Még mindig a múltban utazunk
A legutóbbi jegyzetemben a három- és négyfogalmú térközjelzőkkel foglalkoztam, és a hozzájuk szervesen kapcsolódó kijárati jelzőkkel. Azt hiszem azonban, ahhoz, hogy a múltkori írásom teljes legyen, meg kell ismerkednünk a bejárati jelzők jelzési képeivel is, hiszen egy állomásról többnyire csak akkor tudunk kijárni, ha előzőleg oda bejártunk.
Amint már egy korábbi cikkemben megemlítettem, valamikor régen, a kijárati jelző szabad jelzési képe nem hatalmazta fel automatikusan a mozdonyvezetőt az indulásra, vagy az áthaladásra, ehhez még a szolgálattevő felhívás az indításra, vagy a felhívás az áthaladásra jelzésére is szükség volt. Régebbi szóhasználattal élve, a vonatokat meneszteni is kellett. Ezért nem volt elengedhetetlenül szükséges, hogy a vonatszemélyzet, már a bejárati jelzőtől tisztában legyen vele, hogy a kijárati jelzőn milyen jelzés várható. Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy nagyon sok nem biztosított állomás volt még azokban az időkben, és ezek az állomások egyáltalán nem is rendelkeztek kijárati jelzővel. Az idők folyamán azonban egyre jobban erősödött az igény, hogy a mozdonyvezető már a bejárati jelzőtől tisztában legyen a kijárati jelzőn várható jelzéssel. Így születtek meg a kijárati előjelzővel felszerelt bejárati jelzők, korabeli kifejezéssel élve áthaladási jelzők. Ezek a jelzők léteztek alak- és fényjelzős változatban egyaránt. Fényjelzők esetében volt kettő- és háromfogalmú előjelzést adó áthaladási jelző, alakjelzők esetében azonban kezdetben csak kétfogalmú előjelzőkkel egyesítették a bejárati jelzőket. A kétfogalmú áthaladási jelzővel felszerelt fény és az alakjelzők szabad jelzési képei sötétben megegyeztek egymással.
Az ábrákból láthatjuk, hogy a fény megállj jelzés abban különbözött az alakjelzővel adott megállj jelzéstől, hogy az alakjelzőn a vörös fénnyel együtt világított az áthaladási jelző kettő sárga fénye is, a fényjelzőn pedig csak a vörös. 
Az alak bejárati jelző fogalmai nappal a következők voltak. Egy rézsútosan felfelé mutató karral jelezték, ha az állomásba egyenes irányba álló váltókon lehetett behaladni, kettővel, ha kitérőbe, hárommal, ha külön vágánycsoportra, kitérőbe járatták a vonatot. A megállj jelzést egy vízszintes karral, sötétben egy vörös fénnyel adták, miközben az áthaladási jelzőn világított a kettő sárga. (Fényjelzők esetében a vörös fény mellett az áthaladási jelző sötét maradt.) A kijárati előjelző, ha a vonat felé fordította négyszögletes fehér szegélyű sárga tárcsáját, az azt jelentette, hogy az állomásban meg kell állni, ha vízszintesen helyezkedett el a tárcsa, a vonatról csak az élét lehetett látni, ez pedig azt, hogy szabad az áthaladás, de a kijárati váltók állásáról nem adott semmiféle információt.
Sötétben a jelzési kép a bejárati jelzőn úgy nézett ki, hogy egy, kettő, vagy három zöld fény világított függőlegesen egymás fölött, az előjelzőn pedig rézsútosan kettő sárga, vagy kettő zöld. Mint már említettem a fényjelzők szabad jelzési képe megegyezett az alakjelzők sötétben adott jelzésével, de a fényjelzőkön kiegészítő jelzésként megjelent a „jelző használhatatlan” jelzés, ami kiegészítő lapon, a vörös alatt egy nyugodt fehér fénnyel világított. Ez a jelzés, a mai un. „hívójelzés” megfelelője volt, tehát ha a fehér fény világított, a mozdonyvezető vörös bejárati jelző mellett is behaladhatott az állomásra, de legfeljebb 15 km/ó sebességgel. Abban az esetben, ha a fény bejárati jelzőn az áthaladási jelző háromfogalmú volt, a kiegészítő lapon elhelyeztek egy sárga fényt is. Így ha az áthaladási, más szóval kijárati előjelzőn a rézsútosan elhelyezett kettő zöld fény alatt, a kiegészítő lapon egy sárga fény is világított, az azt jelentette, hogy szabad az áthaladás, de a kijárati jelző után a váltók kitérőbe állnak.
