Ki fog repülni? Egy könyv a múltból a Malévról 11.

Hát bekövetkezett a botrány. Az előjelek alapján tulajdonkép­pen várható volt, ha nem is törvényszerű. Az újságírókat 1985. október 28-ra, a Ferihegy 2 terminál bemutató sajtótájékoztató­jára hívta meg a Közlekedési Minisztérium Légiforgalmi és Re­pülőtéri Igazgatósága és a Malév. A meghívó szerint a sajtótájé­koztatót Sárospataki Zoltán, az első cég igazgatója és Jahoda Lajos, a második cég vezérigazgatója tartja. Más kérdés, hogy mégsem ők kaptak szót elsőnek, de tartsunk sort.

Találkozó a Ferihegy 1 gyorsforgalmi autóbusz-végállomás­nál. Meghívták a hazánkba akkreditált külföldi tudósítókat is, így összegyűlik három buszra való újságíró. Az új terminálhoz vezető úton, a buszon, érthetően azt tárgyaljuk, hogy a meghí­vón ígért bemutató repülésre aligha kerülhet sor az óriási köd miatt.

Az új terminál indulási oldalához érkezünk. A csarnok köze­pén szabályos előadói emelvény, két mikrofonnal. Az újságírók itt álldogálnak, kivéve közülük azt a kevés szerencsést, aki az egyébként is oda helyezett - tehát nem a sajtó kedvéért kirakott – székekre idejében letelepszik.

A többség tehát álldogál. Kezében fényképezőgép, jegyzetfü­zet, táska, ceruza – hiszen dolgozni jött. Mindenkinek kioszta­nak kis dossziékat a repülőtérre vonatkozó, meglehetősen felszí­nes, az utasok informálásánál valószínűleg semmivel sem mélyebb és alaposabb tájékoztatóval és egy-két reklámanyaggal. Majd beszélni kezd valaki a minisztériumból. Ez úgy történik, hogy elmond egy mondatot magyarul. Ekkor a szónoki pulpitus mellett álló egyik hölgy – szép Cardin-ruhában – odaugrik a mikrofonhoz és lefordítja ezt angolra. Majd hátralép, s odaugrik a mikrofonhoz egy másik hölgy – nem Cardin-ruhában –, aki ugyanezt oroszul mondja el. Következik az újabb magyar mon­dat, ismét és külön-külön odaröppennek a lánykák és így to­vább. Mit mondjak: az ügymenet enyhén szólva ügyetlen. Mél­tatlan a helyhez és az alkalomhoz. Aztán szót kapnak a meghí­vón jelzett vezetők is, és – ó, ismert magyar átok! – közben az egyik mikrofon be is döglik.

Mindez azonban még csak formai hiba volna. A tartalmi a na­gyobb: az újságírók féllábon állva, félfenéken ülve nem tudnak írni, jegyzetelni, dolgozni. Ráadásul a csarnok akusztikáját sem ilyesféle célokra tervezték, csak az hall valamit, aki nagyon kö­zelfér a pulpitushoz.

Elhangzik az ésszerű javaslat, hogy most pedig tekintsük meg az új terminált, majd találkozunk itt, újfent, s akinek kérdése van, választ kaphat rá. És – szerintem – most következik a legnagyobb hiba. A három buszra való újságíró – köztük sok külföldi – elkezd kószálni a hatalmas épület különbözőszintjein, de ek­kora tömeg nem mehet egyszerre, s ha menne is – tolmács, veze­tő most sincs több, mint eddig volt. Így aztán izgatott kollégák keresnek válaszadókat menet közben a látványból fakadó kérdé­seikre, és nem mindig eredménnyel.

Véget ér a kószálás, visszaérünk eredeti helyünkre. Elhangzik néhány kérdés. A külföldieknek könnyű: többségük csak előre­nyújtja a tenyérben elférő, érzékeny kis magnót, s felveszi a vá­laszt. A magyar újságírók többsége a tollára-ceruzájára lenne hagyatkozva, de hát a körülmények...

