Isten éltesse a forgalmistát!

Szörényi Szabolcs 1943. szeptember 26-án született Budapesten. A családban több hivatásos komolyzenész volt. Festőművész-grafikus, tanár apja maga is hegedült, édesanyja viszont egyetlen hangot sem hallott Szabolcs és két évvel fiatalabb öccse, Levente muzsikálásából, mert siket volt. A két fiú hegedülni tanult Levente keresztanyjától, az Operaház hegedűművészétől, de egyikük sem rajongott ezért a hangszerért.

A szerény körülmények között élő szülők a testvéreket 1956 szeptemberében a szobi állami fiúnevelő intézetbe íratták. Itt jól tanultak, bár jól nem érezték magukat, örömet csak az okozott nekik, hogy bekerültek az intézet mandolinzenekarába. Szabolcs ekkortájt gitározni kezdett, később basszusgitárra váltott és maradt is ennél a hangszernél. Két év után Vácra került a gimnáziumba, ahová Levente is követte, itt alakítottak egy triót. Az akusztikus hangszerekből házilag fabrikáltak elektromost, az együttessel 1962-ben az országos Ki Mit Tud?-on az elődöntőig jutottak. Szabolcs érettségi után a Budapesti Műszaki Egyetemre felvételizett, a vasútközlekedés-mérnöki szakra, de nem vették fel. 1964 nyarán a siófoki Matróz csárdában játszott egy zenekarban napi száz forintért, ami akkor nem kis pénz volt.

A már évek óta működő Illés együttesbe Levente vitte, az Illés klasszikussá vált felállása (a két Szörényi testvéren kívül a billentyűs hangszereken játszó Illés Lajos, a gitáros Bródy János és a dobos Pásztory Zoltán) 1965-re alakult ki. Az év nyarán a nógrádverőcei ifjúsági táborban játszottak, itt születtek meg az első magyar nyelvű beat dalok (Az utcán, Óh, mondd). Még az év során elkészült az első magyar nyelvű beat-kislemez (Táskarádió), Koncz Zsuzsa a tévében elénekelte Rohan az idő című dalukat. 1966-ban az I. Táncdalfesztiválon a megosztott második díjat nyerő Még fáj minden csók című számuk a közönséget is megosztotta, de az 1968-as fesztiválról szinte minden díjat elhoztak a fődíjjal együtt Amikor én még kissrác voltam című, népzenei gyökerű szerzeményükkel.

Az Illés együttes a hatvanas évek második felében és a hetvenes évek elején hihetetlen népszerűségre tett szert, csak az Omega és a Metró volt a vetélytársuk. Dalaik jó része a slágerlisták élmezőnyébe került, koncertjeiket őrjöngő siker jellemezte. Számaik zömét Szörényi Levente és Illés Lajos szerezte, a Bródy János által írt, gyakran áthallásos, politikailag kényes szövegek az előző generáció magatartásmintái ellen lázadó ifjúság életérzéseit fejezték ki.

Szörényi Szabolcs ritkán jelentkezett szerzőként, de ő írta az Illésnek többek között az Újra itt van, a Sárika, Az ész a fontos, nem a haj című dalt (utóbbit ő maga énekelte) és Koncz Zsuzsa egyik legnagyobb slágerét, a Miszter Alkoholt. Az Illésben minden tekintetben testvére, Levente vitte a prímet, Szabolcs inkább a háttérbe húzódva, többnyire egy létra tetején ülve támogatta kíséretével a többieket. Illés Lajos szerint Szabolcs volt a legjobb fülű a zenekarban.

Az Illés népszerűsége ellenére állandó nyomás alatt dolgozott, a hatalom megpróbálta kontrollálni, kordában tartani a zenekart, egyben felhasználni az ifjúság megnyerésére. Rendre kifogásolták szövegeiket, nyilatkozataikat és viselkedésüket, 1970-ben Budapesten nem léphettek fel, így lettek akkor „a vidék legjobb zenekara”. Illés Lajos végül belefáradt a hercehurcákba és 1973 végén feloszlatta a zenekart.

