Elment a repfőnök

Szepesi József Pálosvörösmarton született 1934 február 27-én. Katonai pilóta lett, MiG-15-ösön majd később MiG-21-esen repült, ezredparancsnok volt a kecskeméti alakulatnál. Az MHSZ repülőfőnöksége élére is Kecskemétről került.

1983-tól 1990-ig ebbéli minőségében igazgatta a magyar sportrepülés ügyeit. Egészen más stílusban és sokkal racionálisabban, mint elődei – mondják egybehangzóan a korszak sportrepülői. Első nagy feladata a 84-es békéscsabai műrepülő világbajnokság megszervezése volt, ugyancsak fontos szerepet játszott az osztrákokkal közösen rendezett 89-es Wiener Neustadt-i vitorlázórepülő világbajnokság megszervezésében, ez a rendezvény is jelezte, hogy a nyitottság képviselője volt, ugyanakkor az első olyan MHSZ-vezető, akinek a hagyományokhoz is volt affinitása.

Ezredesként ment nyugdíjba, már nyugállományban léptették elő dandártábornokká. A Magyar Veteránrepülő Szövetség örökös tiszteletbeli elnöke.

Temetése katonai tiszteletadás mellett szeptember 20-án 12.45-kor a Farkasréti temetőben lesz.

Daka Olga, az iho/repülés szerzője éveken át volt közeli munkatársa, ezért kértük, hogy ő írja meg a maga szubjektív megemlékezését.

Szepesi József, alezredes? Lehet, hogy ezredes is lett viszonylag hosszú munkakapcsolatunk során, erre már nem emlékszem. 1987 táján kerültem az MHSZ Repülőfőnökség kötelékébe, dagadó mellénnyel, hiszen mióta repültem, csak arra vágytam, hogy ott legyek a központban, minden hatalom forrása közelében, és végre repülési főelőadó legyek. Lettem. Akkor még a Szamuely utca 44-ben találhattuk a Magyar Honvédelmi Szövetség Repülőfőnökségének székházát. Ahogy az ósdi, kétajtós, faborítású liften felfelé nyikorogtam a hatodikra, átszellemülten vártam, mi lesz majd az új munkahelyemen. Szepesi elvtárs előszobájában kaptam helyet Erzsike mellett, aki már időtlen idők óta ott titkárnősködött.

Szepesi elvtárs, a repülőfőnök – akit vadászrepülő múltja miatt igen tiszteltem – szívélyes kézszorítással üdvözölt, jócskán barázdált arcán őszinte mosollyal. Tudtam, hogy jó helyen leszek, hiszen előző munkahelyemen nehezen tolerálták a heti kétnapos, hivatalos kikérőmet, amikor repülni mehettem, ezért is kellett onnan eljönnöm (ki üdvözölné azt egy nyugati stílusú hotelban, hogy az éttermi igazgatóság nagyon jól használható munkatársa kedden és csütörtökön ott sincs?).

Szepesi elvtársnak szép, nagy irodája volt, az akkori divat szerint modernül berendezve. Mivel sokszor volt távol, és mivel angoltudásomat kihasználva sok olyan fordítást bízott rám, amit azelőtt az Országos Központ egyik hivatala végzett hetekben mérhető várakozás árán, gyakran vettem be magamat az ő íróasztala mögé, a párnázott, hangszigetelt ajtót becsukva, hogy nyugodtan dolgozhassam. Tudtuk, mikor várható vissza, addigra rendszerint eltakarodtam onnan - ez volt az én titkos „hadműveletem”. Egyszer mégis rajtakapott. Úgy elharapództam, hogy a bögre kávémmal és a FAI irataival együtt trónoltam a foteljában, amikor váratlanul belépett. Felugrottam, a kávém az asztalára ömlött. Valami bocsánatkérést rebegtem, de ő nagyot nevetett, és azt mondta, semmi gond, csak töröljem fel. Attól kezdve jogom volt ott dolgozni.

Természetesen akkor mehettem repülni, amikor akartam, amiért nagyon hálás voltam. Emellett – hitem szerint – értékes munkát végeztem az előszobájában a villanyírógép és a folyton csengő telefonközpont mellett (sőt, akkor még telexgép is volt, amihez én értettem egyedül), és ő díjazta ezt. Én meg lubickoltam az életemben.

Számos repülőbemutatón vehettem részt, amit neki köszönhetek, úgy láttam, büszke rám. Amit nehezen viseltem, az volt, hogy a leveleit kettes sortávolsággal kellett gépelni, és az aláírása mindig egészen a lap aljára kellett, hogy kerüljön. Hiába hivatkoztam formai kifogásokra, ehhez ragaszkodott. A fogalmazásomba is beleszólt néha, ami irritált. Ahogy mondják: a főnöknek mindig igaza van, lenyeltem, de nehezen.

Szőrözős volt, parancsolgatós, igazi katonaember. Megszoktuk. Nemigen lehetett neki ellentmondani.

Bár alkatom alapból rangellenes, őt mégis elfogadtam olyannak, amilyen, mert hittem, láttam, hogy valóban tesz a repülésért. Ma már azt kell mondanom: jó idők voltak! Utoljára akkor éreztem, hogy van egy vezető, aki tudja, mit akar, ha szidtuk is – szinte már kötelezően –, azért tudtuk, hogy az övé a döntés, ami igen nagy megkönnyebbülés annak, aki esetleg nem tudna dönteni. Nem kellett mással foglalkoznunk, csak a repüléssel, mert ő kézben tartotta a dolgokat.

Isten nyugosztalja. (A szekrénye tetején több töltényhüvely trónolt, gyönyörű sárgarézből, darabja legalább 30 centi magas, megígérte, hogy kapok belőle egyet, nos, ezt nem tartotta be…)