Amikor néhány kérdés és néhány, egyébként őszinte és szín­vonalas válasz elhangzik, váratlanul szót kér egy magyar kollé­ga. Odalép a mikrofonhoz, és keményen megbírálja a hazai ille­tékeseket e sajtótájékoztató hibáiért. Elmondja, hogy gyarapod­tunk egy kitűnő létesítménnyel, és szegényebbek lettünk egy sajtókonferenciával. Körülnézek, a külföldi kollégák leplezetlenül mosolyognak, lelkesen felveszik e bíráló szavakat. Nem csodá­lom a lelkesedésüket. Elképzelhetetlen ugyanis olyan ország, ahol ha – a nemzetközi sajtó jelenlétében! – bemutatnak egy új, az egész nemzet büszkeségének számító, remek létesítményt, ak­kor egy hazai újságíró külföldiek előtt megbírálja a hazaiakat. Így a legtisztességesebb szándékkal is csak ártani lehet.

Kollégánk viselkedése miatt roppant szégyelltük magunkat – noha néhányan megtapsolták –, s ez csak fokozódott azáltal, hogy az azonnal válaszoló Jahoda Lajos vezérigazgató, roppant önfegyelemmel és kulturáltan szólt, elnézést kért az esetleges technikai hibákért, és sajnálatát fejezte ki, hogy ezúttal, ezen a helyen nem fehér asztal mellett nyílt módjuk a sajtóval tanács­kozni.

Ahogy mondani szokták és mint bizonyára látszik: kétfrontos az álláspontom ebben a kérdésben. Ez azonban nem nagyon menti azt a tényt, miszerint ennek az egész ügynek a propagan­dájával hibákat követtek el. Például nem engedélyeztek Feri­hegy 2-ről sajtónyilatkozatot, csak e tájékoztató előtti vasárnap esti A HÉT-ben, ahol a miniszter nyilatkozott, továbbá egy nap­pal korábban, a szombati Magyar Hírlapban, a kormány lapjá­ban. Teljesen sajtó- és propagandaellenes elképzelés az, amely szerint valami láthatatlan – persze, hatósági! – kéz jelére „engedik” írni a sajtót, vagyis „engedik” tájékoztatni a közvéleményt, az országot olyasmiről, amire büszke lehet, amiről érdemes tud­nia. Mi lesz velünk, ha már eredményeink nyilvánosságra hozatalát is szabályozni óhajtja valamiféle intézmény, szervezet, amelynek ehhez alkotmányosan részint nincs joga, politikailag pedig – olykor, sajnos – nincs érzéke.

Itt ez történt. A Népszabadság például „engedély nélkül” kö­zült a sajtótájékoztató előtt két nappal egy teljes oldalt az új terminálról, s ezt egyesek rossz néven vették. Tévedésük bántó. A Népszabadság a hivatásából fakadó kötelességét teljesítette: igyekezett minél gyorsabban, minél színesebben tájékoztatni. (Különösen, amikor értesült arról, hogy egyeseknek engedé­lyezték, amit másoknak nem.) És igyekezett a tömegkommuni­káció szakmai szuverenitása és valódi feladatai felől némi téveszmékkel rendelkezők eredeti elképzelésével szemben, jól el­járni.

Tessék elképzelni, így utólag, mi lett volna, ha az Operaház rekonstrukciójáért felelősök – esetleg éppen az Operaház veze­tői vagy a Művelődési Minisztérium illetékesei – azt mondták volna, hogy márpedig erről a dologról csak akkor lehet írni, amikor megtartották az átadás előtti sajtótájékoztatót. Most, utólag, bizonyára mindenki érzékeli, hogy ez abszurdum. Nos, Ferihegy 2-vel valami ilyesmi történt. Ahelyett, hogy arra töre­kedtek volna: beavassák a magyar népet e munka szépségébe, értékeibe, nehézségeibe – s ezáltal a sokat emlegetett és sokszor jogosan hiányolt tulajdonosi érzést erősíthették volna –, valami­féle exkluzív joggal vélték a tájékoztatás kötelezettségét felcse­rélhetőnek. Őszintén szólva, nem is volt Ferihegy 2-nek olyan jó sajtója, amilyent pedig megérdemelt volna.