Szörényi Szabolcs 1974-ben testvérével és Bródyval a hattagú Fonográf együttes tagja lett, ez a sokrétű, igényes zenét többszólamú vokállal megszólaltató zenekar egy évtizeden át dolgozott. 1984-ben a három telt házas búcsúkoncert gyakorlatilag Szörényi Szabolcs színpadi visszavonulását is jelentette. Persze ott volt az Illés 1990-es, 1996-os, 2001-es fellépésein, ahogy a végső búcsúnak számító 2005-ös koncerteken is. 1990-ben jelent meg első szólóalbuma Kocsmadalok alcímmel, ezen a Lökd ide a sört! című Fonográf-sláger is rajta van. Zenei rendezőként számos színpadi produkcióban és lemezen működött közre, például az István, a király kétmillió példányban eladott eredeti hanganyagán.

Jó ideje hobbijának, a vasúti terepasztal-készítésnek él. Gyermekkorában hiába vágyott rá, nem kaphatott villanyvonatot, első vasútmodelljét az 1965 nyarán Nógrádverőcén kapott gázsijából vette meg. Azóta több vasúti csomópont, egyebek között a teljes Nyugati pályaudvar körzetének makettjét építette fel, erről tévéfilm is készült Szörényi Szabolcs forgalmista birodalma címmel.

Szörényi Szabolcs 2000-ben kapta meg a Kossuth-díjat, megosztva az egykori Illés együttes tagjaival, 2012-ben Budapestért Díjat vehetett át. Nem kizárt, hogy jövőre újra a nyakába veszi hangszerét, ha az akkor 40 éves Fonográf esetleg fellép.

* * *

A távirati iroda életútismertetésén túl következzen annak az írásunknak az újraközlése, amely az Indóház 2006. december-2007. januári számában jelent meg.

Egy nagyváros pályaudvarának látványa minden ember figyelmét felkelti. Még izgalmasabb a dolog, ha a szerteágazó vágányokat, a ki- és bejáró vonatokat, a vasút életének minden egyéb mozzanatát egy hídról vagy felüljáróról szemlélhetjük – valljuk be: alig tudunk elszakadni a látványtól. Olvasóink közül is bizonyára sokaknak efféle élmények alapozták meg a vasút iránti vonzalmát, ekkor „rezdült meg valami a lelkükben”.

A budapesti Nyugati pályaudvar felett átívelő, Ferdinánd hídi gyerekkori szemlélődés élménye határozta meg Szörényi Szabolcs egész eddigi életét végigkísérő szenvedélyét is. A hazai rockzene első generációs kiemelkedő egyénisége (1965–73 között az Illés-, majd 1974-től tíz évig a Fonográf együttes tagja, társszerzője, számos könnyűzenei produkció zenei rendezője) első komolyabb, a nógrádverőcei Expressz-táborban összezenélt gázsiját 1965-ben már modellvasútra költötte, de terepasztalra elsősorban helyhiány miatt sokáig csak az álmodozás, a tervek szintjén gondolhatott. Első elképzelései a hatvanas, hetvenes évek kereskedelmi kínálatából eredően még német motívumokra alapultak, és csak jóval később, a nyolcvanas évek derekától kezdve merült fel benne a Nyugati pályaudvar terepasztal-megvalósításának ötlete. A tervekhez szükséges anyag-, dokumentáció- és adatgyűjtés további jó néhány évet vett igénybe, éppúgy, mint a rendkívüli helyigény megteremtése. Utóbbi a kilencvenes évek elején felépült házának tekintélyes méretű pincéje, ahol végül 1994 januárjában elkezdhette a nagy mű építését.

De térjünk vissza a tervezés fázisába. Szabolcs kitartó következetességgel járta a különféle források, dokumentációk lelőhelyeit, ebben a Nyugati akkori állomásfőnöke, Szögi Sándor is támogatta. Emellett fényképezőgéppel, videokamerával, jegyzetfüzettel bejárta az egész pályaudvart és környékét, a legkülönlegesebb (vagy ahogy ő mondja: titkos) helyekre kéredzkedett be, hogy minél több irányból, szögből, magasságból fotózhassa a megépítendő objektumokat, legfőképpen a csarnokot. A legnehezebb feladat a csarnok tetőszerkezetének – a járókelő, illetve az utas perspektívájából nem látható részleteinek – dokumentálása volt, ezeket ugyanis nem lehet elhanyagolni, hiszen a terepasztalt felülről, madártávlatból nézi az ember, ahonnan mindez jól látszik. Felderítő útjain Szabolcs szerencsés módon egyszer sem került konfliktusba a fényképezést olykor rossz szemmel néző rendészekkel...

