Mentsétek meg lelkeinket!

Hogyan is történhetett? Ilyenkor nem lehet csak egy tényezőben keresni az okot. A dagály, az éjszaka sötétje, az emberi felelőtlenség mind nagy szerepet játszott az ütközésben. A mentés hiányosságai mindezt csak tetézték, több egymás utáni hiba okozta mintegy 1500 ember halálát.

A leggyakrabban emlegetett ok a mentőcsónakok elégtelen mennyisége. A korabeli törvénykönyv szabályozása nem volt túl szigorú: a 10 000 tonna vízkiszorításnál nagyobb hajókra 16 csónakot írtak elő minimálisan, a Titanic ezt a maga húsz mentőcsónakjával teljesítette is. Az eredeti tervekben ugyan több mentőcsónak szerepelt, de főleg esztétikai(!) okokból csökkentették számukat. Elégtelen volt a személyzet kiképzése, és 1912-ben még nem volt kötelező a hajókon mentőgyakorlatot tartani. A rádiózás akkor még gyerekcipőben járt, az éjjel-nappali folyamatos ügyeletet nem tették kötelezővé a hajókon.

Április 15-én,éjfél után tíz perccel kedzték el a mentőmellények kiosztását és a csónakok leengedését. A mentőmellény – hacsak nem húzták ki azonnal a vízbe esett embert – sokat nem segített, az 1-2 fokos
tengervízben a szerencsétlenül járt hajótörött szervezete hamar kihűlt. Mivel a matrózok nem tudták, hogy teljes terheléssel is a vízbe lehet engedni a mentőcsónakokat, azokban átlagosan 10-15 ember üldögélt, ellentétben a hatvan fő körüli maximális befogadóképességgel. A csónakokba eleinte csak a nőket és a gyerekeket, később már mindenkit beengedtek. A legnagyobb veszteséget a főleg kivándorlókat szállító harmadik osztály utasai szenvedték, a hajótestben levő szállásokról volt a legnehezebb kimenekülni.

A Titanic segítségére érkezett Carpathia gőzös történetét Szűcs József írta meg:

A napokban sok szó esik az „elsüllyeszthetetlen” Titanic  száz évvel ezelőtti haváriájáról, amelyet rendkívül szerencsétlen körülmények egybeesése okozott. Ám az, hogy a Cunard vállalat Carpathia nevű, kisebb hajója – sajnos, csak az éjszakai rádiószünetét követően – éppen a Titanic rádiósától érdeklődött a jégviszonyokról, 705 hajótörött számára a szerencsés megmenekülést jelentette.

Az 1902-ben épített 8600 tonnás, 165 méter hosszú egykéményes gőzöst 1905-ben speciális kivándorló-szállítóvá építették át. 2550 utasából 2250 III. osztályút a fedélköz hatalmas, zsúfolt hálótermeiben – és nem kabinokban – szállította Amerikába nyaranta az északibb kikötőkből, télen a jégmentes délibb útvonalon. Így a magyar Adria hajóstársasággal együttműködve, olykor Triesztből, vagy Fiuméból is. Azidőtájt, mikor „kitántorgott hárommillió emberünk” a Magyar Korona részét alkotta Magyar Tengermelléknek Fiume volt a fővárosa, ott működött a kormányzó – 1912-ben Wickenburg István – hivatala is.

Fiume maga megér egy mísét! Tíz nyelven van más-más neve, tucatnyi államhoz tartozott és amint a fáma mondta: „ez az a magyar város, amelynek horvát lakói olaszul beszélnek”. A Carpathia tehát 15-én reggel 93 kilométerrel arrébb értesült a tragédiáról és a tőle várhatónál gyorsabban, óránként 30 kilométernyit haladva három és fél óra múlva kezdte meg  a fagyos vízben már elgémberedetteknek a fedélzetére emelését. A sok sérült, kimerült mentésében élenjárt a Carpathia hajóorvosa, Lengyel Árpád doktor, aki a sok magyar kivándorló miatt szolgált itt. Egy pilismaróti tehetős kereskedő fiaként látta meg a napvilágot, majd Esztergomban áttért keresztény hitre, magyarosíttatta a nevét és szerzett orvosi diplomát. Nyelvtudása is hozzájárult, hogy a Cunard alkalmazta. A pesti köztemetőben lévő sírját egy nevét viselő társaság máig gondozza. Természetes, hogy a partot érésük után  őt és a Carpathia személyzetét hősként ünnepelték, míg a tragédiától csak 8-10 kilométerre álló, s önhibáján kívül, a Titanicról rádiócsendre utasított Californian gőzőst árulóként emlegették. Annak személyzete joggal hitte, hogy a szuperhajó is megállt s a rakétázásával csak az unatkozó milliomosok űzik el kényszerpihenő unalmát.

A gonosz sors azonban nem méltányolta a Carpathia hősi előéletét, mert 1918-ban, úgyszólván a világháború végén egy német tengeralattjáró az ír partok közelében két torpedóval őt is a Titanic után küldte.

A szerző megjegyzése: 1913-ban édesapám legényként dolgozott az Adria-palotában s már fel is vették egy Amerikába tartó hajóra, amikor egy onnan hazatérő vámos elárulta a tervét – mire a bőszoknyás nagyanyám utánavonatozott és a mellényénél húzva hazatranszportálta.