Az a jó repülés

Néhány napja távozott el közülünk a magyar repülőirodalom klasszikusa, a kiváló novellista, Zsombok Tímár György. Ahogy ezt a halála utáni megemlékezéskor ígértük, a jogtulajdonos örökös hozzájárulásával az iho/repülés újraközli néhány novelláját, ezzel tiszteleg emléke előtt.

Gondoltam, rosszabb nem lehet, semmi esetre, mintha itt állok, és bámulom, hogy mi történik majd, hogyan száll hasra – bár az nagyon tetszett, mert istentelen kavarodás előzte meg az egészet, mintha, mit tudom én, mi lenne, pedig nem volt semmi, csak porfelhő takarta be a gépet, olyanformán, mintha nulláslisztbe ventilátort dobott volna valaki, de éppen ez volt benne a szép, és a gépben ülve élvezet volt csinálni, mert az ember leszállhatott milliószor, akkor se figyelt oda senki, ám ilyenkor még az is, aki azt se tudta, hogy mi történik: csak a hevederek vágták kellemetlenül az ember vállát, de az megérte, ki lehetett bírni – szóval, azt gondoltam, és úgy döntöttem, hogy megyek, mivel van Nyuzsuga mögött még egy hely. Titkon azt reméltem, hogy nem tudja majd megcsinálni, akkor aztán én! Naná, hogy megyek! Mert ez jó kis repülés lesz, akárhogy sikerül is.

A weapon éppen elindult, úgy kellett rohannom utána, tele torokból ordítottam, annyira, hogy belevörösödtem: – Álljatok meg, várjatok! –, mire még nagyobb gázt adott a sofőr, és spriccelt, mint a meszes. – Én is megyek – kiabáltam újra. Erre Nyuzsuga elmarta a sofőr vállát, az fékezett, de bosszúsan nézett rám, megvetéssel, merthogy hátráltatom ezt a jó rohanást. Nyuzsuga megfogta a kezem, felrántott – a lábam fel se tettem az ütközőre, nagy ívben repültem a platón –, és máris rohantunk tovább. Abban az időben szerfelett szerettük az ilyen száguldásokat.

Nyuzsuga előrenyújtott nyakkal kiabált, egyre az eget nézte: – Lehozom, ha beledöglök is, lehozom –, a sofőr vállába kapaszkodott, én meg a hátán markolásztam a ruhát, közben a billenések, fordulók ütemére hánykódtunk jobbra-balra, de a sofőr nem törődött velünk, taposta a gázpedált, mint a megszállott, és a kormányba kapaszkodott. Ügyes gyerek volt, szeretett szaladni.

Akkor felcsatoltam a fejvédőmet, hármat köptem mögénk, és tudtam, hogy ez a jó repülés lesz, hiszen régen fokoztak le bennünket, most éppen hadnagyok vagyunk. Belefér.

Aztán Nyuzsuga azt mondta: – Nem muszáj jönnöd – mert ezt ilyenkor mondani szokás, mire én mutattam, hogy mit, mert ezt csak mutatni lehet. Erre ő: – Jól van, én nem bánom – rántott a sofőr vállán, amitől meginogtak mind a ketten. Köptél? – kérdezte. Mondtam. – Köptem. – Ezzel aztán el is intéztük a legfontosabbat.

És rohantunk a gépekhez, Nyuzsuga  már ököllel verte a sofőr hátát, a sofőr meg semleges nemben káromkodott – se az én anyámat, se a Nyuzsugáét nem emlegette –, csak mondta egyszerűen, minden feltűnés nélkül. Aztán két káromkodás közti szünetben elordította magát: – Hiába taposom! Ez a rohadt láda nem megy jobban. – Beletörődtünk, főleg a sofőr, mert nemcsak ügyes, hanem béketűrő is volt. Így rohantunk, és messziről integettünk a szerelőknek, akik már tudták, hogy valami történni fog, csak még azt nem, hogy micsoda?

Aztán történt is.

