Fotózás jó társaságban

Mostani írásom témája a közös vasútfotózás lesz. Csoportos utazásnál egyrészt a hangulat is jobb, másrészt, ha autóval megyünk, akkor gazdaságosabb is. Így időnként, ha akad megfelelő útitárs, akkor együtt vágunk bele a kitűzött cél megvalósításába. A vasútfotós útitársakat ilyen szempontból jellemzően három csoportba sorolhatom, persze ezek nem egyértelmű kategóriák.

„A” típus. Kész haditervvel rendelkezik, a környéket már korábban felmérte, és a hely forgalmát is jól ismeri. Mindent egymaga szervez meg, és szereti irányítani a fotózást.

„B” típus. Önálló akarattal rendelkezik, ahogy én is, de a véleményünk nem száz százalékban fedi egymást. Ezért a szervezésnél mindig úgy próbáljuk meg egymásnak tálalni a haditervet, hogy megfeleljen a másikunk ízlésének, de olykor az exponálásig megy az állandó egyezkedés, hogy pontosan mit, hol, merre és honnan.

„C” típus. Szívesen jön velünk, de neki szinte mindegy, hogy mit csinálunk. A szervezést teljesen rám bízza. Előnye, hogy majdnem a végletekig rugalmas, hátránya, hogy minden feladat rám hárul. Kutatom a témát, vezetek, nézem a térképet, keresem a megfelelő napállást, megfelelő fotóhelyet, érdeklődöm, hogy merre jár a vonat, míg közben ő az oda és visszautat átalussza, szinte csak arra ébred fel, ha fotózni kell.

Ennyi előzetes után térjünk rá a konkrét utazásra, majd szép fokozatosan arra, ami számomra a nap képe lett. 2014 februárjában járunk. Gondoltam egyet, és felvettem a kapcsolatot az egyik kedves vasútfotós kollégámmal, akivel már egy éve beszélgettünk egy újabb közös fotózásról, de ami valahogy azóta sem valósult meg. Pedig már konkrét cél is volt, és neki már kész haditerve is, így nem nehéz kitalálni, hogy ebben a történetben ő volt az „A” típusú fotós. Sikerült szerencsére időpontot egyeztetnünk, így a fotózásnak már végre nincs akadálya. Előző este még megkérdeztem a szokásos útitársamat, hogy ráér-e. Próbáltam úgy tálalni a dolgokat, hogy neki is tetsszen, belement, így ő lett szokás szerint a „B” típusú fotós. Másnap reggel indulás, a cél egy kis eldugott tolatós tehervonat fotózása, ami után a nap hátralévő részében kötetlenül vadászunk az esetleges felbukkanó egyéb témákra. A leutazás során szerencsére az út nagy részét autópályán tettük meg, ami ugyan gyors, viszont roppant monoton a vezetés szempontjából. Épp ezért mellettem oda volt készítve a kávé, hogy vezetés közben időnként kortyoljak néhányat, ha szükséges. De nem kellett. Az „A” kollégám végig szóval tartott az úton, hol én, hol ő beszélt, de az álmosság emiatt szóba sem jöhetett. Régen találkoztunk, olyan fotós történetekről, kalandokról is beszélt, amelyek blogok tucatjainak témái lehetnek.

Helyszínre érkezésünk pontos volt, ahogy odaértünk, egyből felbukkant a kis tolatós Dácsia. Az ég akkor még felhőtlen volt, ahogy felkelt a Nap, szépen megvilágította a vonatot is. Én közben eleinte „C” típusúvá váltam, hiszen ilyen remek szervezés mellett csupán követnem kellett a dolgokat, de a „B” kollégám nem hazudtolta meg magát, most is kereste a saját nézőpontjait. Ahogy a tolatós lefutott, úgy szépen apránként befelhősödött, ami talán a többieket kicsit zavarta, de engem nem. Ők úgy voltak vele, hogy a nap képét már meglőtték, de én még nem, gondoltam, majd a tolatós utáni szabad programban egyszer csak eljön az én időm. Szerencsére témában nem volt hiány, inkább csak a nappal rövidsége, és a vonatok egyidejűsége miatt nem lettünk túlzottan termékenyek. Majd eljött a nap számomra legkínosabb pillanata. Egy ludmillás ablakos vonatot vártunk, amihez ugyan jó előre sikerült megérkeznünk, de új fotóhelyet a vonal adottságai miatt nem találtunk. Maradt egy régi, jól bevált fotóhelyem, ahol nekem volt már egy jól bejáratott fotós fám, de a többiek is találtak maguknak fotóállást. Negyed óra volt a vonatig, gondoltam, ideje felmászni és felkészülni. A fa alsó ága magasan volt, így addig a fa törzséhez szorítva kellett magam felhúzni, majd elérve az alsó ágat, már csak át kellett magam húzni a több ág között. Na itt kezdődtek a problémák! Ugyanis a „B” kollégám elővette a fényképezőgépét, videó fokozatra állította, és felvette a mutatványomat. Mellé állt az „A” kolléga is, és mint egy sportriporter, végig kommentálta az eseményeket. Először zavarba jöttem, mert bár már csak kevés volt hátra, de ha elrontom, akkor az meg lesz örökítve, másrészt a kommentár igencsak vicces volt, így az is csak megzavart a koncentrálásban. És nem is jött össze, ahogy telt az idő, egyre fáradtam, pedig többször is fotóztam már erről a fáról, de a többiek – persze csak poénból – olyan sikeresen megzavartak, hogy most nem jött össze a mutatvány. De nem velem akartak kiszúrni, épp ezért egyből jöttek hozzám segíteni, és így végül sikeresen megoldódott a mászás. A felvétel pedig remélem nem kerül ki a Youtube-ra, mert magamon azért annyira nem szeretek röhögni...

