Az örökifjú Canberra és a vadonatúj Dragon

A Crew Dragon leszállásának izgalmai közepette beszámolónkban csak egy rövid félmondat utalt arra, hogy az érkező űrkabinról az idegtépő rádiócsend közepette egy WB-57 Canberra típusú, nagymagasságú időjárás-felderítő közvetített képeket, amikor az Endeavour még tűzgolyóként zuhant a föld felé, majd azt is a felderítő képein láthattuk, amint a fékernyők, majd a főernyők kinyílnak. Az pedig téves közlés volt, hogy ez a gép az amerikai fegyveres erők legöregebb típusa lenne: a kor stimmel, de az üzemeltetője ennek a klasszikus típusnak, az utolsó három példánynak már a NASA. Ráadásul ennek a különleges gépnek megvannak a maga magyarországi kapcsolódásai is...

A B-57-es eredetileg English Electric Canberra néven született az Egyesült Királyságban, taktikai bombázóként és felderítőként, majd ezt a modellt választotta az amerikai légierő a B-26-os Invaderek leváltására. Ami igazán meggyőző volt: a hosszú szárnyú kéthajtóműves tankolás nélkül repülte át egy alkalommal az Atlanti-óceánt, a rekord négy óra negyven perc volt. Amerikában a Glenn Martin kezdte a gyártását licenc alapján, és majdnem annyit készített, több mint négyszázat, mint az eredeti brit gyártó.

Az eredeti B-57-es megjelölés ellenére a legsikeresebb változat az RB-57 felderítő lett, megnagyobbított vezérsíkokkal, megnövelt fesztávval, amely túlnyomásos kabinjával nagy magasságban volt képes behatolni ellenséges légterekbe is. Innen a magyar kapcsolat: nem egyszer jelentek meg Canberrák az NSZK-beli bázisról felszállva hazánk egén is, de sem a honi, sem a szovjet légvédelem nem tudta befogni őket.

Huszonöt évig szolgált a típus az amerikai légierőnél, és a bombázó szerepkörön túl, amit még Vietnámban is gyakorolt, egészen az U-2-es majd az SR-71-es megjelenéséig ez volt a legsikeresebb magassági felderítője a nyugatiaknak. Az ötvenes években felszerelték nukleáris robbantások légköri hatásait mérő érzékelőkkel, használatos volt elektronikus hadviselésre is. Később kiderült, hogy a hosszú szárnyak cserére szorulnak, ezt azonban már kevés gépen hajtották végre, és a megmaradt harminc-egynéhány gépet elsősorban időjárás-felderítő szerepkörben alkalmazták. Így került aztán az utolsó kettő át a NASA-hoz.

Igen, eredetileg kettő, most mégis három gépről beszélünk, amelyek Houstonban az Ellington Field repülőterén állomásoznak. A Canberrák nagyon is beváltak az új üzemeltetőnél, amely elsősorban atmoszféra-kutatásra, időjárási jelenségek, hurrikánok megfigyelésére alkalmazza őket, mert ezek azok a gépek – az egyetlen NASA Global Hawkot kivéve – amelyek „az időjárás fölött” képesek repülni, óvatos NASA-megfogalmazás szerint hatvanezer lábnál, vagyis 18 kilométernél magasabban, és onnan megfigyelni a viharok mozgását és szerkezetét. Mindehhez járul a hat és fél órás repülési idő és a három tonnánál is több hasznos teher, ami a hordozható szenzorok sokféleségét jelenti. Az is előnye, hogy az U-2-essel ellentétben két egymás mögötti túlnyomásos kabinban dolgozik a személyzet, a pilóta a gép vezetésével, a mögötte lévő szakember a műszerekkel foglalkozhat.

Szóval a NASA adott pillanatban úgy döntött, még egy Canberrát pluszban be kellene vonni a flottába. A Davis Monthan bázison lévő repülőgéptemetőből, az ott eltöltött 41 év(!) elmúltával, 2011-ben hozták ki a 63-13295 gyártási számú példányt. A gép azért kapta a „Frankenstein” becenevet, mert a renováláshoz több más letárolt Canberra fődarabjait, alkatrészeit is felhasználták. Más modernizálást is végrehajtottak rajta, a katapultüléseket például az F-16-ostól örökölte, a futók kerekeit az F-15-östől, a többivel együtt ez a gép is modern, digitális robotpilótát kapott.

A funkciói közé tartozik, mint a Dragon példáján is láthattuk, űrhajók, műholdak indításának és adott esetben a visszatérésének figyelése, használják új szenzorok, műszerek tesztelésére, illetve legutóbb Afganisztán fölött, mint repülő átjátszó állomás működött közre. Olykor a hátsó ülésben kapnak nagy magasságú szoktató repülést katonai pilóták.

Az alapelv tehát: ha valami alkalmas a feladatra, és egy új típus fejlesztése költségeinek töredékéért lehet repülőképes állapotban tartani, akkor nem számít a kor. A Canberrák zajosak, amikor a (B-52-eseken is használt) Pratt & Whitney TF33-as hajtóműveket felszálló teljesítményre kapcsolják, az egész gép annyira berezonál az egyik pilótája szerint, hogy a hagyományos műszereket alig lehet leolvasni. (A pilóta analóg kijelzőkkel repül, a szenzorkezelő kapott a hátsó kabinban modern képernyőket.) De aztán az öreg WB-57-es nekilódul és felszáll, hosszú szárnyaival az atmoszféra magasabb rétegéig is felkapaszkodik, és a hatvan évnél is idősebb madár részese lesz a legújabb, legmodernebb űrhajó repülésének.

* * *