Ahogy elstartoltunk, láttam: a leszállásfigyelő összehajtja a jelet, és kiteríti a kötlező leszállást, meg piros rakétát lő felénk. Mondtam, jól van, fiú, ne fáraszd magad, te már mindent megtettél, hogy semmi bajod ne lehessen ebből. Megérthette, mert leült a fűbe, kényelmesen elterpeszkedett és figyelt. Akkor a rádióban kezdtek ordítozni, mintha mit tudom én, mi volna itt: – Leszállni! Azonnal leszállni! – mondták dühösen, de egyre kisebb meggyőződéssel. Ezt azonban csak én hallottam, mert Nyuzsugának fejvédője se volt, de megsejthette, hogy mi folyik ellenünk és hátrafordulva integetett, hogy kapcsoljam ki a rádiót. Én meg is tettem: áthangoltam másik adóra, zenét kerestem. Bemondták: – Következik: Wagner, Walkürök lovaglása. Ordítani kezdtem Nyuzsugának: – Wagner, Wagner –, de a motor és a légcsavar zúgása miatt nem hallottam semmit, erre lerántottam a gázt, ő meg rányomta, én újra le, kiabáltam: – Wagner –, de visszanyomta, és így fűrészeltünk addig, amíg megunta, akkor hátrafordult, én a pofájába ordítottam: – Wagner –, mert szerette Wagnert, de ő leköpött, dühösen kiabált, amit meg én nem hallottam. Akkor rányomtam a gázt, de ő lerántotta, én újra rá, ő megint le, és hirtelen megnyomta a gépet, a fejem bevertem a kabintetőbe, aztán csinált egy rohadt dobott orsót, marhára megcsúsztatva, amitől meg úgy a falnak kenődtem, mint akit odavágtak. Éppen háthelyzetben voltunk, fejjel lefelé, amikor megértettem, hogy odalent majd számolunk.

Na, így repültünk egészen addig, amíg el nem értük a másikat.

Beállt rögtön mellé.

Géppárban voltunk, integettünk neki, hogy hagyja abba a zuhanásokat, felesleges, mert ha eddig nem jött ki a futóműve, akkor ezután se. Repülj egyenesen; majd mi! Visszaintett: rendben. Gesztikulált és röhögött, főleg, mert hallhatta a rádióban, hogyan kiabálnak velünk. Ő is szerette a jó repüléseket. Aztán Nyuzsuga úgy csinált, hogy megérthette: akarod? vagy inkább hasra szállsz? Széles gesztusokkal válaszol, mert ő is hadnagy volt. Integettem neki: kapcsold ki a rádiót! De azt már nem tudtam megmagyarázni, hogy hallgassa Wagnert. Rájöttem, Wagnert levegőben kell hallgatni. Úgy a legjobb.

Akkor aztán a másik nyugodtan repült, egyenesen, mint a késvágás, mert csak annyi volt a dolga, hogy nyugodt legyen, ne ijedjen meg attól, hogy túlságosan közel berreg a szárnyhoz a légcsavarunk, és egyáltalán semmitől se ijedjen meg. Nyuzsuga ráállt, kissé csúsztatva, de finoman, mint a lehelet, benyúlt a szárnyunkkal a szárnya alá – nekem az jutott az eszembe: mi lenne, ha a másik gép csiklandós  volna? – és megpróbálta elérni a törővéggel a kilógó futóművet. Ügyeskedett, ám látszott, nem lesz könnyű dolga, mert a légcsavarunk csak centiméterekre volt a szárnytól. Én élveztem a kormányok mozgását, Nyuzsugát nem akadályoztam, csak Wagnert hallgattam és figyeltem, de bántott, hogy ők nem hallhatják, és megfogadtam, mihelyt ezért a repülésért lefokoznak bennünket és alhadnagyok leszünk, ez lesz a legelső, amit elmondok nekik, mármint Wagnert. Apró, határozott mozdulatok voltak, és jó volt, nagyon jó, ahogy csinálta, nem zavartam volna meg semmi pénzért, hiszen olyan gyönyörű volt az egész: Wagner, a másik, Nyuzsuga, meg az ég, ami fölöttünk lebegett, hagytam, dolgozzék kedvére, mert az nagyon jó, ha tud dolgozni a másik, és tudja az ember, hogy ő is.

Ezért volt szép. A legszebb, ha mindent tudunk egymásról. Mi aztán tudtunk is.

Már harmadszor mentünk el a repülőtér felett, és harmadszor vágta a földhöz a sapkáját a repvezető, amikor vége lett a Walkürök lovaglásának. De akkorra már ott volt mellettünk a harmadik gép, kissé távolabb ugyan, de mind a hárman egy csomóban, a főnök fenyegetett belőle ököllel. Arra azonban vigyázott: ne jöjjön annyira közel, hogy megzavarjon bennünket. Félt, hogy összecsúszunk, de mi biztosak voltunk, hogy az nem történhet meg. Szárnyunk közelebb-közelebb került a futóműhöz, amikor hozzáért, láttam, a főnök felszisszent. A gépét akaratlanul meghúzta és megemelkedett, de aztán visszanyomta, és velünk egy szintben drukkolt. Akkor a mi gépünk megremegett, és a futómű centimétereket, de kijjebb jött. Ettől aztán jókedvünk lett, azzal se törődtünk, hogy a légcsavar olyan közel van a szárnyához. Hirtelen furcsán éreztem magam, valami nem volt rendben. Rájöttem. Alacsonyabban ültem, mint szoktam, az is furcsa volt, hogy Nyuzsuga fejéből se látok annyit, amennyit kellett volna, pedig kétszer olyan hosszú a nyaka, mint az enyém. És akkor vettem észre, hogy miért: nem volt rajtunk ejtőernyő. Ettől még jobb kedvem támadt, mert most már halálbiztos voltam abban, hogy levisszük a másikat, mert muszáj.