Érdekességképpen ide kívánkozik, hogy mint láttuk, a bejárati jelzők jelzési képei utaltak rá, hogy a vonat egyenes, avagy kitérő irányba álló váltókon jár-e be az állomásra. A háromfogalmú fény áthaladási jelzők szintén utaltak arra, hogy a kijárati váltók egyenesbe, vagy kitérőbe állnak-e. Maga a kijárati jelző - alak és fény egyaránt - ellenben csak azt mondta meg, hogy az első, a második, vagy a harmadik vonalra jár-e ki a vonat. A váltók állásáról nem közölt semmilyen információt. (Az alak kijárati jelzők ma csak azt mutatják, hogy a vonat kihaladhat-e az állomásról, vagy nem. A kihaladás sebességét, áthaladó vonatoknál a kijárati jelző előjelzőjének állásából, helyből induló vonatoknál pedig a vonalismeretből kell tudnia a mozdonyvezetőnek.)
Ha jól megfigyeljük az ábrákat, észrevehetjük, hogy az alakjelzők és a velük egybeépített áthaladási jelzők árbocszínezése fekete fehér, a fényjelzőké pedig a ma megszokott vörös fehér. Az 1967-ben megjelent, az új sebességjelzési rendszert bevezető Jelzési Utasítás, az alak bejárati jelzők árbocát már vörös fehér színekkel jelöli, a vele egyesített kijárati előjelzőjét pedig sárga fehér színekkel.
Az alakjelzők a későbbiekben sem tudtak valahogy szervesen betagozódni a sebességjelzési rendszerbe. Ha a jelzőn két kar ad szabad jelzést, az mind a mai napig azt jelenti, hogy a jelző mögött kitérőbe álló váltó, vagy váltók vannak. Amikor 1967-ben a MÁV áttért a sebességjelzési rendszerre, a fényjelzők esetében már pontosan megfogalmazva, az irányrendszert elfelejtve határozta meg a fények jelentését. Az alakjelzők esetén azonban tovább éltek a régi reflexek, hiszen a '67-ben életbe léptetett F1-es Utasítás 113. pontja még így fogalmazott: „A biztosított alak főjelző (bejárati jelző) akkor engedélyez két karral (két zöld fénnyel) továbbhaladást, ha a jelző után kitérő irányba álló váltó, vagy váltók vannak, és azokon a pályasebességnél kisebb (legfeljebb 40, vagy 80 km/ó) sebességgel kell közlekedni.” Tehát nem azt mondja, hogy a jelző mellett 40, vagy 80 km/ó sebességgel szabad elhaladni, hanem azt, hogy a jelző mögött lévő váltókon kell az előírt csökkentett sebességet alkalmazni.
Azt hiszem, ennyi elég is lesz mára. És ha valaki felteszi a kérdést, hogy minek ilyen ósdi, elavult dolgokkal foglalkozni, amikor vannak fontosabb, időszerű problémák, neki azt válaszolhatom, hogy megítélésem szerint, ha nem ismerjük a múltunkat, a saját szakmánk múltját, akkor esetleg nehezebben érthetjük meg a jelen logikáját. Azonkívül hiszem, hogy rajtam kívül még nagyon sokan vannak, akiket érdekel a vasút történelme. Nekik valószínűleg örömöt fogok szerezni ezzel a cikkemmel. Ha pedig akad olyan ember, aki örömmel olvassa, már nem dolgoztam hiába.
