Keskeny nyomtávú emlékeim

Szeptember vége felé járt az idő. Esténként már égették a faleveleket és a korai sötétségben izzó platánlevél-kupacok sűrű füsttel borították be Mátyásföld utcáit, hogy az ember alig talált haza az iskolából. De ezen a napon nem a füsttel törődtem, mondhatni, szinte nem is vettem észre. A táskámban lapult egy kis papírlap, amit az osztályfőnök adott át az utolsó óra végén, miután megkérdezte: „akarsz úttörővasutas lenni?” Most azok a kedves olvasók, akik már tudják, hogy egész életemben a repülésben dolgoztam, mosolyogni fognak de akkor, azon a füstös délutánon ezek a szavak csodálatos varázslattal bírtak. Anyai nagypapám mozdonyvezető volt apu pedig akkor már a Ganz-Mávag világszerte exportált motorvonatainak megalkotásán tevékenykedett... A vasút, vasútüzem, a gördülőállomány minden aspektusának kitárgyalása ugyanúgy hozzátartozott a vasárnapi ebédhez, mint a hegyes csípős paprika a leveshez. Hogy akarok-e úttörővasutas lenni? Hát persze! A papíron leírták a követelményeket és ezek nem tűntek túlzottan nehezen teljesíthetőnek de mégis aggódtam kicsit. Nem sokkal korábban anyuék nem engedtek el az iskolában rendezett tánctanfolyamra. A mai napig nem tudom, miért, de a lényeg, hogy Klári nevű osztálytársnőm viszont mehetett. Még a letiltás előtt tervezgettük, hogy majd együtt jövünk haza és ugye a füsttel teli őszi levegő jótékony leple alatt bármi megtörténhet. Hát ebből nem lett semmi... Most persze aggódtam, hiszen ha a tánctanfolyam nem ment, akkor az úttörővasút????

De végülis nem volt kifogás és pár hét múlva megkezdhettem a kiképzést. Az egyik belvárosi iskolában tartották a vasút- és postaüzemi tanfolyamot, és, hogy időben odaérjek, délutános heteken a tanfolyami napokon elengedtek az utolsó két óráról. Már ez önmagában megérte...

A tanfolyamot egy ráncos arcú idős vasutas tartotta, aki egyenruhában érkezett és úgy tudott a váltókat kenő zsírról mesélni, mintha minden nap azt kente volna a tízóraira vitt kenyérre. Látszólag minden erőfeszítés nélkül képes volt a vasút szeretetét továbbadni nekünk, ami persze csak látszat volt, hiszen egy élet tapasztalata és tudása, a szakmáért való lelkesedés kellett ahhoz, hogy megszülessen ez az ellenállhatatlan varázsital a főváros minden részéről verbuvált gyerekek számára.

Életemben akkor találkoztam először a szakmai nyelv és a köznapi nyelv közötti különbséggel és értettem meg a kisöreg szavai nyomán, miért oly fontos a szakmai nyelv pontos használata. Ha Mari néni félreért valamit Juliskával kapcsolatban, legfeljebb jól eltángálja a férjét, de ha a rendelkező és a váltókezelő nem érti meg egymást, abból komoly baj lehet.

Megtanultuk, hogy a kalauz az jegyvizsgáló, hogy a vonatot az állomásról nem indítják, hanem menesztik, hogy a vonat az állomásra nem bejön, hanem bejár, hogy a piros az vörös és a vörös színű jelzőre nem azt mondjuk, hogy pirosat mutat, hanem hogy „megállj”, a zöld pedig azt jelenti, hogy „szabad”. A vonat parancsnoka a vonatvezető, aki nem a mozdonyvezető. Egy csodálatos új világ nyílt meg minden egyes tanfolyami nappal és nem győztük habzsolni ezt a sok új ismeretet.

A posta és a vasút hagyományosan közeli együttműködését tükrözte, hogy a leendő úttörővasutasok postaforgalmi kiképzést is kaptak. Szükség volt erre, hiszen egyes állomásokon valamint az Úttörő Áruházban gyermekposta működött és a szolgálatot ott is úttörővasutasok látták el. A mai napig emlékszem, mennyire meglepődtünk, mikor a szikár és eléggé savanyú postás egyén elmagyarázta, hogy egy expressz feladott küldeménynél a plusz bérmentesítés csak a kézbesítést gyorsítja meg, a továbbítást nem.