A főnök szüntelenül fenyegetett. Először távolról, aztán mind közelebbről. Amikor egészen közel volt, azt gondoltam, ezzel nekem illik foglalkozni, hiszen csak én vagyok szabad. Kikapcsoltam hát a rádiót és mutogattam – mesterien tudtam mutogatni –, hogy észrevegye: hová kell feltétlenül eltávoznia. Megértette. Tehetetlen dühében körülorsózott bennünket – nagyon szép vezetett orsó volt, integettem neki, hogy szép, szép, csak így tovább – és amikor a fejünk fölött volt háton – fején állt a kabintető plexijén –, láttam, belevörösödik, ami annyira tetszett, hogy tapsolni kezdtem és biztattam: ne hagyd magad, főnök. De ő csak fenyegetett, még abban a kritikus helyzetben is, noha ott örülhet az ember, hogy lyuk van rajta, ahol éppen szükséges. Tudtam én, hogy szépen fogunk repülni mind a hárman, már akkor biztos voltam benne, amikor Nyuzsuga beráncigált a weaponba. Jó napunk van – gondoltam, és azt kívántam: bár ne jönne ki az a futó még sokáig –, de az igazi az lenne, ha még most is azt csinálhatnám.

Akkor a főnök egyszerre csak eltűnt. Na, biztos megunta, mondtam, pedig jók voltunk így hármasban, a szerelőknek is tetszett biztosan. Tudniillik azoknak semmi sem tetszett, a repülésben sznobok voltak. Nem sokáig nélkülöztük a főnököt, újra megjelent. Kíváncsi voltam, mit találhatott ki, mert potyára nem száll le meg fel.

Megtudtam – Nyuzsuga meg a másik nem figyeltek rá –, röhögnöm kellett, mert az volt a gépe oldalára krétával felírva: AZONAL ABAHAGYNI HADBÍRÓSÁG! Egy n-nel és egy b-vel. A főnök kinyitotta a kabintetőt, mutogatta, de én annál jobban röhögtem, és tudtam, ez lesz Wagner után a másik dolog, amit el fogok mondani nekik, amikor már alhadnagyok leszünk.

Ekkor vált bennem meggyőződéssé; a másik futóművet is kipiszkáljuk. Ha balról sikerült, sikerülni fog jobbról is. Pláne, HADBÍRÓSÁG! Azzal, naná!

Nyuzsuga mestermunkát végzett, büszke voltam rá. Gyönyörű volt, ahogy finoman, választékos mozdulatokkal megközelítette a másik futóművét, olyan modorban, mint egy tapasztalt, nagy madár, kezdetben alig észrevehető, de később intenzív csúszásokkal ütögette a gumikerekét – se mellé nem talált, de még csak fémes részt se ért egyszer sem –, ilyenkor aztán egy kis rázkódás jelezte, hogy újra kijjebb jött a kerék. És ilyenkor volt a légcsavar legközelebb a szárnyhoz is, ám mondhatom, sem Nyuzsuga, sem a másik nem izgult. Faarccal szemlélte azt a láthatatlan kört, amely szétapríthatta volna a szárnyát. Ekkor a főnök sem orsózott, látszott, azokat a mozdulatokat imitálja, amiket mi csinálunk, noha jobban szerettem, ha fölöttünk fejen áll és vörösödik. Az is nagyon szép volt.

Aztán a főnök egy hirtelen leborítással újra otthagyott bennünket. Újra megjelent – ekkor már a repvezető sem vagdosta földhöz a sapkáját: mondták, le nem vette a tekintetét rólunk, és ilyeneket mondott: no egy kicsit közelébb, csak egy kicsit, úgy ni, nagyon jó, no még egyszer, ez is jó. – Akkor már az volt a gépe oldalára írva: MARHÁK! LEZUHANTOK!