A H0-s léptékű terepasztal a modellvasúti korszakbeosztás szerint a késői 4-es korszak állapotát tükrözi, a nyolcvanas évek közepétől a Westend City Center építésének megkezdéséig – Szabolcs ez utóbbit jelöli meg mint abszolút időhatárt. A Teréz körút vonalától a Róbert Károly körúti felüljáróig a terepasztal hossza 18 méter, legnagyobb szélessége 3 méter – utóbbi a Podmaniczky utca mentén a Városliget felé szakaszonként átlag kilencfokos szögben csökken. A pince mérete emellett kényszerűen meghatározta a szükséges hossztorzítás mértékét is. A csarnok, illetve a Ferdinánd hídig terjedő terület méretarányos, a Dózsa György úti aluljáró felé haladva a hossztorzítás már észlelhető, míg legerősebben a Városliget melletti szakasz rövidült meg. Mindez azonban az alkalmazott Lima-vágányrendszer 9,5 fokos kitérőszögeivel, valamint 52 milliméteres vágánytengely-távolságával összhangban finoman, arányosan, nagyvonalúan történt, a fontos motívumok és a részletek tökéletes összhangban illeszkednek egymáshoz, a szemlélőben fel sem merül, hogy itt kompromisszumokra is szükség volt.

A teljesen egybefüggő, nem modulrendszerű asztal lábai és vázszerkezete a közismert Dexion-Salgó szögvas profilokból készült, az alaplap 15 milliméteres rétegelt lemez. A szükséges stabilitást, az esetleges vetemedések elleni védelmet e két alapanyag kombinációja jól biztosítja, ezenfelül Szabolcs a klíma állandóságára is ügyel, pincéjének padlófűtését szükség szerint nyáron is üzemelteti. A terepszint a padlótól mérve 80 centiméter magasan, a rejtett tárolópályaudvar a felszín alatt 19 centiméterrel helyezkedik el. A Teréz körút és a Ferdinánd híd közötti legszélesebb szakaszon két kivehető elem teszi hozzáférhetővé a nehezen elérhető részeket: a csarnok és a 62-es postaépület közötti autóparkoló, valamint az úgynevezett „kapcsolókert” területe szerelőnyílásként eltávolítható.

Modellépítési szempontból a legkiemelkedőbb teljesítmény minden kétséget kizáróan a csarnoképület remekül sikerült kicsinyített mása. Tökéletes arányok, szinte felülmúlhatatlan részletgazdagság, hű színek, teljes belső berendezés – és ez csak néhány a sok pozitívum közül, ami elmondható Szörényi Szabolcs fő művéről. Elemeit a legapróbb részletekig számítógépen tervezte, illetve rajzolta meg, az egyes elemek, egységek rézmaratással, műanyag öntéssel és papírra, valamint fóliára való nyomtatással készültek. Még Szabolcs lánya, Szörényi Réka ötvösművész is besegített, többek között ő mintázta meg a csarnok díszei közül az oroszlánfejeket és a körúti oromzat koronáját.

Természetesen a többi épület és műtárgy is osztatlan elismerésre számíthat minden modellezőnél. A mai Westend bevásárlóközpont helyén álló raktárépületek, a 62-es postaépület, az 1-es vezérlőtorony, a motorszín, a jegynyomda, a Ferdinánd híd, a Dózsa György úti aluljáró és az asztal legvégén a Róbert Károly körúti felüljáró mind-mind remekmű. A Bajza utcai gyalogos-aluljáróba is betekinthetünk, átlátunk rajta a Bulcsú utca felé, de ha a Bulcsú utcai oldalon keressük, nem találjuk a bejáratot. Hogy is van ez? Mivel a Bulcsú utcai bejárat kívül esett volna a terepasztal szélén, és egy felszín alatti vázszerkezeti elem is útban volt, Szabolcs egy szellemes trükköt alkalmazott: a gyalogosalagutat csak fele hosszban alakította ki, és egy hozzáillesztett tükörrel kelti a teljes hossz illúzióját. A jelzők, a peronokat és a vasút többi területét megvilágító lámpák is saját tervezésűek, egyedi készítésűek, akárcsak a számtalan egyéb tartozék: a biztonsági határjelzők, a „kapcsolókert”, a peronok összes tartozéka, a kocsimosó, a vágánygépkocsi tároló előtti kis fordítókorong. Elvétve akad gyári termék is: például a felső vezeték kereszttartó oszlopok Sommerfeldt gyártmányúak (a felső vezeték minden részletre kiterjedő megépítéséről Szabolcs egyelőre lemondott, ezért csak oszlopokat találhatunk). Szinte természetes, hogy a váltóállítóművek (Lima) az alaplap alatt helyezkednek el – a sínprofilok oldalai rozsdabarna színezésűek.

