Hajnali rodeó, Ferihegy versenypálya

Mint tudjuk, az éjszaka alvásra való. Ezen a tényen nem változtat az sem, ha valakinek a zsebében ott lapul egy szakszolgálati engedély, a jogosítvány, hogy légiforgalmi irányítóként dolgozzon. A „szakszó” csak annyi különbséget jelent, hogy az illető tudja, mikor lehet éjszaka aludni a toronyban és mikor nem… De a viccet félretéve, a forgalommentes hajnali órákban általában csak az volt ébren, aki amúgy is álmatlanságban szenvedett.

Persze ezzel vigyázni kellett, mert a jól bejáratott rendszert a rutintól való legkisebb eltérés is alaposan felboríthatta. Mint azon a bizonyos reggelen, amikor egy francia lajstromú, árus DC-3 volt elég óvatlan ahhoz, hogy igencsak korán érkezzen Ferihegyre.

A szolgálati csoport vezetője (akit repülésvezetőnek hívtak) egy jóindulatú idősebb kolléga volt, aki sok jó tulajdonsága mellett azzal is kitűnt a többiek közül, hogy a fiatalsággal szemben rendkívül megértő volt. Ez megnyilvánult abban is, hogy a reggeli pályaellenőrzést rendre elvégezte a nélkül, hogy a még szundikáló tornyosokat felverte volna. Tekintettel arra, hogy a pályaellenőrzésre reggel 4 óra 30 perckor került sor, ezt a gesztust a torony személyzet nagyon értékelte.

A DC-3-ast reggel ötre vártuk és a repvez, szokásának megfelelően, fél ötkor teljes rádió csend megtartása mellett elvégezte a pályaellenőrzést és utána megfelelő óvatossággal félreállt az egyik gurulóútra, hogy megvárja a leszálló árust. Az autó tetején villogó sárga lámpát bekapcsolva hagyta, eleget téve ezzel az ide vágó előírásoknak.

A repülőtér ebben a korai órában pont abban az állapotban volt, amikor minden szürkévé válik, a kontrasztok eltűnnek és pár percig szinte nem lehet tudni, hajnalodik vagy alkonyodik-e? A futópálya és a gurulóutak fényeit persze hidegen hagyja ez az optikai csalódás, mint ahogy az autó tetején villogó sárga lámpa sem törődött azzal, hogy a feljövő nap sugaraiban hamarosan szinte láthatatlanná silányodik fel-felvillanó fénye.

A végső egyenesen látással közeledő francia pilóta is csak a fényeket látta tisztán, és ezt a tényt nagy örömmel jelentette is a kissé még álmos hangú tornyosnak, aki persze azonnal kiadta a leszállási engedélyt. Az öreg torony ablakai hagyományos üvegből készültek és körbe-körbe függönyök lógtak, hogy a túl erős, vakító napot ki lehessen zárni a tornyosok életéből… Persze hajnali öt órakor túl erős napról még nem lehetett beszélni, mint ahogy előző este 11 körül sem a nap miatt kerültek a függönyök körbe behúzásra. Akkor csupán az előtér fényszórói és persze majdan másnap reggel a felkelő nap fénye lehetett zavaró tényező, nem az irányítás, hanem az alvás szemszögéből vizsgálva a dolgot.

Egy szó mint száz, ezen a hajnalon (is) a ferihegyi torony behúzott függönyökkel várta az új napot. A tornyos persze kilesett abba az irányba, ahonnan a DC-3 érkezett, de miután látta, hogy a gép pontosan ott jön, ahol a pilóta mondta, a függönyt visszaeresztette a helyére, nehogy a kollégákat felébressze a hajnali szürkeség.