Semmi helyesírási hiba. Baj most már nem lehet, legfeljebb alhadnagyok leszünk. Integettem a főnöknek; mi ezt már azóta tudjuk, hogy beleültünk ebbe a gépbe, de mégsem esünk le, és mindenáron arra akartam rávenni, hogy orsózzon tovább, mert úgy az igazi. Erre ő mutatta két kézzel, mire én: nem baj, csak nagy legyen és egészséges. Dühében újra orsózni kezdett – már egészen belejött –, olyan kidolgozott ütemben és olyan lassan csinálta, mint a lassított felvételeken, milliméterenként fordult, de nem szakaszosan, hanem folyamat volt a mozgásában. Mindezt akkora paláston, hogy szinte hihetetlen volt, ilyet még sose csináltam, pedig láttam egy-két orsót már életemben meg gyártottam is.

Aztán egyszer csak kint volt a másik futó. Érezni lehetett a kattanást, és bármilyen furcsának tűnik, természetesnek tartottam a sikert. Körberepültük, hogy meggyőződjünk róla. Amíg figyeltük, rájöttem, hogy szomorú vagyok, gyűlölni kezdtem azt a kereket, mert nem volt benne annyi ellenállás, csak egy kicsivel több konokság, hogy még tartsa magát. Amikor Nyuzsuga hátrafordult, bár nevetett – kényszeredetten húzta el a száját –, látszott rajta, csak illendőségből teszi, mert mit tehet az ember, ha sikerül valami: nevet. Kinyitotta a kabintetőt, és kiköpött, ezt azonnal megcselekedtem én is, nem babonából, csak megszokásból. Ahogy köptem, észrevettem, a főnök is azt teszi meg a másik is. Mutattam a főnöknek, hogy orsózzon még egyet – imádtam vörös fejjel látni –, de megfenyegetett, erről azonban nem lehetett eldönteni, hogy haragszik-e, vagy csak tréfából teszi. Nyuzsuga nem mérlegelte ezt a kétértelműséget, hanem egyértelműen egy szép vezetett orsóba kezdett, a másik meg rögtön utánunk, rá a mi palástunkra, és addig csináltuk, amíg a főnök be nem furakodott közénk. Attól kezdve jó darabig mindhárman egyszerre szédítettük a felhőket meg a lentieket, ami már önmagában is szentségtörésnek számított, de istentelenül jólesett, annyira, hogy átvettem a vezetést Nyuzsugától. Így lazítottunk, a gép orrára húztuk a horizontot, lassan, kényelmesen pörgettük, akár a szalonnát a tűzön. Közben bekapcsoltam a rádiót, szóltam a másiknak: – Mielőtt földet érsz, bokszolj vagy kettőt, akkor is, ha ég a zöld lámpád. Integetett, hogy érti. Aztán a főnök hangja reccsent: – Most már elég az örömből, azonnal leszállni! – Nem válaszoltam, mert ezt nem tudnám kimagyarázni – túl sokan hallják –, mint ahogy természetes egyszerűséggel kimagyarázom majd a mutogatásaimat, amikor már alhadnagyok leszünk. Megráztam a botot. Nyuzsuga hátranézett, még mindig szomorúság ült az arcán, szinte olvasható volt: milyen kár, hogy vége és mutattam, le kell szállni, egyszer mindenképpen le kell, intett, jól van, talán azt is mondta: sajnos.

Akkor aztán megindultunk lefelé, elöl a másik, mi meg kétoldalt kísértük, és akkor láttuk meg, hogy nagyon szép a repülőtér, nagyon zöld a fű, homályosan megsejtettük, hogy felháborítóan fiatalok vagyunk, de ez csak később derült ki, jóval később, amikor már nem segíthettünk rajta.

Legelőször a másik ért földet, bokszolt a talajba egy nagyot, beleütött a kerekekkel a fű közé, a föld porzott, akár az országút, majd ebből húzta le mesterien, három pontra ült, de akkor már mellette voltunk ugyanúgy, csak mi simán tettük le a gépet, ám ez nem változtatott az egészen semmit. Gurultunk a szerelőkhöz, főnök már nem jött velünk, csak rádión mondta: – Ha kikapcsoltak, jelentkezzenek nálam.

Nyuzsugának elmondtam, mit kell tennünk, ha kikapcsoltunk, de lemarházott, hiszen mindenki tudta, hogy mi következik. Aztán azért dühöngött, mert lemagázott bennünket. – Ezt a szemétül hivatalos magatartást nem vártam tőle – mondta –, pedig kezdtem megszeretni, amikor odatolakodott közénk. – Igazat adtam neki: – Lám, lám, kígyót melengettünk a keblünkön – mondtam, mindazonáltal nem keseredtem el, mert a szerelők, szokásuktól eltérően, elénk jöttek, jókedvük volt, nem mondtak ugyan semmit, úgy viselkedtek, mint máskor, de biztosak voltunk benne, hogy elégedettek, és erről a repülésről sokáig fognak még beszélni egymás közt. Azt azonban nem felejtették el, hogy lefokozásunkhoz gratuláljanak. Így írta ezt elő a repülőtér íratlan illemkódexe: előléptetéshez részvétnyilvánítás, lefokozáshoz gratuláció jár.

