Ember az űrben hatvan éve, szárnyakkal az űrben negyven éve: Gagarin és az űrrepülőgép

Ember ilyen messze nem került segítségtől, nem volt ennyire kiszolgáltatott. Presztízsverseny, biztonsági garanciák nélkül. A földkörüli térség elérésének stádiumai.

Egy végtelenül bátor ember készülődött 1961. április 12-én hajnalban a nagy utazásra, ennek a bátorságnak a lényege pedig nyilván a felelem legyőzése volt. Hogy megértsük, mekkora elszántság kellett ahhoz, hogy a fiatal repülő főhadnagy beüljön a gömb-alakú kabinba, olyan technikai részletek ismerete kell, amelyek csak a repülés után sok-sok évvel derültek ki és foszlatták szerte a tökéletes első űrutazás mítoszát.

Az persze egyfelől és első látásra a technika diadala, hogy gyakorlatilag mindent arra alapoztak a konstruktőrök, hogy automata vagy a földről vezérelt üzemmódban az űrhajó maga hajtsa végre a repülés különböző fázisainak eljárásait. De ennek oka épp az volt, hogy senki nem volt biztos abban, egyáltalán életben lesz-e a kapszulában a benne lévő ember, túléli-e a startot és működnek-e majd az életfunkciói a tartós súlytalanság állapotában, nem beszélve a visszatérésről. Például a sikeres kutya-repülések ellenére abban sem voltak biztosak, képes-e nulla gravitációnál normálisan lélegezni az ember, külön kísérlet tárgya volt, képes-e lenyelni akár tubusos-pépes élelmet.

A pilóta nem lehetett igazán pilóta, annyi volt a dolga, hogy próbáljon beszámolni a történtekről. A rádiókapcsolat is bizonytalan és általában egyoldalú volt, mert a Szovjetunión kívül nem volt még átjátszó állomás. Nem volt a mostani űrhajóknál szokásos hőpajzs, a leszálló egység gömb alakú volt, speciális hőálló bevonattal. Mivel úgynevezett ballisztikus pályán tért vissza a kabin, a negatív túlterhelés igen komoly volt, mínusz 7-8 g, ami eleve korlátozza a cselekvőképességet. Mivel nem volt még az a rendszer, amely a földet érést valamennyire puhábbá tette volna, ezért kellett az űrhajósnak hét kilométeres magasságban katapultálnia a kabinból.

A start folyamán a hordozórakéta „túltolta” az űrhajót, az elliptikus pálya földtávoli pontja jóval nagyobb magasságban volt, mint tervezték, kevesen beszéltek arról, hogy ez mit jelentett: ha nem sikerült volna az automata fékezés, és az űrhajó „kint ragad” a földkörüli pályán, sokkal később történt volna a „természetes” fékeződés, napokkal később, amíg az űreszköz visszasüllyed és leszáll – és addig nem tartott volna ki mindaz, ami az életben maradáshoz szükséges, elsősorban az oxigén.

A legendákkal ellentétben az emberes startot az amerikaiak is regisztrálták, mert már a pályára állástól érzékelték a telemetriának azt az adását, ami a pilóta alap-paramétereit közvetítette. Aztán a TASSZ a tervek szerint elég hamar értesítette a világot a nagy eseményről, ennek is az volt a háttere, hogy félő volt, a földet érés nem a tervezett zónában történik majd, hanem akár olyan helyen, ahol nemzetközi segítség nélkül nem tudták volna megmenteni az úrhajóst. A leszállás egyébként épp a „túltolás” miatt valóban nem ott történt, ahol tervezték, de ez szerencsére nem okozott problémát, csak annyit, hogy mivel a végpont a repülés lezárásával a felbocsájtás helyszínétől még nyugatabbra esett, így igazából a kelet felé repülő Vosztok-1, ugyan néhányszáz kilométer híján, de nem tett meg egy teljes fordulatot a Föld körül.

A leszállás folyamata sem úgy történt, ahogy tervezték, a műszaki egység lerobbantása nem sikerült tökéletesen, az űrhajó erős, de szerencsére később csillapuló önpörgésbe kezdett. És az űrhajós nem lehetett biztos abban, hogy a végén túléli-e az ernyő nyitó szerkezete a túlterhelést, a kabin felizzását a légkörbe érve, és – kinyílik-e valóban. Mint ahogy Gagarin még megérte, amikor évekkel később legjobb barátja, Komarov meghalt: miután az űrben úrrá lett mindenféle technikai bajokon, az automata rendszerek csődjén, és saját maga orientálta az űrhajót az egyébként a programhoz képest korai visszatérésre, az ő vadonatúj kabinjának a főernyője hurkában maradt és a Szojuz-1 a földbe csapódva pilótájával együtt semmisült meg.