A DC-3 a betonra zökkent, farokfutója lassan leereszkedett és szintén megtámaszkodott a pálya keménységén, a francia pilóta pedig jelentette, hogy látja a beállítót. A tornyos, a függönyök mögé rejtőzve, mint a színész, aki várja a következő felvonást, gondolkodás nélkül válaszolt: kövesse a beállítót, engedélyezem a rádió kikapcsolását. A függöny még nem gördült fel, ami határozottan kár volt, mert az igazi előadás csak akkor kezdődött.

A pilóta a repvez kocsiját látta, és nem az amúgy az előtéren várakozó beállítót. És ha csodálkozott is, hogy ilyen messzire elé jönnek, nem szólt semmit. Csak kikapcsolta a rádiót…

Amikor a repvez meglátta a felé közeledő 3-ast, a kocsit gyorsan megfordította és elindult a főépület felé. Ahogy a tükörben hátranézett, mint egy rossz álomban, ott dübörgött mögötte a repülőgép, és még gyorsított is, hogy csökkentse a távolságot.

A repvez kilátástalan helyzetben találta magát. Lassítani nem mert, félve attól, hogy a farokkerekes gép pilótája esetleg nem veszi észre és egyszerűen rászalad, viszont a vezetőülésből nem érte el a rádió mikrofonját, ami a másik ülés előtt himbálódzott a műszerfalon.

Megkezdődött a verseny.

A gurulóútról, amin jöttek, a forgalmi előtérre vagy a műszaki előtérre lehetett menni, és ez utóbbi bejáratánál nagy NO ENTRY táblák álltak. A repvez, bízva a táblák visszatartó erejében, berobogott a műszaki előtérre… nyomában a DC-3, akinek pilótáját láthatóan nem hatották meg a „behajtani tilos” jelzések.

Még mindig félve a lassítás esetleges következményeitől, a repvez áthúzott a forgalmi előtéren álló gépek előtt, rá az északi pályavég egyik gurulóútjára, majd pedig megint ki a pályára, mögötte hű kísérője, aki követte, mintha pórázon ment volna utána.

A pályán folytatódott ez a hihetetlen mutatvány, és hiába próbálta a mikrofont elérni, az még mindég ott himbálódzott, éppen hogy egy picivel kijjebb, mint amit elérhetett volna. Most már azon is aggódott, hogy esetleg újabb érkező forgalom útjába kerülnek, hiszen a kikapcsolt rádió miatt fogalma sem volt, jön-e még gép ebben hajnali derengésben. Tövig nyomta a gázpedált, hogy kicsit nagyobb távolság legyen közte és az orrát piszén az égnek döfő DC-3 között, majd csikorgó gumikkal befordult a középső gurulóútra és megállt.

A francia kapitány, aki addigra már nyilván csodálkozott, hogy mi lehet ez a furcsa rituálé, szintén megállt, és látva, hogy a repvez kikászálódik az autóból, mosolyogva nyitotta ki a pilótafülke ablakát. A repvez sok jó tulajdonsággal rendelkezett, több nyelven beszélt, de a francia nem volt ezek között… ezen túlmenően nem nagyon tudott visszaemlékezni, hogy az ilyen helyzetekre volt-e szabvány fónia… Végül is a dolgot a legősibb közös nyelven intézte el, kézjelekkel adta tudtára a francia pilótának, hogy ő most lemegy a fűre, a gép meg tessék szíves lenni, a betonon menni az előtérre.

A pilóta bólintott, és amint a repvez autója oldalt eltűnt az útból, lassan pörgő légcsavarokkal poroszkált el, hogy megkeresse az igazi beállítót.
Mindez idő alatt a toronyban békésen aludt mindenki, fogalmuk sem volt, miféle kis dráma játszódik le a behúzott függönyök másik oldalán. A fel-felerősödő motorzúgást, ami csak tompítva érkezett álomittas füleikhez, betudták annak, hogy nem olyan könnyű egy ilyen farokkerekes jószággal beállni.

A büntetés? A repvez ezentúl minden szolgálatban, pontosan 4 óra 30 perckor megszólalt a torony frekvencián…