És az sem elfogadható – különben is olcsó – érvelés, hogy az újságíróknak derogált az ácsorgás az előcsarnokban délelőtt, délután pedig a fél kormány, sőt külföldi miniszter is ugyanott, zokszó nélkül ácsorgott. Csak hát az utóbbiak ünnepelni jöttek, az újságírók pedig dolgozni: tájékozódni, érdeklődni, jegyzetel­ni stb. Félek, hogy akik e vállalatoknál a reklámpropaganda-ügyekért felelnek, azok vagy járatlanok egy ekkora méretű sajtó­konferencia színvonalas megrendezésében, vagy nem tulajdonítottak az ügynek igazán jelentőséget. Őszintén szólva, nem tu­dom, e kettő közül melyik a kisebbik rossz.

Mindenesetre a sajtótájékoztató végére megérkezett – az el nem indult gépről kellett lehozni – a konyak és a barackpálinka, a pogácsa és a sütemény. Így hát a hagyományok is sértetlenek maradtak. Ezen ünnepélyes féldecivel öblítsük le – s felejtsük el végre – rossz emlékeinket.

Indulatot egyébként ezek a helyzetek azért is szoktak kelteni bennünk, mert nem igazán szokatlan élmény, hogy szégyenkez­nünk kell honfitársaink viselkedéséért – külföldiek előtt. Sőt külföldön!

Egyszer egy futballcsapat kíséretében repültem Barcelonába. A többnapos program keretében szűk fél napot áldoztak városnézésre. Sose felejtem el, hogy amikor a csodálatos székesegyházhoz értünk, a remek balhátvéd azt mondta: „Templomot láthatok otthon is!” És nem jött be, inkább addig is vásárolt valamit a legközelebbi bazárban. És sose felejtem el – bár ezt de szívesen felejteném –, hogy ugyancsak egy sportolócsoporttal, váratlanul elromlott időben Róma repülőterén rekedtünk, és vagy hat órát kellett várakoznunk, mire Budapestről értünk jött egy repülőgép. A kitűnő játékos, aki csak épp hogy elérkezett idáig, mert a meccs utáni éjszakán eltűnt a szállodából, már fél­órás várakozás után részeg volt, s hangosan mesélte, hány nővel és miként töltötte az előző éjszakát. A római tranzitváró elég hosszú helyiség, ő azon tántorgott órákon át oda-vissza, kezében konyakosüveggel, amelyből hol ivott, hol kiloccsantott. De szé­gyelltük magunkat! Sose felejtem azt sem, amikor kifelé igye­keztem repülni az országból, ha jól emlékszem, Düsseldorfba, és egy edzőt, aki éppen előttem állta vámnál a sorban, kiemeltek a vámosok, és bizony találtak is nála be nem vallott külföldi valu­tát. Csapata nélküle utazott el, a jegyzőkönyvkészítés miatt csak a következő géppel mehetett utánuk. Sugdostak mindenfélét, például, hogy valamely ellencsapattól jelentették őt fel és effélé­ket, de a tény tény maradt: erkölcsileg nulla és köznevetség tár­gya lett csapatánál. Nem is maradhatott sokáig.

Ha már a vámhoz értünk – maradjunk itt egy időre. Ferihegy 1-en ugyanis rászántam egyszer egy csaknem teljes napot, hogy azt a folyamatot, amit vámolásnak neveznek – a vámosok olda­láról is megnézzem.

Hadd bocsássam előre: a vámosok oldala nem könnyű oldal. Élményeim, természetesen még a régi terminálhoz kötődnek. Egy-egy zsúfoltabb nyári napon, amikor egymás után szállnak le a gépek Ferihegyen, s amint szinte szünet nélkül áramlik az érkezési oldalon befelé a tömeg – nos, akkor a vámosok helyén állni, ott, ahol a zöld, illetve a piros lámpával jelzett folyosó el­kanyarodik egymástól, abban van valami nyomasztó érzés. Én néhány óra után úgy éreztem, mintha nem kapnék levegőt. Nemcsak azért, mert alacsonyan van a mennyezet, mert megol­datlan a szellőzés, mert nagy a tömeg, hanem mert éreztem, amit a vámosok: zúdul rájuk a végtelennek tűnő emberfolyam, s az ő figyelmük egy pillanatig sem lankadhat.

Sok utas érkezik idegesen, fáradtan, kialvatlanul. Sok utas tü­relmetlen azért is, mert már az útlevélkezelésnél hosszú ideig kellett sorban állnia, vagy mert a poggyászát csak nagysokára hozta ki a futószalag. És akkor még jön a vámos?!