Mindez a tudás egy kis, A/5 méretű, keményfedeles könyvben volt összefoglalva, ami csak kölcsönkaptunk, a tanfolyam idejére. Nem tudom, van-e valakinek még egy példány ebből a könyvből.

Aztán elérkezett a nagy nap, a vizsga és az első szolgálat. Az úttörővasúthoz belépés egyik következménye volt, hogy a kiválasztott tanulók átkerültek az eredeti úttörőcsapatukból (az én esetemben a 101. számú Hámán Kató csapatból) a 24. számú Hámán Kató úttörőcsapatba. Abban az időben minél alacsonyabb volt egy úttörőcsapat száma, annál nagyobb presztízse volt a szervezetnek. Ennek a változásnak nem sok gyakorlati jelentősége volt mert az úttörővasútnál politikával nem foglalkozott senki, a vasútüzemmel annál inkább.

Tizenöt naponként jártunk szolgálatba (aznap nem kellett iskolába menni) és egy „nem kalauzi” felülnyomatú jegyet kaptunk amivel bárhonnan a városból el lehetett jutni Hűvösvölgybe, ahol a szolgálatra jelentkezni kellett. Ilyen jegye nem sok mindenkinek volt...

Egy nagy, kongó teremben gyűlt össze az ügyeletes raj és szép rendben felvettük az egyenruhát, az utcai ruhát kis szekrényekben helyezve el. Kezdetben az egyenruhát haza lehetett vinni, de mire a mi generációnkra került a sor, ezt már megszüntették. Pedig hú de szerettük volna hazavinni és mondjuk egy nap abban menni iskolába... Erre aztán sor került pár évvel később. Egy-egy ünnepélyes alkalomra engedélyezték, hogy az ember elvigye a ruhát, szigorúan a lelkünkre madzagolva, hogy a következő szolgálatra vissza kell hozni. Nem a ruha teszi az embert, mondják, de azt is hozzá kell tenni, hogy azért azon a május elsejei ünnepségen az iskolában a lányok szeme ugyancsak megakadt a vasutas egyenruhán és a szintén jelen levő kisdobosok meg áhítattal gyűltek oda meghallgatni az úttörővasútról szóló mesét.

Én például imádtam váltókezelő lenni és szívből utáltam amikor naplózónak osztottak be. Az úttörővasút egyvágányú üzem, ami azt jelenti, hogy a szembemenő vonatoknak az állomásokon kell egymást bevárni. A két váltókezelő gondoskodik arról, hogy az állomás ellentétes végein bejáró majd kihaladó vonatok számára a váltó megfelelő állásban legyen. Egy-egy ilyen vonatpár lerendezése akár fél órát is igénybe vett, persze ebben benne volt a váltóhoz való kiballagás ideje is. Főleg tavasszal és nyáron a gomolyfelhős kék ég alatt, madárfüttyel körülvéve a váltót kezelni maga volt a mennyország. A naplózó azonban még ilyenkor is nagyobbrészt bent dolgozott és jegyezgette a szomszéd állomással végzett egyeztetés adatait, és nem csinálhatott hibát a naplóban! Ha mégis, az bizony komoly hiba volt.

De vissza a reggelihez! Akiket rendelkezőnek osztottak be, rögtön a kihirdetés után mentek vissza a ruhaosztóhoz, hogy sapkájukat vörösre cseréljék. Ez bizony már komoly státusszimbólum volt, hiszen a rendelkező volt az állomásfőnök jobbkeze. Az állomásfőnökök felnőttek voltak és ők meg a vonatvezetők felügyelték az egész üzemet. Ám ezen belül a gyerekek a kiosztott feladatok keretein belül teljesen önállóan dolgoztak és a felnőttek csak akkor szóltak bele a dologba, ha valami nagyon kezdett elromlani. Például akkor, ha a szórakozott, esetleg szerelmes váltókezelő elfelejtette a váltót átállítani mielőtt a vonat odaérkezett volna.

Rendelkezőnek nem osztottak be zöldfülűt. Nekünk legalább egy-másfél évet kellett várni, mire végre mi is feltehettük a megkülönböztető sapkát.

Miután akit illetett, megkapta a vörös sapkát, a jegyvizsgálók a táskát, benne az ellátmánnyal, mehettünk fel az állomásra, hogy az első vonattal eljussunk a kijelölt szolgálati helyünkre. Az állomásfőnökök szolgálati beosztása más volt, mint a gyerekeké és így soha nem lehetett előre tudni, ki kihez kerül.

