A Seiseralmbahn új állomása

A változatos földrajzi adottságok, az anyagi gazdagság és a kultúra egyidejűsége mindig kedvező hátteret biztosít az érdekfeszítő közlekedésépítészet létrejöttéhez. Ha kötöttpályás létesítményről van szó, akkor különösen. A kötöttpálya mindig nehezebben simul bele a tájba, mint az egyéb közlekedési módok, ezért nagy a műtárgyigénye, bonyolultabb állomásokat követel. Ha ez a kötöttpálya nem is klasszikusan vágányokhoz, hanem acélsodronyokhoz kötött, az építészeti kihívást semmivel sem csökkenti.

A helyszín Dél-Tirol, Bolzano térsége, Seiser Alm sport- és kirándulóközpont, az UNESCO-világörökséghez tartozó Dolomitok. Ez azon helyek egyike, ahol a gépesített közlekedés megengedi, hogy erre maguk erejéből képtelen tömegek, napi tízezres nagyságrendben kerüljenek fel egy eddig érintetlen világba, és hagyják ott különböző erősségű nyomaikat. Nos, ha már a háttér ennyire komor, legalább a körítés legyen környezetbeillő.

Adott egy építész, Lukas Burgauner, aki saját bevallása szerint született hegyi ember, akit legkisebb korától kezdve a bizarr hegyi világ formált, ott vannak a gyökerei, ott érzi magát otthon. És adott a Seiseralmbahn, a kabinos kötélpálya, amelynek segítségével a magasban több felvonót, sípályát és turistautakat tartalmazó hegyi világ megközelíthető. A kötélpálya viszonylag új, 2002-ben adták át, alsó állomását korrekten, de különösebb építészeti minőség nélkül formálták meg. Itt pusztán egy burokról van szó, egy hártyáról, amely a minden felvonóállomásnál szinte ugyanolyan, gyártónként minimális különbséget felmutató gépészeti berendezést körülveszi.

Akárcsak egy pályaudvari csarnoknál. Álljon Milánóban, vagy Hamburgban, a belvilág ugyanaz, vágányok és utasperonok.

Az ösztönzőerő, hogy a meglévő burkolóhártyával kezdeni kellene valamit, a funkció tervezett bővítéséből fakadt. A tisztán célszerű beszállóépületet étteremmel, síkölcsönzővel, pihenő- és adminisztrációs helyiségekkel tervezték kiegészíteni, hogy egy olyan hellyé váljon, ahol az áthaladó vendégből a felvonójegyen túl is ki lehet még préselni valamennyi pénzt.

Ez a szándék találkozott Lukas Burgaunerrel és építészirodájával, akik 2006 óta foglalkoznak a problémával.

A építtető kérése elég egyszerű volt: minden a lehető legnagyobb legyen. Állomás- és szolgáltatóépületet kellett „egy öntőformából” képezni, természetesen miden legyen funkcionális és akadálymentesen elérhető. Három épületszinten összesen 3500 négyzetméteren épült étterem, két sportszerüzlet, egy sífelszerelés-raktár, javítóműhely, gyorsétterem, síiskolák, pénztárak és természetesen a felvonók közvetlen operációs tere. Az épület félig a talajba süllyed, a nagy panorámaterasszal részben kilóg a megközelítést szolgáló út fölé. Az átépítés közben a felvonó üzemét természetesen fenn kellett tartani.

Az eredmény egy sötétszürke monolit lett, amely a napsugarak beesési szögének megfelelően, különböző helyeken csillan meg. A körbefutó, a „szikladarab” különböző oldalaira rácsúszó-ráharapó ablakfelületek finom utalások a magashegyi kőzetek kristályos erezetére, zárványaira. Nem utolsó szempont, hogy az alkalmazott alumínium-burkolópaneleknek köszönhetően az építmény gyakorlatilag végtelen élettartamú.

Ide egy apró felkiáltójelet tehetünk, ha korrózióette állomási csarnokainkra gondolunk. De akkor sem sokkal jobb a helyzet, ha a Libegő bármelyik, több mint negyvenedik évét taposó végállomását idézzük emlékezetünkbe e tizenöt év után átépített épület láttán.

* * *