Igen, a vámos ott áll, figyel. Tudja, hogy nem versenyezhet népszerűségi díjakért, s azt is tudja, hogy mindezek ellenére fe­gyelmezetten, udvariasan, szabályszerűen kell végeznie a dolgát. Fontos szabályok betartása, esetleg veszélyes bűncselekmények megakadályozása vagy leleplezése – ez az ő hivatása. Lehet hi­vatásának végzését – ahogy mondani szokták: más holmijában való turkálást – sokféleképpen megítélni, de azt senki sem vitat­hatja, hogy közülük ezt nagyon sokan igenis hívatásként végzik. Speciális képességekkel, nagy szakmai tudással.

Egész napos tapasztalataim közül hadd említsem elsőként azt az esetet, amelyik rám a legnagyobb benyomást tette. Az egyik leghíresebb magyar vámos – nem túlzás róla ezt mondani, hi­szen egyszer egy utas által lenyelt dolgot is megtalált –, Béla van szolgálatban. Állunk a vámosok helyén, nézzük, amint jönnek befelé a város felé tartó utasok. Egyszer csak meglát egy fiatal­asszonyt, akinek csomagjait a repülőtéri csomagszállító kocsin egy hordár tolja kifelé.

– Jó napot, asszonyom, nincs valami elvámolnivalója? – kér­dezi halkan és udvariasan.

– Nincs – mondja a hölgy, ugyancsak mosolyogva.

– Bocsánat- mutat a vámos a már zöld folyosó küszöbéhez hordárra –, az mind az Ön csomagja?

– Az enyém. Miért?

– Ön nem töltött ki vámáru-nyilatkozatot?

– Nem. Kell?

– Csak amennyiben úgy érzi, hogy van elvámolnivalója. Hon­nan érkezett? Szabad az útlevelét?

A hölgy átadja az útlevelét, int a hordárnak, hogy várjon.

– Kérem, az Egyesült Államokban voltam. Oda mentem férj­hez, a férjemet voltam meglátogatni.

– Gratulálok asszonyom. És ön itthon él?

– Igen. Egy ... (és mondja, hogy melyik tsz melléküzemágá­ban adminisztrátor).

Béla udvariasan megmutatja, hogy hol találhatók a vámáru-nyilatkozatok, s a hölgy elvonul, hogy kitöltsön egyet.

– Asszonyom, ez minden, amit elvámoltatni óhajt? – kérdezi Béla, miközben a vámáru-nyilatkozatot nézi.

– Igen. Miért? Nem elég? Én még sose voltam egyedül kül­földön, nem tudom, mi a szabály.

– Asszonyom, az imént már elmondtam, továbbá olvasható ezen a tájékoztatón is, de szívesen elismétlem.

És elismétli. Ekkor a hölgy, aki már szemmel láthatóan jóval bizonytalanabb, mint néhány perccel korábban, még valamit rá­ír az ívre e szavakkal:

– Hoztam egy kis gyerekjátékot, nem tudom, mennyit ér itt­hon, de felírhatom, ha akarja.

Felírja, majd visszajön. Béla kissé szomorúan néz a papírra, majd a hölgyre, s azt mondja:

– Köszönöm, asszonyom. Ugye, megértett engem és ugye minden szabályt, feltételt megértett?

– Igen, igen, de mit akar még?

– Csak azt kérném, asszonyom, hogy azt a bőröndöt volna szíves megmutatni nekem.

– Bőröndöt? Minek?

– Vámellenőrzés, asszonyom.

A hölgy hozza a bőröndöt, nehezen találja a kulcsát, aztán ki­nyitja. Béla ráteszi a kezét a még fel nem nyitott bőröndre.

– Asszonyom, amint látja, szeretjük békésen és kulturáltan intézni a dolgunkat. Utoljára kérdezem: mindent elmondott és felírt?

Az asszony némán int, de a szemében már látható az ijedtség.

Nem telik bele tíz perc és különféle csomagokból, bőröndök­ből nagy értékű holmik kerülnek elő, olyanok, amilyenek vám­kötelezettségéről mindenki tud, s amelyek magas belföldi ára fe­lől senkinek sem lehet kétsége.

