A Pipistrel kismadara a déli sarkvidéken!

Matevč Lenarčič és alig száz lóerős aprócska gépe megérkezett a hatodik kontinensre, az Antarktiszra, amit a földkörüli repülőutak alkalmával rendszerint inkább messze elkerülnek, de a szlovén pilóta és a mögötte álló Pipistrel cég nem a gyorsaságot, hanem a környezetvédelmi elkötelezettséget tartja a legfontosabbnak a globális turnéban.

A Virus SW 914 Turbo típusú kétüléses, 100 liternyi benzinnel feltölthető ultralighttal a biológus-fotós-pilóta az év elején indult el Ljubjanából a globális repülésre, amelynek során Észak - és Nyugat-Afrika érintésével átrepült az Atlanti-óceánon Brazíliába, majd észak felé a guayanai őserdőövezet viharait is túlélve Közép-Amerikából a karibi térségen át Florida, Texas és Kalifornia volt a kurzus. Aztán ismét forduló dél felé, Mexikó, Közép-Amerika, és megint Dél-Amerika. Sikeres leszállás a világ egyik legmagasabb közforgalmi repülőterén, Ecuador fővárosában, Quitoban, némi jegesedés után... egy másik ecuadori reptéren a Rotax-motor kapott némi szervizelést, majd következett ismét Brazíilia, Rio de Janeiro, és Argentina, Buenos Aires, majd dél, Patagónia, Tűzföld, annak is a legdélibb csücske, a Magellán-szoros kietlen vidéke.

A déli sarkvidéki kontinensre átrepülni azonban ugyancsak nem volt egyszerű, nem csak azért, mert errefelé az időjárás kiszámíthatatlanul veszélyes lehet egy ilyen könnyű gépre nézve, hanem mert szigorúan engedélyhez kötött bármiféle repülő szerkezetnek a leszállás a védett Antarktiszon. Lenarčič megkapta rá az engedélyt, ami fordulópontként értékelhető az amúgy is sok izgalommal zajló repülésben. A leszállási engedély a földkörüli út nemes környezetvédelmi célkitűzésének, illetve a Pipistrel Virus kedvező, környezetbarát technikájának is egyfajta elismerésként fogható fel.

Az argentín Ushuaia, a Magellán-szoros vidéke felől ezer kilométeres repülés után ért tehát a Teniente Rodolfo Marsh Martin bázisra, onnan pedig hét óra repülés ismét észak-északnyugat felé, és leszállt ezúttal Chile egyik legdélibb repterén, Punta Arenason.

Az antarktiszi kaland után irány ismét továbbra is észak, majd a latin-amerikai partvidékről következik az utazás talán legveszélyesebb szakasza, a következő napokban a törékeny ultralight át kell, hogy keljen a Csendes-óceánon, ami esetenként 4000 kilométeres szakaszok lerepülését jelenti anélkül, hogy bármiféle leszállóhely  bármiféle biztonságot nyújtana a pilótának és gépének. A repülés Polinézián és Ausztrálián át folytatódik az ázsiai kontinensen, fel egészen Nepálig: igen, Lenarčič talán legelképesztőbb vállalkozása, hogy átrepüljön a világ teteje, az Everest felett. Utána India majd onnan Kelet- és Dél-Afrika, végül Kongón, Csád Köztársaságon és Líbián át  – vagyis a Szahara fölött – vissza a Földközi tengerig, ahonnan már csak egy otthonos ugrás az Adria és Szlovénia. Még végigírni is hosszú, végigrepülni pláne.

Mindeközben a kicsi gép ügyes műszerei végig mérik a légkör összetételét és a széndioxid mennyiségét, ezekből az adatokból és a biológus-pilóta fotóiból és megfigyeléseiből kirajzolódhat egyfajta aktuális kép a föld légkörének állapotáról, az üvegházhatás okozta változásokról, az éghajlat alakulásáról.

A repülővilág pedig persze mindebből elsősorban a gép és a pilóta teljesítményére figyel: a százlóerős ultralight valóban fantasztikusan szépen bírja a hatalmas túrát és az olykor igen hosszú, leszállás nélküli repüléseket, a tengerek, a hegyek, az őserdők fölött.