Fény-Boeing a Hősök terén, Malév-megemlékezés

Gondolná az ember, mindenki mindent elmondott erről a napról, hát persze, hogy nem. A vasárnap estére összehívott Malév-megemlékezés a Hősök terén megint sokakat vonzott, majdnem olyan sok embert, mint az emlékezetes tavalyi felvonulás. Most azonban – sem az időpont, sem az időjárás nem volt ideális, nem beszélve a Dunakeszin uralkodó felszállási bizonytalanságokról – csak néhány Ferihegyről elstartolt gép fényszórói nyújtottak légibemutatót az eseményhez.

Azt is el kell azonban mondani, és ez az eltelt egy évben felgyűlt keserűségnek érdekes kifejezése volt, hogy akadt a tömegben olyan egykori Malév-hajózó, aki az emelkedő kollégára nézett, de gyorsan elkapta a szemét, és azt mondta, dühös őszinteséggel: „Káromkodni van kedvem, ha egy felszálló gépet látok.”

A gyülekező sok-sok egykori malévos és ugyancsak sok családtag, barát, vagy csak jóindulatú érdeklődő valóban vegyes hangulatban várta a tulajdonképpeni eseményt: ahogy a kis csoportok gyorsan összeálltak – mintha csak az egykori ekvipázsok jöttek volna ismét össze – szó esett a gyerekekről és a családról éppúgy, mint hogy ki hol talált vagy nem talált állást, munkát magának. Ezekre a beszélgetésekre is elhangzott egy jellemző kulcsmondat: „…és a többiek már külföldön vannak”.

A csatlakozó újságíró megtudhatta közben például a Hunalpa vezetőjétől, hogy még mindig tart a hajózók kártérítési perének előkészítése, és hogy a felszámoló ennek fenyegetésére sem mozdul. Akad, akinek továbbra is van munkája Ferihegyen, de a munkahelyek bizonytalansága az ő rosszkedvű szavaiból is egyértelműen kiderült.

A kivetítőkön szép felvételek forogtak a kékorrú gépekről, a hangszórókból a lehető legtöbb olyan dal, aminek bármi köze van a repüléshez: Szállj fel magasra és Ég és föld között, meg még sok minden, a hangulati előkészítés egészen egy órán keresztül tartott. Majd megtörtént a nagy, szép és szomorú játék, a szervezők szavára, Nagyváti Sándor fedmérnök irányításával, összeállt egy repülőgép, konkrétan Boeing 737-es alakzat: az orra a színpad felé, megvolt a két szárny is, a résztvevők mobiltelefonjai apró kis fénypontokból hozták össze a gép formáját, láttam egyébként, hogy előrelátó hajózók magukkal hozták a kis lámpáikat is, hogy legyen elég fény a szeretett gép kirajzolásához. Közben az utolsó Helsinki-Budapest járat és az irányítás emlékezetes párbeszéde hangzott, és sokszor, de megunhatatlanul a Presser-féle szignál.

Végül a színpadon feltűnt a meglepetés-vendég, Horváth Charlie, és felhangzott a jól ismert, a Malévhoz sokak emlékeiben szorosan kötődő gyönyörű nóta: „Nézz, nézz az ég felé”. A másik mikrofonhoz pedig Leposa Edina lépett: a másodpilóta apjával, Leposa Attila kapitánnyal együtt repülte ki Svédországba a Malév utolsó még a flottához tartozó Q400-asát, amelyik speciel épp az LQ-Charlie volt.

Emlékezni, együtt lenni ezen a hideg és szeles estén is öröm volt a résztvevőknek, akik között ott volt a cég egyik egykori vezérigazgatója is – én legalábbis csak egyet láttam, pedig volt belőlük az elmúlt években jónéhány... Megint kiderült, mennyire jót tesz a lelkeknek, hogy időről időre találkozhatnak az egykori kollégák, és közben mennyire hiányzik a légkör, az a különleges világ, amelyből egy évvel ezelőtt annyira átmenet nélkül, annyira durván kellett kiesniük.