Ajándék teher érkezik

2014 áprilisában úgy tűnt, egy izgalmas téma miatt fogjuk ismét átutazni az országot, ugyanis a 113-as vasútvonalon Nyíregyháza és Máriapócs között különvonatot hirdettek meg, amelyet elvileg a záhonyi klasszik Dácsia vitt volna. Útitársak is egyből jelentkeztek, úgy éreztük minden rendben fog menni, erre nem sokkal előtte újabb hír érkezett: a különvonat elmarad. Hát most mit csináljunk? Maradjunk otthon, vagy vágjunk bele így is az utazásba? Végül is az indulás mellett döntöttünk, bár sok téma nem volt kilátásban, de egyszer egy laza út is beleférhet.

Az indulás most magunkhoz viszonyítva késői volt, a fotóscsapatunk 6.15-kor vált teljessé, és a fővárosból az M3-ason vágtunk neki kelet felé. Úgy tűnt, sikerült egyből egy érdekes témába botlanunk, hiszen állítólag Tiszaújvárosnál egy gyomirtós vonat ácsorgott. És ha minden igaz, a következő útja a mezőcsáti vonalra vezetett. Ez ám a téma, gondoltuk, és még egy repcés hátterű helyet is sikerült találnunk neki. Az örömünk azonban nem tartott sokáig, mert mint kiderült, itt most nem mozdonyos vonatról lesz szó, hanem a főszereplő egy Unimog lesz. Ez számunkra annyira lehangoló volt, hogy rögvest indultunk is tovább. Ha nincs más, akkor a fő témánk a Zajtáról Budapestre közlekedő sebesvonat lesz.

Addig meg elsőként a bezárt Nagykálló–Nyíradony vonalon fotózgatunk. Balkány és Biri állomás útba is esett. Sajnos mindkét helyen szomorú látvány fogadott, a pálya gazos, az állomásépületek befalazva. Egyedül az volt biztató, hogy az egyik vágányon még voltak halovány nyomok a sínek tetején. Biriben aztán egy helybéli megszólított minket, és elmondta, hogy heti-kétheti rendszerességgel azért még szokott erre járni egy PFT-s menet.

Indultunk tovább Nyírbátor felé, időközben már a 113-as vonal mellé érve, ahol ugye mégsem közlekedett a különvonat. Mennyi jó fotóhelyet láttunk, és mégsem tudtunk itt fotózni semmit, hiszen a következő vonatra annyit kellett volna várni, hogy akkor meg a zajtai sebesről maradtunk volna le... Nyírbátor után a 110-es vonal mellett haladtunk tovább Mátészalka felé. Nyírcsászárinál láttuk, hogy sokan várják a vonatot. Előkapjuk a menetrendet, és bizony ez nem volt véletlen, hamarosan érkezni fog egy Mátészalka felől. A vasút felé fordulva szinte azonnal találtunk fotóhelyet is. Egy kis akácfára másztunk fel ketten. Közben arról beszélgettünk, hogy reméljük nem motorvonat fog jönni, csörgős szerelvényben bíztunk. Bár a helyet elnézve ide inkább teher illene, de az most biztos nem jön. Némi várakozás után, kis késéssel meg is érkezett a vonat. Szerencsére nem Uzsgyi, viszont az örömünk nem volt teljes, mert hiába jött csörgős, elől volt a vezérlőkocsi... Sebaj, úgy is ritkán fotózunk ilyet vezérlős felével.

Ahogy lemásztunk a kis akácról, megjelent két helybéli alak biciklivel. Kicsit megijedtünk tőlük, de nem szóltak hozzánk, mi meg mentünk tovább Mátészalka felé. Azért többször is elmondtuk egymás közt, hogy ide még majd vissza kell jönni, hátha egyszer összejön itt egy tehervonat is. Tovább haladva Hodász állomásnál az út mellett a szokásos táblák bukkantak föl, jobbra Terem, balra Őr, gondolom csak azért, hogy elsüthessék ezt a „Teremőr” viccet. Aki pedig Hodászt keresi, az ugyan mosolyog egyet, de ha nincs nála térkép, akkor eltéved. De most a táblán kívül más is feltűnt, Hodászon Szalka felől szabad a bejárat. Ez különös, most ment el a személyvonat, és a vasárnap miatt eszünkbe sem jutott, hogy jöhet itt teher.

Gyorsan elő is szedtük a telefont, és amint az internet nyomaira bukkantunk, meg is néztük a vonatkeresőt, ami mutatta, hogy a 628 203-as tart felénk. Azonnali hatállyal vissza is fordultunk az előző fotóhely felé. Odaérve a két helybéli már a bozótban volt, ahol a csatornát pucolták. Lehet azt hitték a munkájukat jöttünk ellenőrizni, azért lettek hirtelen ilyen szorgalmasak. A kerékpárjaik pont a fotós akácfa tövében parkolták le, de szerencsére nem zavarta őket, hogy ismét erre járunk. Reménykedtünk benne, hogy nemcsak gépmenet érkezik, egy ilyen hosszú helyen bizony az csúnyán mutatott volna. Hamarosan lehetett hallani a Szergej morgását, de amolyan tehervonati zúgást nem. Ez nem volt biztató. Aztán ahogy a mozdony előbukkant, és egyre jobban látszódott, kiderült, hogy nem egyedül érkezik, hanem utána szép, színes gabonás kocsik voltak csatolva.

Lefotóztuk, és lemászva a fáról azt kérdeztem a fotós társamtól, hogy „lehet ma okunk bármilyen panaszra”? Hát nem, ritka az ilyen szerencse. Adott a hely és a jó napállás, és ehhez ajándékba kaptunk egy igazán ide illő tehervonatot is. A nap további része meg már csak amolyan bónusz lett.

* * *