A hordár idegeskedik, az asszony pénzt ad neki és elengedi.

– Asszonyom – mondja Béla, de olyan szomorú hangon, hogy az embernek jószerivel rajta esik meg a szíve, nem a pityer­gő hölgyön. – Várja Önt odakinn valaki?

A hölgy sír:

– Igen, anyám és a gyerekeim, az első házasságomból.

– Szabad a nevüket?

A hölgy megmondja.

– Asszonyom, ne aggódjék értük, én most kimegyek a váróte­rembe és megmondom nekik, hogy Ön épségben megérkezett, de még egy ideig várniuk kell, mert a jegyzőkönyv és más hiva­talos ügyek, bizony, időt vesznek igénybe.

– Köszönöm – mondja a hölgy, és rámosolyog Bélára.

Bélát kikísérem a váróteremig. Útközben azt mondja nekem:

– Ezt nemcsak azért teszem, mert sajnálom az aggódó család­tagokat, hanem azért is, hogy a hölgy bizalmát elnyerjem, hogy még őszintébb legyen. Mert meggyőződésem, hogy még nem ér­tünk a lista végére.

Béla visszajön, közli, hogy a hozzátartozók csókoltatják a höl­gyet és hazamentek. Egy pohárban vizet ad a megszomjazott hölgynek, de többet nem szól hozzá. A hölgy ott ül és vár. Elte­lik fél óra, egy óra, másfél óra. Aztán igen halkan reklamál. Béla nagyon kedvesen felel:

– Bocsásson meg, de látja, hogy mennyi dolgunk van, egy pil­lanatig sem állunk.

Nem kérdezem Bélát, de látom a szemén, hogy itt most fárasz­tás folyik. Eltelik még egy fél óra, amikor Béla a pulthoz kéri a hölgyet.

– Asszonyom, Ön eddig mindig csak rosszul járt, ha nem hallgatott a jóindulatú figyelmeztetésre. Bizonyára tudja, hogy ha túlságosan magas értékű vámkihágást követ el, az már nem szabálysértésnek, hanem bűntettnek minősül, az bírósági eljá­rást von maga után, annak pedig az egyik legkézenfekvőbb kö­vetkezménye szokott lenni, hogy bevonják az útlevelét. Ön friss házas, nyilván szeretne máskor is kiutazni a férjéhez...

A hölgy nem bírja tovább idegekkel.

– Ki is fogunk költözni!

– Akkor különösen kérem asszonyom, gondoljon a jól felfo­gott érdekére. – Kis szünet. – Van még valami mondanivalója? – Szünet. – Még egyszer kérdezem, asszonyom. Ne hozzuk egy­mást kellemetlen helyzetbe!

Csend.

Béla ekkor azt mondja:

– Kérem, asszonyom, fáradjon be az öltözőbe, személyi motozást kell elrendelnem.

A hölgyet megmotozzák, és nem eredménytelenül. Az útleve­let helyben elkobozzák tőle az illetékes határőrszervek a vámhi­vatal jelzése alapján.

De ahogyan Béla halkan, szinte diszkréten ezt végigcsinálta, ahogy pici, alig érezhető fenyegetéssel és őszinte aggodalommal, a gondoskodás és az együttérzés gesztusait és az időhúzó fárasz­tást variálva elérte a célját – az tanulmányba illenék.

Tanulmányt, persze, nem tudnék írni róla. De hogy ennek a – sok ember által csúnyának tartott – munkának mennyi szépsége, milyen fontossága lehet; hogy a vámos magatartásán, kulturált­ságán, végtelen önfegyelmén és teherbírásán legalább annyira múlik Magyarország repülőtéri image-a, mint az épület szépsé­gén, körülményein vagy akár a repülőgépen szerzett tapasztala­tokon – azt ilyen meggyőzően most éltem át először.

Különben azon a napon, amelyen ott jártam, lelepleztek egy elég gyakran kiutazó magyar állami tisztviselőt is, aki igen cse­les módját választotta a csalásnak. Bevallott ő a megfelelő nyi­latkozatban sok mindent, pontosan a legális határig, abban a re­ményben, hogy ezzel eltereli magáról a gyanút. Nem így történt. Mégis ellenőrizték, s akkor kerültek csak elő az igazi értékek. Amelyeket persze, elfelejtett feltüntetni a nyilatkozaton.

