Aluljáródekor Tárnokon

A hatvanas évek végéről, hetvenes évek elejéről származó, elsősorban a – stílszerűen – 70-es vonalon megtalálható, a beton őseredeti brutalitását a tervezői fantáziátlansággal és kivitelezői hanyagsággal ötvöző gyalogosaluljárók egyik megszépülési lehetősége volt ezek kipingálása – ezt be kell látnunk. A pingálásban előszeretettel vettek és vesznek részt helyi értékvédő, illetve képzőművészeti hagyományokat ápoló szervezetek, közös pont, hogy a hajdani kötelezettség, miszerint minden közcélú műalkotást a Képzőművészeti Alap szakembereinek kell elbírálnia és kivitelezésre alkalmassá minősítenie, most már nincsen a látómezőben. Ezért aztán jöhet bármi, ami a csövön kifér.

Ha az aluljárópingálások szellemi eredetét keressük, akkor nem vétünk nagy hibát, ha a hetvenes–nyolcvanas évek fordulójának lakótelepi gigaposzterére irányul figyelmünk. A 4×4 méteres étkező hátfalán minden további nélkül sistereghetett a Lauterbrunnen-völgy vízesése, majdnem eredeti méretben, a nappalit pedig sivatagi naplemente ékesítette, persze szigorúan az oázis két pálmafájának levelein át szemlélve.

Az indíttatás a nappalaiban és az aluljáróban közös: tagadni kell a jelent és a valós fizikai hátteret, mert annak elfogadása valamiért snassz. És valóban: a Tárnokon, a 30-as vonal számos más állomásán, és általában az EU-s támogatásokkal és gigászi zajvédőfalakkal megvert magyarországi vasútvonal-felújításoknál visszatért a hatvanas-hetvenes évek vigasztalan aluljáróvilága. Annak ellenére tért vissza, hogy időközben más aluljáróknál pedig bebizonyosodott, hogy nem kell sokkal több anyag és pénz ahhoz, hogy a mű építészetileg is értékelhető legyen.

Addig azonban, amíg nincsen a látóhatáron általánosan az ilyesféle minőség, marad az utólagos sufnituning, amelyben továbbra is önjelöltek játsszák a főszerepet, hol jobban, hol kevésbé, akár egyetlen helyszínen is hatalmas minőségi különbségeket produkálva. Ajánlott téma: községünk látnivalói, a végén még az is kiderülhet, hogy látnivalókban Tárnok (vagy az aktuálisan kifestett aluljáró anyatelepülése) egy toszkán kisvárossal vetekszik. De amíg a látnivalókig eljutunk, el kell kerülnünk a veszélyeket, mely a tárnoki példa tanulsága alapján két oldalról is fenyeget: egyrészt a lendületes vonalú vasúti járművek gázolhatnak el, másrészt az általuk keltett rezgés meglazíthatja a kőbánya meddőhányójába ömlesztett kőtömböket, amelyek leomolhatnak. A veszélyek különösen nyomasztóvá válnak a liftelőtérben, melyről akár a hongkongi Walled City egyik belső részlete is eszünkbe juthat. Ha ez még mind nem lenne elég, a födémlemez felől gigászi szikladarabok fenyegetnek lezuhanással, jaj annak a gyalogosnak, amelyik alájuk kerül!

A művészeti koncepció ilyetén alakulása azért is figyelemreméltó, mert az egyik lépcsőkar mentén alapvetően más elképzelés érvényesült, olyannyira más, hogy az egyéb felületek kétségbeejtő provincialitását egy csapásra elfeledjük és Európa művészeti élvonalában, de legalábbis mondjuk a párizsi Beaubourg egy kortárs művészeti installációjának megnyitóján találjuk magunkat. A lépcsőtér falát betöltő lilákat, hangyányi vöröseket, szürkéket valószínűleg a vonatút suhanó érzése inspirálta, a feketék gondoskodnak az alkotás fenntarthatóságáról is: évtizedek karbantartását lehet megspórolni egy ilyen festéssel. Bajban lesznek az olajfestékkel alkotók, ha megérkezik majd egy neves Nyugat-európai múzeum küldöttsége, hogy akkor most szeretnénk az alkotást két hónapra kölcsönkérni, abban a reményben, hogy a közlekedési létesítményeket díszítő dekorációk legjobbjának szánt aranyérmet is e tárnoki lépcsőlejáró viheti el. Csak a többit meg ne lássák!