Az utolsó út
A monumentális hajó 1912. április 11-én délután fél egykor hagyta el utolsó kikötőjét, az írországi Queenstownt. Fedélzetén 892 főnyi személyzet szolgált, 2435 utast szállított. Edward John Smith kapitányt, a White Star Line legtapasztaltabb parancsnokát és Henry Tingle Wilde elsőtisztet a testvérhajó Olympicról vezényelték át, megtiszteltetésnek szánva a megbízást.
Három osztályon összesen 2435 utas szállt fel a hajóra, az első osztályon gazdag üzletemberek, előkelőségek, a másodikon művészek, tudósok, turisták, a középosztály tagjai, a fedélközön elhelyezett harmadik osztályon kivándorlók tömege, akik az Újvilágban akartak szerencsét próbálni.
Törekedtek-e a Kék szalag elhódítására a White Star Line tulajdonosai és vezetői? Ennek bizonyítására és cáfolatára is több elmélet létezik. A Titanic nem volt gyorsabb, mint a rekorder Mauretania, ellenben a sajtó, a hírverés szempontjából fontos volt, hogy április 16-án délután 5 óra előtt kikössön New Yorkban. A hajónak tehát a legrövidebb, a legkisebb időveszteséggel járó úton kellett haladnia, végig teljes sebességgel, szerencsés esetben akár rekordközeli menetidővel is kiköthetett volna.
A katasztrófa előestéjén a környéken járó hajók jelezték az átlagnál magasabb dagály miatt sűrűbben leszakadó jéghegyeket, a Titanic azonban nem kockáztathatott, tudva tudván, hogy újholdkor, hullámtalan, sima tengeren még nehezebb észrevenni az akadályokat. Frederick Fleet őrszem helyi idő szerint 23.40-kor vette észre a végzetes jéghegyet. William Murdoch szolgálatos tiszt parancsot adott a balra fordulásra, és egyidejűleg a bal hajócsavar hátramenetbe kapcsolására, ez a két parancs egyidejűleg viszont csak lassú fordulást tett lehetővé. A hajó ekkor mintegy 600 kilométerre járt a kanadai partoktól, Új-Fundland környékén.
A Titanic elejének jobb oldalát kilencven méter hosszan hasította végig a jéghegy, hat elülső vízzáró kamrába tódulhatott be az óceán. A matrózok felnyitották az ép bal oldal egyik ajtaját, hogy az utasoknak alacsonyabbról kelljen a mentőcsónakba ugraniuk, de az orr ekkorra már eléggé megmerült ahhoz, hogy ezen a nyitott ajtón további hullámok csaphassanak a hajótestbe. Éjjel két óra után az orr-rész már teljesen megtelt vízzel, az utolsó mentőcsónakokban evező túlélők elmondása szerint a Titanic szinte orra bukott, hajócsavarjai és kormánylapátja kiálltak a vízből. Innentől kezdve már csak pillanatok voltak hátra a végzetig, a vízzel telt orr és a felszín fölött lebegő tat között olyan erők léptek fel, amelyek a hajótestet lassan megroppantották, egy idő után már csak a megerősített hajófenék tartotta össze a két darabot.
A hajó kettétörése után a vízzel telt hajóorr egyenes vonalban kezdett süllyedni, mintegy öt perc alatt elérte a 3000 méter mélységben levő feneket, a tat egy időre visszabillent a felszínre, majd a törés helyén betóduló víz lassan a mélybe húzta. A két darab egymástól 600 méterre hever az óceán alján. A Titanic roncsait 1985-ben fedezte fel az Alvin búvárhajó, a nyolcvanas évek végén a tiltakozások ellenére több tárgyat (használati tárgyak, a berendezés darabjai) is a felszínre hoztak, egy tizenöt tonnás darabot a hajótestből 1989-ben emeltek ki. James Cameron, a Titanic-film rendezője szinte megszállottjává vált a hajónak, a közelmúltban több távirányítású robottengeralattjáróval részletes felvételeket készíttetett a roncs belsejéről. A Titanic roncsait az elsüllyedés századik évfordulójának alkalmából, 2012. április 14-én az UNESCO a Világörökség részévé nyilvánította, elméletileg tehát újabb relikviák már nem kerülhetnek felszínre.
A hajó kiemelt részeiből, berendezési tárgyaiból több, a világot körüljáró kiállítást is rendeztek. Magyarországon a városligeti Közlekedési Múzeumban 2012. április 13-tól július közepéig látható több mint száz eredeti tárgy és dokumentum.