Ennek az esetnek a kapcsán kérdeztem meg a vámosokat, mi­kor gyanús nekik valaki. Így feleltek:

– Ha túl ideges vagy ha túl nyugodt.

Előfordul, hogy családok úgy utaznak külföldre, hogy a csa­ládtagok valóban nem tudják egymásról, melyikük, mit, hol rej­tett el. Bukott le így már férj is, feleség is. A kiutazásoknál nagy­ra nőtt a külföldi fizetőeszközökkel való lebukások száma. Ezek tipikus esete a következő. Idegenbe szakadt hazánkfia hazaláto­gat, majd útnak indul, vissza Nyugatra. Ám a megszokott rutin­kérdésekre egyre bizonytalanabbul válaszolgat, s csakhamar ki­derül, hogy hazánkban feketén, forintért megvett külföldi valu­tát akar kicsempészni az országból, hogy aztán külföldről el­küldje itt élő rokonainak, akik az OTP-nél legális BC-számla tulajdonosai. Persze a BC-számla ilyesfajta növelése nem legális folyamat, így hát a szegény külföldi rokon is lebukik – a hazaia­kon kívül, persze. Különösen könnyen lebukik, ha olyan ügyet­len vagy szórakozott, vagy felelőtlen, hogy még ilyesfajta cetlit is tesz a tárcájába: „Pistának 200, Lalinak 550, Mari néninek 1000.”

Laczó László százados, a repülőtéri vámparancsnok szerint a vámmal politizálni kell tudni. És nemcsak a magatartással, amelyben határozottságnak és kulturáltságnak kell egybeötvö­ződnie, hanem a vám szabályaival, előírásaival is. 1974 óta léte­zik a zöld folyosó, ahol tehát azok távozhatnak, akik úgy vélik, hogy nincs náluk olyan érték, amely vámolási eljárást igényel. Természetesen, szúrópróbaszerűen azokat is ellenőrzik, akik ezt a folyosót választják. De különösen nagy szakmai tudást igényel a vámosoktól a piros folyosó. Rendszeresen kapnak árjegyzéke­ket, kell tudniuk idegen nyelvet, tisztában kell lenniük a hazai jogi szabályokkal és eljárási gyakorlattal.

Az is a vámmal való politizálás része, hogy például mennyire s milyen módon tesszük lehetővé az elektronika behozatalát sze­mélyes tulajdonban az országba. Vagy, hogy magas vámtarifák­kal milyen magyar ipari terméket védünk s mennyire. Vagy hogy mekkora értéket engedünk behozni úgynevezett ajándéklevéllel, tudván, persze, hogy e levelek forrását az esetek igen nagy részé­ben okkal firtathatnánk. Hogy akarjuk-e firtatni és mennyire, s ha nem akarjuk, miért nem. Ez mind gazdasági és politikai kér­dés is. Egy ízben, erről szólva, az amúgy is jó humorú Laczó szá­zados így fogalmazott:

– Leegyszerűsítve és karikírozva is egy kicsit, azt lehet mon­dani, hogy a Büntető Törvénykönyv valamely megfogalmazásán múlik, hogy vámügyekben hányan kerülnek börtönbe.

A napi praxisnak, megítélésnek óriási szerepe van a vám­ügyekben. A vámot sok mindenhez kell igazítani, még az élet­színvonalhoz is. Tapasztalataink szerint nem alkalmi tilalmakra, hanem átfogó és racionális vámszabályozásra van elsősorban szükség.

– És mire van szüksége a vámosnak ahhoz, hogy jó vámos le­gyen?

– Sorrendben: intelligenciára, szakmai tudásra és olyan sze­mélyiségjegyekre, mint önfegyelem, jó megjelenés, kulturáltság.

– Igaz, hogy a vámos érdekelt anyagilag az utasok ,,elkapásá­ban”?

– Évenként kétszer van jutalmazás. És az úgynevezett felderí­tési alapból is jár jutalom. Természetes és ösztönző ez az érde­keltség.

– Nem gondolja, hogy nálunk a vámtestület társadalmi presz­tízse alacsony?