Azért, hogy túlságosan el ne bízzák magukat, megemlítettem: – Jobb lesz, ha ügyeltek rá: az ejtőernyőt ne vegyétek ki a gépből, míg a repülés be nem fejeződött. – Mire Nyuzsuga a homlokára csapott: – Megvan! Ez hiányzott. El nem tudtam képzelni, hogy miért zsibbad a hátam. Nahát, hogy mik vannak? – és masszírozni kezdte a derekát.

Nekiláttunk, hogy leszedjük a csillagokat, mindenki segíteni akart, de nem engedtük. Nyuzsuga szedte az enyémet, én az övét, aztán közösen a másikét. Amikor az én váll-lapomon matatott, gúnnyal jegyezte meg: – Négy lyuk van rajta. – Mentegetőztem, amivel még gyanúsabbá váltam, nem tehetek róla, hogy tavaly olyan ünnep jött közbe, amiről megfeledkeztem, és váratlanul főhadnaggyá léptettek elő. Higgyétek el, én voltam a legjobban meglepődve, majd leégett a bőr a pofámról, de orvul történt, csak két hétig voltam főhadnagy. Nyuzsuga nem fogadta el a magyarázkodást. – De felraktad – mondta –, pedig tudod, hogy magunkfajta csak két rang között pendlizhet. Ezt direkt nekünk találták ki. – Addig szégyelltem magam, amíg váratlanul megkérdezte: - Milyen volt? – Mondtam: - Micsoda? – Hát az. Főhadnagynak lenni. – Ja – mondtam bizonyos fölénnyel. – Semmiség az egész, csak nem szabad az utcán járni.

Aztán azt javasoltam – hittem, ezek után hallgatnak rám: – Ne menjünk a főnökhöz, minek hallgassuk végig a süketet, neki is nehezére esik. Ne kínozzuk, fiúk – mondtam, mentsük meg ettől a jelenettől, tán még nyomot is hagy benne. – Nyuzsuga sértett önérzettel oktatott ki: – Ha az embert lefokozzák, történjék látványosan, mert a csendes lefokozás rosszabb a hangos előléptetésnél. – Azt fejtegette, milyen jó lenne, ha kötelező kardviselés volna, mert akkor azt törnék szét az egész banda előtt, de még a váll-lapot se tépik le, szomorodott el.

Odamentünk a főnökhöz. Nyuzsuga büszkén, fennhéjázó gőggel nyújtotta át a csillagokat, amit a főnök nem akart észrevenni: – Na, ne hülyéskedj – mondta végül, amikor mi is nyújtottuk a miénket. A főnök röhögött, azt mondta: – Legszívesebben azonnal előléptetnélek benneteket. – Mire én, hogy bagatellizáljam, kijelentettem: – Egész idő alatt Wagnert hallgattam, a Walkürök lovaglását. – Még mindig tartottuk kinyújtott kézzel a csillagokat, és még arra is volt időm, hogy elmeséljem, mi volt a gép oldalára írva, a főnök düledezett a legjobban, mert bevallotta, csak attól félt, valamelyikünk berezel, és abbahagyjuk az egészet. – Azért lefokoztalak volna benneteket – mondta. Mivel ilyen jól megértettük egymást, elmeséltem azt is, milyen volt a főnök feje lefelé. – Magas lehet a vérnyomásod – mondtam –, mert nagyon vörösödsz. Úgy néztél ki, mint egy jól kifejlett marharépa – és nyomban ugrottam.

Még egyszer megpróbált bokán rúgni, de mert nem sikerült, nem törődött velem. – Tudjátok – mondta –, a legjobbkor történt, egy hónap múlva ünnep lesz, és mindhármótokat előléptetlek. – Mire Nyuzsuga immár másodszor csapott aznap a homlokára, gonoszul kérdezte: – Hát ezért jöttél te is?

Szerényen válaszoltam, túlságosan szerényen: – Egyszer mindenkiből lesz főhadnagy, ha csak két hétig is. – Aztán, hogy mentsem magam: – Azért ez jó repülés volt – mondtam, és úgy raktam vissza a csillagot, hogy a harmadiknak is legyen helye.