasútvonal mellett halad, szükségszerűen kiterjed a gondolkodás a közlekedési csatornák települést szétválasztó hatásának csökkentésére, a közlekedés által felfalt területek más célú használatának elősegítésére. Az utat 600 méter hosszúságban kéregalagútba helyezik, így az eddigi szűkös helyzet a vasútállomás előterében megszűnik.

A jelenlegi állapotot mutató utcaképen jól látható a közúti forgalom nagysága és az egymás mellé simuló út és vasút közé szoruló járda. Mivel ez az állapot a kéregalagút kiépítésével megváltozik, nagyvonalúbb, zavartalan térsor jön létre a vasút mentén. Jelenleg a vasútállomás két oldala között egy szűkösen méretezett, nem akadálymentes aluljáró teremt átjárást, ezt a tervek szerint egy szellős, akadálymentesített gyalogoshíd fogja majd kiváltani, amelynek lépcsőkarjai szervesen illeszkednek majd az itt áthaladó gyalogosok haladási irányához.

Nem szükségszerű beruházás a közúti keretalagút építése mellett, de az igényességre való törekvésnek ez természetes gyümölcse lehet, még akkor is, ha a magasságvesztés a villamosított vasútvonal űrszelvénye fölé nyúló híd esetén nagyobb, mint az aluljárónál.

Hollandia nem kifejezetten a lakatosiparáról nevezetes, de a képek alapján az almelói Machinebouw & Staalconstructies-cégnek nem okoz problémát egy teljes acélszerkezetű híd elemeinek legyártása, még akkor sem, ha a konstrukció szokatlan, és a tartószerkezet biztonsága helyett inkább annak könnyedségét és az acélban rejlő szabad formálás lehetőségeit kívánja megmutatni.

A híd minden eleme a gondolkodás szabadságáról, a klisék elvetéséről, a formálásban rejlő örömről szól, a vágányok felett látszólag felgyűrődő mellvédek, a felvonótornyok fejére húzott, elegáns ferdeséggel elmetszett acélsisakok, az acéllamellákból álló, néhol a talajszintig lefutó korlátelemek, az X-lábú támaszok. Nem lenne könnyű feladat, ha egy vasútvonal feletti átkelést kellene élményként megfogalmaznunk, de Dierenben ez sikerült, kezdve a híd megközelítésével, folytatva a lépcsőzéssel, majd az acélsisak védelme alá besikló felvonó használatával.

A kontrasztok ellentétpárokkal való fokozása régi dramaturgiai eszköz, most csupán a jószándéktól, és nem a kárörömtől vezérelve fogunk vele élni. Ellentétpárunk másik tárgya is egy felüljáró, a kétezres évek legelején épült, egy viszonylag szegény ország még szegényebb vasútjának beruházásában. Bár akkor semmi szükség nem volt rá, az azóta eltelt évek pedig megmutatták, hogy továbbra sincsen, valamilyen erős érdek abban az irányban hatott, hogy mégis megépüljön.

A híd egy nagy valószínűséggel majd más nyomvonalra helyezendő vasútvonalnak egy szinte nulla utasforgalommal bíró állomását köti össze egy elviselhetetlenül forgalmas út egyik, senki által nem használt járdájával, a túloldalon pedig egy funkcióját vesztett egykori iparterülettel.

Valószínűleg az iparterület épületeinek bontásában részt vevő, mozgásukban korlátozott rétegekre gondolva épült rögtön három felvonó is a létesítményhez, bár a gondolat időközben valahol gellert kapott, és a felvonónak szerencsére csak az aknája készült el. Szerencsére – hangsúlyozzuk, hiszen az üres tornyok egyrészt tökéletesen kihangsúlyozzák a szándék értelmetlenségét, másrészt így legalább hárommal kevesebb szétaprított vasúti felvonót kell most gyászolnunk.

A szándék viszont adekvát kifejezési formát talált. Amennyire képtelen az ötlet, annyira ronda is lett a műtárgy. Ezzel ismét bizonyítást nyert, hogy a helyes koncepciók már eleve magukban hordozzák a gyönyörűséges megvalósulás csíráit is. Próbáljunk hát először is helyes gondolatokat letenni az asztalra, s a haza fényre derül!