– Sajnos, ezt tapasztaljuk. De hát mi gyakorlatilag a Pénzügy­minisztérium egyik főosztálya vagyunk az irányítási hierarchiában. Nem ismerek egyetlen országot sem, ahol a vámügyet ilyen „alacsonyan” kezelnék.

– Ilyen körülmények között a vámosokat nem az hatja meg, ha sikereikről írnak, hanem inkább, ha társadalmi megbecsülé­sükért emelnek szót?

– Nem választhatjuk ezt ilyen élesen ketté. A mi sikereink szorgalmas és mind képzettebb munka következményei. Hogyne örülnénk, ha ezekről értesül a társadalom, amelynek tagjai va­gyunk és amelyért dolgozunk. Lefoglaltunk mi már olyan kép­magnót, amit apró darabokra szétszerelve rejtettek el, jól mű­ködnek a repülőgép csomagtereit is „szimatoló”, speciálisan ki­képzett kutyáink, megtaláltunk már hatvankilós kábítószercso­magot is a repülőtéren, és sorolhatnám sokáig a nagy és igazán jeles eredményeket. El kell mondanunk, mert alapkérdés, hogy igen jó a kapcsolatunk a határőrséggel, a repülés szerveivel. A jó együttműködésnek is köszönhető, hogy számos „régiséggyűjtőt” és devizabűntettet sikerült már lelepleznünk.

De arról sem szabad hallgatnunk, hogy munkánkat sokszor azok értetlensége hátráltatja, akiktől ezt a legkevésbé várnánk.

– Például?

– Például egyes külföldön dolgozó magyarok, akik nem dip­lomaták, és főleg nem jár nekik olyan vámmentesség, mint pél­dául az államfőknek vagy a kormányfőknek, mégis vissza akar­nak élni a helyzetükkel, és azt mondják a kötelességét teljesíteni akaró vámosnak: „Én a Magyar Népköztársaságot képviselem külföldön!” Mire a vámos: „De most nem külföldön, hanem itt­hon van.” Mire az utas: „Ne szemtelenkedjék!” Igenis, mindenkinek kötelessége jelentkezni a vámkezelésnél, s a vámosnak tör­vényben meghatározott jogai vannak.

– És a repülőszemélyzet? Velük jó a kapcsolat?

– Nem porba hulló fejeket akarunk. Néha megelégszünk a fi­gyelmeztetéssel. De bizony három év alatt körülbelül tíz repülő bukott le. A személyzet külön crew car-ral megy ki a géphez, az­zal is jön vissza. De a kocsi sofőrjére esetleg rá lehet valamit bízni, mert ő nem volt a gépen, őt nem fogják vámolni... Vagy út­közben valamelyik műszaki megkérhető valamire...

– Mi a fő cél? Hiszen külföldé valutában is kapnak napidíjat.

– Bizonyos áruk beszerzésén kívül az a fő céljuk ezeknek a kí­sérleteknek, hogy minél több valutát hozzanak be, de ne BC‑számlára, hanem eladásra. Ha kivisz 10 000 forintot, s behoz ér­te mondjuk 800 svájci frankot s azt eladja á 25 forintért, akkor, ugye, érthető a törekvés... Nemrégen elkaptunk valakit 85 000 forint értékű vámbűntettel, azonnal kirúgták a vállalattól.

– Azt mondta nekem a Malév egyik vezetője, hogy kis csempészbandák működnek. Igaz ez?

– Úgy mondanám, hogy a repülőtérnek területileg is van egy vonzáskörzete. A rakodó, a gépkocsivezető, a hordár, a műszak, a takarítók, a hajózószemélyzet – mind ismerik egymást, kapcso­latban állnak egymással. Területileg ide kapcsolódik Lőrinc, Kispest, Vecsés, ahonnan az emberek bejárnak. Trafikok, buti­kok, gebines üzletek működnek, vendéglátóipari egységek ma­szek kézben, és hát a fedélzeti ellátmánya repülőgépekről sok kézen, sok irányba mehet. És ráadásul úgy látom, hogy például a repülőtér egyik-másik portáján csak az nem megy be, aki nem akar. Bármilyen erős és szervezett is a repülőgépek őrzése, már nemegyszer találtunk a közelükben olyanokat, akiknek semmi dolguk se volt ott. A vámos sok mindent tehet a társadalmi tu­lajdon védelméért, a rendért, de külön, magára hagyva nagyon keveset. Nem panaszkodom, mert cseppet sem vagyunk egye­dül. Csak érzékeltetni szeretném, hogy a feladatunk bonyolult, s a társadalmi környezettől, az általános hazai moráltól nem lehet időben és térben teljesen elhatárolódva élni és dolgozni.