Gagarin nagyon jól tudta, globális hősként tér vissza, ha visszatér, és nem akarta átadni a repülést a kettes számú Tyitovnak. De azt is tudta, bőven van esélye arra, hogy nem éli túl az utazást. És azt is pontosan tudta, - nem véletlen, hogy 1967-ben a Szojuz-1 tragédiája előtt minden tekintélyét latba vetette, hogy kiharcolja a repülés halasztását - mennyire halálos a veszélye annak, ha egy kipróbálatlan űreszközt, politikai és presztízs-okokból, biztonsági garanciák nélkül, túl korán indítják az ember számára legveszélyesebb, leginkább könyörtelen környezetbe.  

Ember addig még ilyen messze nem került a lehetséges segítségtől, és nem volt egyben ennyire kiszolgáltatott a lehetséges problémáknak. De végül is sikerült a repülés. Gagarint ugyan már leszállása pillanatától hősként ünnepelték szerte a világon, de az, mennyire kellett hősnek lennie, hogy egyáltalán vállalkozott a feladatra, csak jóval később vált világossá.

Nyilván valamiféle tisztelgés volt a nagy vetélytárs, az USA részéről, hogy napra pontosan húsz évvel Gagarin repülése után, 1981. április 12-én indult első útjára az űrkorszak új fejezete nyitányaként a Columbia űrrepülőgép. A 2011-es leállásig az első, többször felhasználható űreszköz mérlege: 135 indítás és két katasztrófa. A remélt siker, az űrrepülés olcsóvá és mondhatni mindennapivá változtatása nem következett be, közel se tudtak kerülni az évi ötven starthoz és az alacsonyabb költségekhez. Viszont óriási mennyiségű hasznos teher űrbe juttatása történt a tágas rakodótere révén, hatalmas volt a szerepe a ma is üzemelő Nemzetközi Űrállomás felépítésében, egyszerre hét embert volt képes földkörüli pályára juttatni.

Összesen öt példánya repült, a start mondhatni „hibrid” módon történt, függőlegesen, plusz tolóerőt biztosító gyorsítórakétákkal és egy irdatlan üzemanyagtartállyal, amelyek az emelkedés során leváltak az űrrepülőgépről. A shuttle a küldetés végén siklórepülésben ért földet, mint valami hatalmas, de gyorsan ereszkedő vitorlázógép, amit aztán el lehetett kezdeni előkészíteni a következő útra. A légkörbe lépéskor csempékből összeálló hővédő pajzs óvta meg a szerkezetet, ama bizonyos katasztrófa, ami épp a Columbia és űrhajósai sorsát pecsételte meg, másfajta sérülés miatt következett be, nem a hővédő pajzson, hanem az egyik szárny belépőélén. A Challenger egyik boosterének O-gyűrűje mellett égett át burkolat, ami a gép és személyzete elvesztését okozta. Ezen a vonalon mindkét baleset nem annyira az új technikai siettetésével, mint inkább ellenkezőleg: a bevált technika immár elbizakodott, nem kellő körültekintéssel történő, túlságosan rutinná vált működtetésével függött össze.

Az űrhajózásnak ez a két ága, a rakéta és az űrrepülőgép, kezdettől fogva benne volt a konstruktőrök agyában, és az amerikaiak az ötvenes évektől az X-15-ös rakétagéppel, egy B-52-es szárnya alól indítva ostromolták az űr határát, sőt, volt repülés, amely el is érte a száz kilométeres limitet. A következő lépcsőfok lett volna annak a szerkezetnek a kialakítása, amely aztán orbitális pályára állásra alkalmas lenne. De jöttek a szovjetek az interkontinentális ballisztikus rakéták révén indított eszközökkel, és az amerikaiak is kénytelenek voltak erre a vonalra átállni, ha nem akarták, hogy végleg lemaradjanak a kibontakozó űrversenyben.

Presztízs és politika: a technológia organikus fejlődése helyett mindkét űrhatalom, aztán a csatlakozó többiek is, ma már szinte tisztán a rakétatechnikára alapoznak, csak elszórtan akadnak bukdácsoló, vagy erős takarásban működő programok űrrepülőgépek orbitális használatára. A csak ballisztikus, vagyis fel-le repülésekre képes, talán hamarosan turistákat is szállító, hordozógép szárnya alól indított SpaceShipTwo fejlesztése is lehet, hogy egyszer orbitális eszközre vezet. A Dream Chaser is hordozórakéta orrán startolna és siklásban szállna le, mint a Shuttle, de indítható lenne a levegőben annak a Boeing 747-esekből összeépített óriásgépnek a szárnya alól, amely eddig csak egyszer volt a levegőben. Azért van sikeres utód is, kicsiben és emberek nélkül: újra és újra hosszú, de nem nyilvános repüléseket hajt végre a rakétával startoló és siklásban érkező titokzatos mini űrrepülőgép, az X-37.

De egyelőre igazi új Shuttle még csak tervekben sem szerepel, a nem is rég megjelent többször felhasználható űreszközök is rakéták és kapszulák, a SpaceX konstrukciói. Az emberes űrrepülésnek tehát most mindenképp az az evolúciós vonala uralkodik, hordozórakétákkal, űrkabinokkal, ejtőernyős érkezésekkel, szárnyak nélkül, ami hatvan éve Gagarin repülésével indult.