Ilyen jelző pedig nincs II. rész
A legutóbbi posztomban a szabványostól eltérő rákosrendezői bejárati jelzőről írtam. Eredetileg nem terveztem, hogy a témával tovább foglalkozom, de a hozzászólásokból arra a következtetésre jutottam, hogy meg kell magyaráznom, miért szenteltem ekkora figyelmet egy civilek számára jelentéktelen eseménynek.
Részben igazat kell adnom azoknak a hozzászólóknak, akik szerint a jelzők lapjának formája önmagában nem jelent komoly kockázatot a közlekedés biztonságára. Ez valóban így van. A rend hiánya azonban jelentős veszélyforrás az élet valamennyi területén, a közlekedésben pedig fokozottan az. Ha egy látszólag apró dologban eltűrjük a rendetlenséget, a törvénytelenséget, akkor a kis dolgokat hamarosan nagyobbak, majd még nagyobbak követik.
Magyarországon a rendszerváltást követően a várt Kánaán helyett szegénység köszöntött a lakosság nagyobbik részére, amely maga után vonta a közbiztonság katasztrofális méretű romlását. Szigorú törvényekkel talán gátak között lehetett volna tartani e negatív jelenséget, de a politikusaink valamiért féltek a rendtől. Sőt, valamelyikük (már nem emlékszem, hogy név szerint ki volt az illető) tovább rontotta a helyzetet a „megélhetési bűnözés” fogalmának bevezetésével. Nagy árat fizettünk érte, gondoljunk csak a pörbölyi balesetre, ahol egy fénysorompót működtető akkumulátor eltulajdonítása kisgyermekek életét követelte. Bűnbakot persze találtak a busz- és a mozdonyvezető személyében (az autóbusz vezetője a helyszínen életét vesztette), de a tragédia valódi okozói a tolvajok, azóta is élik világukat. Legalábbis nem hallottam róla, hogy elfogták volna őket.
A kilencvenes évektől kezdődően rendszeressé váltak a kábellopások és egyéb rongálások, de jogalkotóink a bűnözés eme formájának elszaporodása ellenére sem tettek érdemben semmit, pedig az ilyen cselekmények bizony súlyos kockázatot jelentenek a közlekedés biztonságára nézve. Szinte naponta hallani lehetett a hírekben, hogy ezen és ezen a vonalon kábellopás miatt a vonatok jelentős késésekkel közlekednek. Az öncélú károkozásokról most ne beszéljünk, hiszen a járművek és egyéb vasúti eszközök rongálása napjainkban már-már nem is számít bűncselekménynek! Vajon kinek jó ez a szomorú helyzet? Az utazóknak és a vasutasoknak biztosan nem. Az ország törvénytisztelő állampolgárainak szintúgy nem. Az antiszociális bűnöző elemeknek viszont kiváló terepet biztosít.
Olvasóimnak talán úgy tűnhet, nagyon elkanyarodtam eredeti témámtól, a szabványostól eltérő jelzőktől, de ha van türelmük tovább olvasni a posztomat rájönnek, hogy bizony az itt felemlegetett dolgok szerves összefüggésben vannak mai témámmal.
Azt hiszem, valamikor a nyolcvanas évek végétől, vagy talán a kilencvenes évek elejétől a jelzők árbocait már nem a hagyományos módszerekkel festették jelzési funkciójuknak megfelelő színűre, hanem egy színezett, fényvisszaverő fóliával bevont alumínium lemezt erősítettek az egyébként sötétszürke tartóoszlopra. (Egy korábbi írásomban már említettem, hogy kezdetben a fényjelzők lapjának formája határozta meg a jelzők funkcióját, majd 1967-től az árbocrudak színe vette át ezt a szerepet.)