Ahogy írtam, az állomásfőnökök nem nagyon szóltak bele a munkába de ez nem jelentette azt, hogy ne láttak volna mindent. Ha mondjuk a naplózó belejavított a naplóba (bármilyen picit is...) vagy a pénztáros elrontotta a jegyárak számítását, valahogy mindég észrevették és a reakció igen változatos volt. Kedves, segítő, megsemmisítő... Voltak állomásfőnökök, akikért rajongott mindenki, voltak, akitől féltünk... Igazi keresztmetszete volt a nagybetűs életnek és a gyerekek több mindent tanultak meg itt, mint csak a vasútüzemet.

A déli vonat hozta az ebédet. Ezt mindig nagyon vártuk és a menetrend úgy volt megszerkesztve, hogy minden állomáson volt idő nyugodtan elfogyasztani a hűvösvölgyi konyhában elkészített finomságokat. Gondolom a jó levegő, a munka izgalma meg hát az életkorunk is hozzájárult ahhoz, hogy bármi is volt a menü, úgy ettünk mint a farkasok. Ott még a kelkáposztafőzelék is ízlett.

A szolgálatnak délután öt körül volt vége. Pár perccel a szolgálati vonat érkezése előtt az állomásfőnök kitöltötte az ellenörzőkönyvet, amibe két szám került. Az egyik a napi munka értékelése volt és maximum 100 lehetett, a másik pedig maximum 5 és a kötelezően előírt távírászi munkát értékelte.

Az úttörővasút biztosítórendszere egy állomás kivételével hagyományos karos jelzőkre és kézzel, helyben állított váltókra épült. Úttörőváros állomás volt az egyetlen, ahol a MÁV-nál akkoriban bevezetett VES biztosítórendszert szerelték fel (később Ságváriligetre Integra Domino került), hogy a gyerekek ezt a modern megoldást is megismerhessék. Ami minden állomáson megvolt, az a régi, Morse távíró készülék amin minden szolgálatban levő gyereknek le kellett pötyögnie egy előre elkészített szöveget. A távirat nem ment ki a hálózatra, azonban ott helyben felíródott a papírszalagra és az állomásfőnök azt ellenőrizte. A jelek és szünetek közötti távolság, a betűk helyes kódolása mind része volt az értékelésnek. Hogy valaki ötöst kapjon, közel Morse szintjén kellett kezelnie az infernális masinát.

Hűvösvölgy állomás felé közeledve a pálya a hegyoldalba vágott peremen halad, lentről nem is igen látni, hogy kicsit feljebb sínek húzódnak és mivel itt lejtmenet van, a mozdony sem morog mérgesen, mint ellenkező irányban. Valószínűleg ez a bújtatott üzemmód vezethette félre azt a fiatal párt is, akik alig egy méterrel a pálya szintje alatt igencsak el voltak egymással foglalva, mikor az esti szolgálati vonat, velünk a kocsikban persze, egyszer csak belerobogott a szépen alakuló szerelmi jelenetbe. A vonatvezető jókedvű hangjelzéssel nyugtázta a párocska tönkretett délutánját mi meg az ablakhoz tódulva néztük ámultan a fűből felugró, csak egy apró bugyit viselő lány látványát.

Leadva az egyenruhát immár ismét saját felszerelésünkben ültünk le vacsorázni. Eközben ismét a szolgálatvezető vitte a prímet, egyenként szólítva a gyerekeket, akiknek be kellett mondaniuk az eredményt. Az „öregek” persze szinte nyegle vállrándítással dobták oda, hogy „per öt”, a százat nem is tartották fontosnak elémondani, annyira természetes volt. Nekünk, akiknek egy „75/3” már eredménynek számított persze nem volt okunk a nyegleségre, annál is inkább, mert a raj eredményébe a mi kevésbé sziporkázó eredményeink is beleszámítottak és a rajvezető szemében szinte láttuk, amint a végeredményt egyre csak húzzák ezek a gyenge számocskák lefelé, lefelé... Ahogy múlt az idő, egyszer csak azt vettük észre, hogy nem csupán a vörös sapkát kapjuk meg egyre gyakrabban, hanem a „per öt” kiszólás is egyre inkább a miénk miközben egy új generáció jegyvizsgáló és pénztáros mondja be aggodva az ő nem igazán fényes eredményeit...