A színeket illetően általános érvényességű, hogy egy modell, dioráma vagy egy egész terepasztal helyesen megválasztott színei frissebben, erőteljesebben hatnak, mint az eredeti. Ez itt is megfigyelhető, viszont fényes felületet vagy rikító színeket hiába keresünk. A matt, enyhébb, nyugodtabb tónusok, finom átmenetek és a kivitelezés rendkívül magas színvonala meglepően valósághű érzetet kelt a szemlélőben, annak ellenére, hogy a terepasztal egy valóságban soha nem létező, ideálisan tiszta állapotban mutatja a Nyugati pályaudvart.

Külön említést érdemel még az életszerűség: a csarnok peronjait az utazóközönség és a szolgálatot teljesítő vasutasok figurái népesítik be, a Teréz körúton, a Ferdinánd hídon, a Dózsa György úton, a Róbert Károly körúti felüljárón autentikus közúti járműveket figyelhetünk meg, az állatkert részletének sétányán Bagaméri fagylaltos kínálja a hűsítő csemegét, a körúti hirdetőoszlopon István, a király-plakát, egy falszakaszon Illés-felirat olvasható...

A Nyugati vágányhálózata egyetlen postavágány kivételével teljes egészében megtalálható a terepasztalon. Az útnak induló vonatok a Róbert Károly körúti felüljáró takarásában egy nagy félkörben „bebújnak a föld alá”, a szobi vonal két vágánya is erre vezet, mintegy párhuzamosan a ceglédi vonallal. Az „alvilág” nem más, mint az egész Nyugati alatt elterülő rejtett tároló pályaudvar, ahol nyolc átmenő tárolóvágány, tizenkét csonka tároló, továbbá egy kis és egy nagy hurokvágány, egy delta, és egyéb további formációk teremtik meg a vonatmozgások, mozdonyfordítás és -körüljárás minden lehetőségét. Tehát egy Budapest-Nyugatiból elinduló, majd a menetrendnek megfelelően ugyanoda visszaérkező szerelvény helyzete, mozgása, mozdonyának állása minden esetben reprodukálható, akár ingavonatként, akár átállított, megfordított mozdonnyal közlekedik. A terepszint alá süllyedő vonalak mellett egy másik vágánykapcsolat szintén 180 fokos fordulattal vezet egy vontatási telephez, ami viszont már erősen stilizált és anakronisztikus jellegű: a háború előtti állapotában megörökített Északi fűtőház épületéhez jutunk. A saját készítésű körfűtőház nyeregtetős, körcikkelyes, 34 állásos (körülbelül 260 fokos), tulajdonképpen a mai Füsti területén álló fűtőház elődje, fordítókoronggal (Fleischmann), mellette egy kétállásos kocsiszín, mögötte körüljáró vágány és víztorony, előtte különféle üzemi berendezések láthatók. A vontatási telepre vezető egyik vágányban található az egész terepasztal legkisebb, 600 milliméteres ívsugara, a többi helyen ennél jóval nagyobbak az ívek. A látható nyíltvonali szakaszokon az ívben fekvő vágányok túlemeltek.

A vontatójárművek vezérlése a szokásos analóg kétsínes, egyenáramú rendszerű. A pálya szakaszokra osztott, a többvonat-üzemet számítógép által irányított szakaszvezérlés biztosítja. A járművek állandó világítása is megoldott, a váltók, a vágányutak és a jelzők állítását is a számítógép végzi. Ez az üzemi rendszer is egyedi fejlesztésű, beszerelése és üzembe helyezése jelenleg még folyamatban van.

Figyelemre méltó a terepasztal környezete is: a pince fala lágy, semleges, kissé hűvös égszínkék, mennyezetét fehér pauszpapírból készült felhőutánzat borítja, kellemesen keverve a neon fénycsövek és a halogén reflektorok különböző fényfajtáit. Szörényi Szabolcs egy hatalmas panoráma háttérkép összeállításán is munkálkodik: a Podmaniczky utcai oldalról szemlélve a budai hegyek teljes látképe tárul majd elénk.

Mező András