A színesfémet gyűjtő tolvajok hamar rájöttek, hogy a jelzőárbocok előlapjait könnyű leszerelni és ha már ott voltak nem akarván fél munkát végezni, elvitték - ha volt - a szintén alumíniumból készült „külön előjelzővel nem rendelkező bejárati jelzőre figyelmeztető jelet” az úgynevezett „homokórát”. Ezek után ha valaki azt hinné, hogy a biztonság megőrzése érdekében, ilyen esetekben a MÁV sürgősen intézkedett a hiány pótlásáról, az téved. A rendőrség sem mutatott nagy igyekezetet, hogy a tetteseket elkapja és a bíróságok sem törekedtek arra, hogy a rendelkezésre álló törvények alapján példás büntetések kiszabásával próbálják elejét venni hasonló bűncselekmények elkövetésének.
A vasút tehát tehetetlennek bizonyult, a rendőrség belefásult, hogy az elfogott bűnözőkkel néhány órán belül újra az utcán találkozott, mert szabadon engedték őket. Mi mozdonyvezetők pedig csak a fokozott figyelmünkre, a szerencsénkre és a vonalismeretünkre bízhattuk magunkat. Bár azt sem árt tudni, hogy ezekben az időkben, egészen 2010. májusáig, sőt egy jó darabig még azután is megengedett volt a vonalismeret nélküli közlekedés, mindössze egy Írásbeli Rendelkezést kellett kiállítani arról, hogy a mozdonyvezető vonalismeret nélkül köteles továbbítani a vonatát. Ha pedig a pálya önműködő térközjelzőkkel, a vontatójármű pedig vonatbefolyásoló berendezéssel volt felszerelve - ami az adott szakaszon jól működött - akár sűrű ködben is lehetett száguldani anélkül, hogy a jármű vezetője ismerte volna a vonalat. E száguldás közben pedig színezés nélküli árbocokon világító – tehát azonosítatlan funkciójú - jelzőfények szabályozták (talán szabályozzák ma is?) a vonatok forgalmát. Volt idő, amikor a Szárliget-elágazásban felállított nyílt vonali bejárati jelző is sötétszürke tartóoszlop tetejéről közvetítette jelzései parancsait, nem az előírás szerinti, a bejárati jelző funkcióját egyértelműen jelölő vörös-fehér-vörös színű árbocról, ami lássuk be, adott körülmények között megengedhetetlen veszélyt hordozott magában! 
Amikor az illetékeseket arról faggattam, hogy miért nem pótolják a hiányosságokat, arra hivatkoztak, hogy néhány óra vagy nap múlva ismét ellopnák a frissen kihelyezett eszközöket. Ekkor tettem fel azt a logikusnak tűnő kérdést, hogy miért nem fognak egy ecsetet és festik le egyszerűen a jelzőt tartó oszlopot a megfelelő színre, mint ahogyan azt régen tették. Erre azt a meglepő választ kaptam, hogy az úgy nem szabványos, emiatt a hatóság azt nem engedélyezi. Ugye logikus? Aztán később, legalább a vörös-fehér-vörös árbocú jelzők oszlopait mégiscsak befestették, sőt néhány fehér árbocú térközjelző póznáját is, annak ellenére, hogy ezt a hatóság állítólag nem nézte jó szemmel. Azért még így is maradt sok „azonosíthatatlan” jelző, úgy látszik, elfogyott a festék.
