Elment a „magányos űrhajós”, Michael Collins

Az Apollo 11 asztronautája, aki nem landolt a Holdon, mégis kulcsfigurája volt a történelmi sikernek.

„A harmadik”: a világtörténelmet író Apollo 11 személyzetének felsorolásakor az első kettő nyilván Armstrong és Aldrin, a két Holdra lépő, aztán ő, Collins – aki a Columbia, a parancsnoki kabin pilótájaként rótta köreit a Hold körül, miközben a másik kettő leszállt a felszínre, megtette sétáját, aztán visszatért hozzá. Ettől még Collinsnak ugyanolyan fontos szerepe volt az expedíció sikerében. Merthogy az ő pontos manőverei kellettek ahhoz, hogy a visszatérő LM ismét biztonságosan összekapcsolódjon az Apollo kabinnal, különben a holdséta hősei nem térhettek volna vissza a Földre...

De hát neki sem ez volt az első űrrepülése, és erről sokszor méltánytalanul megfeledkeznek a megemlékezők, mint ahogy a Gemini-program nélkül nem lehetett volna Apollo-program, amit a holdutazók használtak technikában, módszerekben, eljárásokban, annak jelentős részét ezekkel a kétszemélyes űrhajókkal dolgozták ki, próbálták ki.

De lássuk a kezdeteket! Collins 90 évvel ezelőtt született az Egyesült Államok egyik katonadiplomatájának fiaként Rómában, a családi hagyomány nyilván eléggé egyenes utat jelölt ki a West Point katonai akadémiára. 1952-ben kezdődött a repülő karrierje, kiképzése T-6-oson indult, később F-86 Sabre vadászgépen repült, sikeresen túlélt egy műszaki hiba miatt szükségessé vált katapultálást is (röviden: tűz a kabinban). 1500 órával jelentkezett a berepülő tanfolyamra és az Edwardsra került tesztpilótának, ahol egyebek mellett a korszak egyik csúcs-vadászával, az F-104-essel is repült.

1963-ban csatlakozott az űrhajósok harmadik csapatához. 1966-ban John Young társaságában repült a Gemini 10 fedélzetén, hogy egy több, mint bonyolult, kombinált feladatsort végezzenek el, elsőként, hogy dokkoljanak a megközelítés és összekapcsolódás kidolgozására szolgáló ember nélküli űreszközzel, az Atlas Agena „céljárművel”, amit előttük bő két órával indítottak. Az összekapcsolódás végül sikeres volt, de navigációs problémák miatt az úrhajó a manőverekhez túl sok üzemanyagot fogyasztott. Ennek ellenére sikeresen megközelítettek egy régebben indított másik Agenát is, amellyel a Gemini 8 végzett kísérleteket – sikertelenül, az a repülés kényszerleszállással végződött.

A Gemini 10 kétnapos repülése során Collins űrsétát is végrehajtott, igaz, sem a megközelítések, sem az EVA-k nem zajlottak nehézségek és bonyodalmak nélkül. De hát ezeknek a repüléseknek épp az volt a céljuk, hogy lepróbálják az Apollo-program sikeréhez szükséges momentumokat.

Ami végül az első, leszállást is magába foglaló Apollo 11-es expedíciót illeti: Collins tehát, amint ezt később megfogalmazták, Ádám óta a világ legmagányosabb embere volt, ahogy egyedül keringett a Hold körül a Columbia parancsnoki kabinban. Ő maga azonban, önéletrajzában és interjúiban többször kijelentette, egyáltalán nem érzett valamiféle nyomasztó magányt. Például azért, mert a vadászgépek fülkéjében megszokta, hogy egyedül repül. A harminc forduló közben sok feladata volt, például, hogy a pályájáról bemérje, hol is vannak egészen pontosan a társai a felszínen, a Nyugalom Tengerén. Közben meg kellett oldania problémákat a Columbia kondirendszerében is, és ha kellett, közvetített Houston és a holdraszállók között.

Viszont elmondása szerint kellemesen telt az idő, merthogy kényelmesen belakhatta a háromszemélyes űrhajót, volt kávéja, zenét is hallgathatott, pihenhetett a következő kulcsfontosságú feladatig. Mint elmondta, egyetlen valami aggasztotta, nehogy Armstrongékat valami baj érje, szörnyű lett volna egyedül visszarepülnie a Földre. De szerencsére ez nem következett be, a visszatérő dokkolás is tökéletesen sikerült, majd a leszállás és az érkezés a Csendes-óceánra.  

Az ünneplés tehát neki is kijárt, sőt, megkínálták az Apollo-17 parancsnoki posztjával is, amit végül elutasított, nem akart újabb három évre elszakadni a családjától. Ehelyett további izgalmas feladatok vártak rá – de már a NASA kötelékén kívül: elsőként igazán nehéz periódusban, a vietnami háború idején lett a külügyminisztérium egyik sajtófőnöke.

A későbbiekben inkább nekivaló megbizatást kapott, ő lett a Smithsonian, illetve a világon talán leggazdagabb repülés- és űrhajózás-történeti gyűjtemény, a National Air and Space Museum első igazgatója. Majd, jónéhány más asztronautához hasonlóan, az üzleti életben működött. A NASA nekrológja azonban nyilván űrhajós tevékenységére, a Smithsonian vezetésére és az ő repüléseiről, illetve az űrhajózás történetéről írt könyveire utal, mondván: munkásságával tudósok, mérnökök, tesztpilóták és űrhajósok generációit inspirálta.