– Ez elég keserűen hangzik.

– Pedig nincs bennünk keserűség. Csak éppen reális megíté­lést kérünk és várunk, tehát nem a társadalmi meghatározottsá­goktól és adottságoktól függetlent, mert az lehetetlen és irreális. Megítélésünknek pedig az átlagosnál, azt hiszem, fontosabb és lényegibb szempontja volna, ha azt is vizsgálnánk, milyen sok tapasztalatunk és jelzésünk igaza bizonyosodott be utólag. Pél­dául egyszer egy viszonylag jelentős közéleti hivatalt betöltő ha­zánkfiát figyelmeztettünk, hogy tárgyaláshoz csak olyan anya­got vihet ki, amit nem ,,tükösítettek”, tehát ami nem a titkos ügykezelés darabja. Óriási botrányt csapott. Két héttel később, amikor maszekként utazott valahova, egyszerű szabálytalansá­gon lebukott. Első esetben a figyelmeztetésünk, miszerint hajla­ma van törvényfelettinek hinni magát, nem talált eléggé fogé­kony meghallgatásra. Másodszorra aztán – sajnos – elkendőzhe­tetlenül bizonyította az igazunkat.

– És a sportolóügyek, amelyek olyan nagy port szoktak ka­varni? Vagy művészek esetei?

– Művészesetekről nem nagyon tudok. A művészek többet adnak a nevük tisztaságára, a presztízsükre, ők nem adják el ilyen olcsón az erkölcsi hitelt és tekintélyt. Meg tudják: adott esetben értük aligha nyúlna segítő kéz. A sportolóügyekben is elég nagyot változott a világ azóta, hogy az aranycsapatot még „vámmentes” áruk légióival honorálták az ország vezetői. A montreáli aranygép után különgép hozta a „cuccot”, mint is­meretes. Ez régen volt. Ahogy fogyatkoztak a magyar sport nagy eredményei, úgy csökkent a mersz is, hogy bukott sportolókat mentegetni szándékozzanak. Törőcsík és Ebedli ügyénél fordult elő talán először, hogy senki sem akarta védeni őket. Elkaptunk már jégkorongozókat, akik nagy előszeretettel dugják el szerelé­seikbe a holmikat, s nem úszták meg. Amikor Mészöly volt a labdarúgó-válogatott kapitánya, vele kezdődött az a jó kapcso­lat, amelynek fontos jellemzője, hogy nem védte meg a vám­ügyekben vétkesnek talált labdarúgókat. Elég ha Pölöskei vagy Rab nevét említem.

– És a VIP-utasok?

– Örülök ennek a kérdésnek. A VIP-ről ugyanis téveszmék él­nek az emberek körében. A VIP egy angol kifejezés rövidítése (Very Important Person), azt jelenti, hogy nagyon fontos sze­mély. Minden jelentős repülőtéren vannak külön szolgáltatások VIP-utasok részére. Ez külön várótermet jelent, ahhoz külön bü­fét. A VIP-utas holmiját soron kívül elvámolják, őt külön veze­tik el a repülőgéphez és így tovább. De a VIP-váró csupán egy szolgáltatás, és nem azonos a kormányváróval. Tehát bárki lehet VIP-utas, aki ezt a szolgáltatást megfizeti. Ferihegyen kétórás időtartamra hat személyig 1000 forint a VIP-váró díja, mindkét terminálon azonos az ár. Ezt bárki, tehát János bácsi Kiskunlac­házáról is igénybe veheti, ha megfizeti. Következésképpen nem jár semmiféle vámkedvezmény vagy efféle különleges elbírálás vele. Azt pedig, hogy a kormányvárót ki használhatja, jogszabá­lyok rögzítik.

(Folytatjuk)