A „külön előjelzővel nem rendelkező bejárati jelzőre figyelmeztető jel” hiánya különösen akkor veszélyes, ha a vonat használhatatlannak minősített önműködő térközbiztosító berendezés mellett közlekedik. Ilyen esetben nem szabad figyelembe venni a fehér árbocos jelzőkön megjelenő jelzési képeket, legyenek azok zöldek, sárgák, vörösek, vagy egyszerűen sötétek. A bejárati jelző jelzési parancsait azonban szigorúan be kell tartani. A mozdonyvezető, tehát ha ilyen esetben meglátja a „külön előjelzővel nem rendelkező bejárati jelzőre figyelmeztető jelet” (vasutas szóhasználattal élve a „homokórát”) azonnal fékezni kezd, függetlenül attól, hogy a jelzőn milyen jelzési képet lát, mert a következő jelző vörös-fehér-vörös árbocú bejárati jelző lesz, amelyiken valószínűsíthető a továbbhaladást tiltó jelzés, tehát fel kell készülnie a megállásra. De mi van, ha hiányzik (és a lopások miatt gyakran hiányzik) a figyelmeztető jel, a homokóra? Ki lesz a felelős, ha a vonat nem áll meg a vörös bejárati jelző előtt, mert előjelzés híján a mozdonyvezető nem kezdte el időben a fékezést? A bűnbak természetesen a jármű vezetője lesz, hiszen majd megállapítják, hogy a vonalismeretből, az Útvonalkönyvből, a Közlekedési Határozmányokból stb. tudnia kellett volna, hogy bejárati jelző következik. Így igaz. Az utasításokban a szabályok úgy vannak megfogalmazva, hogy a mozdonyvezetők felelőssége rendkívüli események bekövetkezése esetén, ha egy mód van rá, kimutatható legyen! Úgy, mint Pörbölynél. (A pörbölyi baleset masinisztáját a magam részéről inkább áldozatnak, mintsem felelősnek érzem.)
Továbbmegyek. Ha a homokóra hiánya miatt esetleg baleset következne be, nem csak a balesetet elszenvedő mozdonyvezetőt, hanem rajta kívül még nagyon sok masinisztát felelősségre vonnának, mondván, miért nem jelentették a jelzőeszköz hiányát. Az senkit nem érdekelne, hogy a hiány esetleg már évek óta fennáll, eleinte többen szóltak róla, de az idők folyamán az irányítók és az utazók egyaránt megunták a fölösleges jelentgetést, inkább tudomásul vették a kialakult helyzetet.
Velem az is előfordult, hogy nem csak szóban, hanem a szolgálat végén írásban, eseménylapon is eleget tettem jelentési kötelezettségemnek, ami után azt hiszem, mondanom sem kell, hogy semmi nem történt. Még csak válaszra sem méltattak. Pedig nem volt kis munka szám szerint visszakeresni a Menetrendi Segédkönyvből a menet közben feljegyzett (esetenként a biztonság kedvéért le is fényképezett) jelzők számát, hiszen az árbocokról az „ismeretlen tettesek” a számokat feltüntető táblákat elvitték.
Ennyi bevezető után, most térjünk vissza a rákosrendezői bejárati jelzőhöz. Mint írtam, a jelző négy plusz egy optikás biztosított bejárati jelző, mindössze egy darab osztatlan főlappal. A hívójelzés lámpája is a főlapon nyert elhelyezést. Említettem, hogy (az időközben megszűnt) Szárliget-elágazásban a nyílt vonali bejárati jelző tartóoszlopáról is eltulajdonították (ismeretlen tettesek) a jelző funkcióját megjelölő vörös-fehér-vörös színű fényvisszaverő alumínium lapot. Ennek ellenére, a figyelmes vezérek még vonalismeret hiányában is azonosítani tudták azt, hiszen a főlap alatt külön jelzőlapon ott volt a hívójelzés optikája, ami soha nem lehetne ott egy fehérárbocos önműködő térközjelzőn. Vajon mi lett volna, ha a hívójelzés nem kiegészítő lapon mutatja magát, az utolsó térközjelző elől pedig hiányzott volna a „külön előjelzővel nem rendelkező bejárati jelzőre figyelmeztető jel”, esetleg köd nehezítette volna a távolbalátást és a mozdonyvezető vonalismeret nélkül továbbította volna a vonatát? Miből ismerhette volna fel a jelző funkcióját?
Olvasóimra bízom annak eldöntését, hogy ezek után is felesleges szőrszálhasogatásnak, vaskalaposságnak tartják-e magatartásunkat, ha megköveteljük az utasításban megjelenített jelzőlapok alkalmazását.
