BKK? Ugyan, úri huncutság!

Mintha csak összebeszélt volna a Fékrendszerügyi Kormánybiztos és a Budapestért felelős Barnaköpenyügyi Kormánybiztos: minden ami független, nem kézivezérelt, szűnjön meg, felesleges kolonc, sárdarab a rendszer precíziós gépezetében. Érzékenyebb esetben meg lehet hagyni ilyen néven egy szobát, ahol egy titkárnő felveszi a telefonokat és visszahívást ígér. Ami aztán elmarad.

Van azért egy kis különbség: a Fékrendszerügyi Kormánybiztos parancsra teszi, amit tesz, a Barnaköpeny pedig meggyőződésből, Utóbbi a nehezebb eset, nehéz belátni, hogy ilyesféle döntések megfontolás eredményeképpen jönnek létre. Ami viszont közös a kétfajta gondolkodásban: nehezményezi, hogy a parancskiadás és végrehajtás kéttagú láncolatába egy harmadik szem ékelődik, amely ráadásul valamiféle szellemi műhelynek szeretné látni és láttatni magát. Az, hogy ez a harmadik láncszem néha olyan intézkedésekre ragadtatta magát, amely semmiképpen nem illett az olajszagú, füstös gyár koncepciójába, szelíden próbálta az elmúlt évtizedek fogságából kivezetni a Fővárost, néha persze elkerülhetetlen hibákat is vétve – hát ez a láncszem felesleges és tűrhetetlen.

Budapest ugyanis Barnaköpeny szemében egy füstös gyár, ami százötven éve elzakatol úgy, ahogy van, nem kell ehhez hozzányúlni, legfeljebb néha-néha utána kell feszíteni egy meglazult anyát (természetesen uniós támogatásból, világmegváltó, innovatív projektként feltüntetve). Akik utánfeszítik, lehetőleg jómunkásemberek legyenek, semmiképpen ne rendelkezzenek azzal a hívsággal, amit rendszerszemléletnek hívnak. Azok a kihívások, melyek a ma ismert gazdasági és társadalmi rendszert – nem olyan sokára – eléggé le fogják dönteni a lábáról, valószínűleg féknyúzgyárak termékei, azokkal most foglalkozni felesleges, üzemeltetni kell és kész! Tehát nem kell ide még egy műhely, elemzés, rendszerszemlélet teljesen felesleges!

Ebből a nézőpontból viszont kevéssé érthető, hogy miért kellett eddig várni. Meg lehetett volna ragadni az alkalmat, hogy az első, legismertebb és leginnovatívabb vezérigazgatótól való megválás egyben a megszüntetést is jelentse, feleslegesnek tűnik az újabb két kör az egyre szürkébb, újabb jelöltekkel. Lehetséges persze, hogy Barnaköpeny csak tapogatózott, próbálta megtapasztalni, hogy a függése milyen erős, meddig engedik őt önjárni, és mikor fognak beavatkozni fentről. És látá Barnaköpeny, hogy ez jó, a beavatkozás minden esetben elmaradt, tehát eljött az idő az eredeti Mesterterv végigvitelére.

Újjonghatunk tehát: ezentúl ismét könnyűkezű mesterek fogják pingálni a megállótáblákat, hol ilyenre, hol olyanra, Princess-pékségek fognak diktálni egy-egy metróállomás bejáratának építészeti kialakítását illetően, az üzemeltető majd vágányt cserél, ahogy éppen eszébe jut, a minőségbiztosítást elfelejtjük (mottó: örülj, hogy utazhatsz!) az elmúlt pár év néhány látványosabb eredménye pedig sorsára lesz hagyva, átadva a romlásnak. A romlás pedig mindig látványosabb, drámaibb, mintha nem történik semmi, tehát megfelelően intő jelként fog működni, amennyiben valaki-valaha ismét szívsebészkedni szeretne a vasöntödében.

* * *