Aztán végül rátérünk a nap utolsó témájára, az Abaligetre közlekedő tolatós tehervonatra. Az „A” kollégám már korábban megkérdezte a tolatócsapatot, akik készségesek (és végig nagyon rendesek) voltak, mondták, hogy szerintük 15 óra körül indulnak Szentlőrincről.

14.59-kor a környék felé haladva felhívtam a beépített emberemet, hogy elindult-e már a vonat. Mondta, hogy még nem, Szentlőrincen áll, de szinte azonnal helyesbített, hogy most indult el. Ránéztem az órára, és az akkor váltott 15.00-ra. Ezt a „svájci” hozzáállást a többieknek percekig taglaltam, hogy ilyenkor hogy lehet ennyire pontos egy vonat. Ez most nekünk nem jött jól, mert egy picit le voltunk maradva. A vonal mellé érve, amikor áthaladtunk az első átjárón láttam is messziről a három fényt, tehát nem volt sok az előnyünk. Próbáltam sietni, de kanyargós volt az út, ráadásul több falun is átmentünk. Majd az „A” kollégám felkiáltott, hogy ott egy jó hely. Igen ám, de ahhoz át kellett volna mennünk a vasúton és picit vele szembe menni. Erre úgy véltem nincs idő, ezért megállás nélkül vezettem tovább. És amikor már kezdtem úgy érezni, hogy az előbb hibásan döntöttem, akkor bukkant fel előttünk az utolsó lehetőség a fotózásra. Megálltam a kocsival, a többiek gyorsan kiszaladtak, én lezártam és egyedüliként átrohantam a vasút túloldalára. Eközben beleléptem egy pocsolyába, amibe bokáig süllyedtem, fagypont körüli hőmérsékletnél nem volt túl kellemes, és a cipőm egyből teljesen átázott. De akkor nem érdekelt, csak rohantam. Aztán jöttek a szúrós bokrok, de már hallottam vonat hangját, így az sem érdekelt, úgy rohantam át rajtuk, mintha nem is lennének. Majd egy kis mászás a kilátásig, ekkor már a vonat is felbukkant, egy gyors próbakép, majd egy gyors állítás, és már fotóznom is kellett... Egy igazi, utolsó pillanatos kép született. Egy ideig nézegettem, majd elkönyveltem, hogy ez lett nekem a nap képe, de reméltem, a többieknek is sikerült valami a pálya túloldalán. Visszafelé az út a kocsihoz már sokkal nehezebb volt, nem voltam izgalomban a remot Szergej közeledő hangjától, így eksztázis híján nagyon lassan jutottam át a bokrokon, a tüskék gyakran letépték a fejemről a sapkát, beakadtak a nadrágomba vagy a pulóverembe. Visszaérve a kocsihoz megnéztem a többiek képét is, szerencsére ők is sikerrel jártak.

Ezután végül levezetésként még fotózgattuk az abaligeti tolatást, majd besötétedett, és elindultunk haza komótos tempóval. A hazaút is gyorsan elröppent, ahogy lefelé, úgy visszafelé is végig beszélgettünk, így igazán jó hangulatban telt a nap. Szerencsére mindenki elégedett volt a terméssel, és végül azzal búcsúztunk egymástól, hogy mikor megyünk legközelebb.

Indóház Online - Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!