Átkozott sorompók Szerbiában

Vajdaságban, de inkább egész Szerbián lassan már nem is újdonság, ha egy nem működő fény- és félsorompóval biztosított, vagy esetleg éppen működő berendezésű, esetleg csak kitáblázott közúti-vasúti átjáróban baleset történik. Az okokról hivatalos információ nincs. Nem kell messzire menni a magyar határtól: Szabadka központjától alig két kilométerre már találni egy olyan, elméletileg önműködő berendezést, ami vagy „dolgozik” vagy nem. Inkább az utóbbi helyzet a gyakori.

Szabadka, Proletár brigádok útja. Ez a viszonylag keskeny aszfalt köti közvetlenül össze a belvárost az úgynevezett Szerb sorral. Úgy fél úton szeli át a Szabadka–Zombor (és az egykori Bácsalmás felé tartó) sínpár a közutat, ahol jó néhány éve már önműködő fény- és félsorompó biztosítja a vasúti átjárót. A vonalon néhány éve költségmegtakarítást és korszerűsítést hajtottak végre. Ennek keretén belül, a hagyományos teljes sorompókat felszámolta a Szerbia Vasútjai közvállalat, több, eddig évtizedeken át a sorompókezelést végző munkatársuknak szűnt meg ezzel a munkahelye (a szerencsésebbeket áthelyezték máshová, az öregebbeket pedig nyugdíjba küldték). Persze, a fejlődés égisze alatt történt mindez, ám sajnos az utóbbi években igencsak az bizonyult, hogy a fejlődésnek néha nem feltétlenül áldásos a hatása, mi több visszafejlődés történt valójában. A szóban forgó helyszínen a helyiek szerint az automata sorompó igencsak sajátos életet él: hol működik, és a vonat közeledésekor lezár, hol pedig meg sem mozdul. A vonat pedig Zombor vagy Szabadka felől jön, kürtöl, lassít, megáll, és áthalad (tapasztalt mozdonyvezetők esetén mindenképpen). Ráadásul éppen íves pályaszakaszon helyezkedik el az átjáró, ezért tényleg csak akkor tudni, hogy vonat jön, ha az amolyan jó balkáni módra dudaorgiát bömböltet, ami pláne hajnalban és késő este a környékbeliek fülének igazán jóleső nótaszó pihenésük közben hétvégén és hétköznap is egyaránt.

Az ügyet persze helyi szinten próbálták már megannyiszor az illetékesek elé vinni több-kevesebb sikerrel. Zorka Helyi Közösség vezetősége már jól ismert vendég a szerb vasút pályagondnokságánál, de hiába javítják ki a hibát, az gyakorlatilag nem ér sokat. Legutóbbi – mondhatni mindenki számára „megnyugtató” – tartós megoldásként a közutat stop táblával kiegészített andráskereszttel látták el, mondván „majd akkor megállnak az autóvezetők és körülnéznek”. Nos, ez idáig szép és jó, csak mint említettük: a pályaszakasz ívben van. A belátás legfeljebb a város felől érkezve jobb oldalra tekinthető épphogy elégségesnek, de másik irányba (és a telep felől érkezve) a beláthatóság szinte semmi, így ha a vonat nem kürtöl, akkor azt aligha lehet észre venni. Emellé az is társul, hogy az útátjáró igencsak rossz állapotban van, így szinte csak lépésben lehet áthajtani rajta nemcsak autóval, de kerékpárral is. De ha mindez nem lenne elég kifogásnak: Szerbiában a vasúti átjáróknál a közlekedési rendszabályok betartása is inkább az „ugyanmár” kategóriába tartozik. Az ott lakók egybehangzó véleménye az, hogy csak a véletlennek köszönhető, hogy eddig nem történt ott nagyobb baleset. Egyikük azt is elmondta, hogy korábban egyik gyermekét úgy kellett az utolsó pillanatban visszarántani a sínekről, mert a vonat hirtelen közelített és még nem is adott hangjelzést. Csak a lélekjelenlétén múlt, hogy nem történt tragédia az esetből.

Nemhivatalos műszaki hírforrásunk szerint a gond nemcsak magával a szerkezettel van, hanem valószínűleg a pálya szigetelése sem megfelelő, illetve gond lehet az érzékelő elemekkel is, ami így vonat közeledése esetén nem hozza működésbe a berendezést. De olyan „urban legends” sztorik is terjednek eme átkos átjáróról, hogy sokszor olyan munkásokat küldenek ki a javítást elvégezni, akik nem is értenek hozzá vagy egyszerűen nincs alkatrész, amivel ki lehetne cserélni a meghibásodott egységeket. Egyébként nem kell messzire menni Szabadkától: harminc kilométerrel arrébb, Bajmok után is van egy olyan átjáró, amit „modernizáltak” és azóta a működése, hogy úgy mondjuk, kénye-kedve szerint történik. Érdekes azonban megemlíteni, hogy ugyanezen a vonalon Szabadkán belül, a Kelebiai úton még továbbra is személyzet működteti a teljes, csapórudas közúti sorompót (valószínűleg a forgalom sűrűsége miatt is, illetve a sorompókezelő egyben a Szabadka-előváros vasúti megállóhely forgalmi szolgálattevője).

A problematika sajnos nem új keletű, és nem egyedi. Két éve karácsony előtt alig három nappal Niš közelében öten vesztették életüket, huszonhatan pedig megsérültek, miután egy biztosítóberendezéssel nem ellátott útátjáróban egy autóbuszba rohant bele az éppen arra közlekedő személyvonat. Legutóbb Újvidék mellett Futakon hajtott a sínekre egy kamion: itt személyi sérülés nem történt, viszont jelentős károk keletkeztek, és a dologban a pikantéria: az útátjárót biztosító jelzőberendezés működött és a kamion sofőrje ennek ellenére hajtott a sínekre.

A Szabadka–Zenta vasútvonal átadása után nem sokkal a területileg illetékes magyarkanizsai önkormányzat felhívást tett közzé, miszerint az oromi és völgyesi vasúti átjárókban (amit ezek szerint nem szereltek fel semmilyen biztosító berendezéssel) az arra közlekedők fokozott figyelemmel haladjanak át. Olybá tűnik, hogy Krsta Lipovac, a Belgrádi Egyetem Közlekedési Karának tanárának két évvel ezelőtti véleménye egyre sürgetőbb kivizsgálást kíván magának. Az akkor a Vajdasági RTV-nek adott nyilatkozata szerint a szaporodó közlekedési szerencsétlenségek a rendszer hiányosságait mutatják. Elmondta azt is, hogy Európában 113 ezer vasúti átjáró van, és ezeken éves szinten 600 szerencsétlenség történik, Szerbiában pedig a 2138 vasúti átkelőn megközelítőleg 60 baleset történik egy év alatt. Ez azt mutatja, hogy Szerbiában a vasúti átjárók ötször veszélyesebbek (!!!), mint Európa más részein.

Azért a remény hal meg utoljára: ha egyszer sikerül egy működőképes biztonsági infrastruktúrát kiépíteni, akkor már csak egy dolog maradt hátra: a balkáni vezetési kultúra megregulázása. Az pedig sajnos még tovább fog váratni magára, de inkább Mission Impossible.