A Naprepülő újabb nagy út előtt: tesztrepülések Hawaiin

Április lesz az elképzelések szerint az a hónap, amikor a Solar Impulse 2  folytatja világkörüli útját, amit tavaly szakított meg Hawaii szigetén, az eddigi leghosszabb, öt nap és öt éjszaka egyfolytában tartó repülése végeztével. Az ultrahosszú repülés pilótája, André Borschberg, talán a megérkezés extázisában, azt írta akkor Twitter-bejegyzésében: „Öt nap és öt éjszaka, amikor a nap erejére hagyatkoztam, bármiféle technikai probléma nélkül!” Nos, azóta tudjuk, hogy volt technikai probléma, sőt, az átkelés akár katasztrófával is végződhetett volna, igaz, a bajoknak egy része valóban csak a leszállás utáni alapos átvizsgálás következtében derült ki, és a problémák ismeretében az expedíció vezetői az út felfüggesztése mellett döntöttek.

Amint arról korábban beszámoltunk, a kényszerpihenő során alaposan át kellett alakítani az elektromos hajtóművek mögött elhelyezett akkumulátorok szellőztető rendszerét, azután, hogy kiderült, az akkuk egyike teljesen leolvadt, de mindegyiket cserélni kellett, mert a rendszer nem bírta ki – ezek szerint nem bírta ki huzamosabban – a nappali–éjszakai repülések okozta megpróbáltatásokat.

Az átalakítások megtörténtek, és az elmúlt hetekben lezajlottak azok a próbarepülések is, amelyekkel a projekt két alapítója és pilótája, Borschberg és Piccard elég bizalommal ülnek be majd a pilótafülkébe: a következő hosszú etapra Piccard vezeti majd a gépet, az az átkelés sem lesz sokkal rövidebb Hawaiiról az amerikai kontinensig, mint az idáig vezető Nagoja–Hawaii-szakasz.

A tesztrepüléseket, amelyek az átalakított rendszerek ellenőrzésére szolgáltak, nem egyikük, hanem a program berepülő pilótája, Markus Scherdel hajtotta végre. Az első felszállás 14 órás volt, 20 ezer láb volt az elért magasság, és a pilótának volt alkalma kipróbálni a robotpilótát, amellyel megintcsak nem volt minden rendben a tavalyi átkelés alatt. Most olyannyira jól működött minden, hogy Scherdel alhatott is egy kicsit a fedélzeten.

A legfontosabb repülés 25 órán keresztül tartott, és ezalatt lejátszódott az a hosszú repülések teljes szekvenciája: a gép mintegy 5-6 ezer láb magasságban várja a kelő Napot, majd egy kétszakaszos emelkedésbe kezd a napelemekkel gyűjtött energiával, föl egészen a csúcsmagasságig, 28 ezer lábig. Már ekkor is eléggé szélsőséges viszonyok között repül, hiszen az emelkedés korai szakaszában még nincs akkora magassága, hogy a környezet ne legyen eléggé meleg, majd amikor a 28 ezer láb elérése és a rendszer teljes feltöltése után – itt megint nagyon alacsony a hőmérséklet – gyakorlatilag energiahasználat nélkül, siklásban süllyed a gép, ismét melegebb rétegekkel találkozik, amíg az éjszakai hűvösebb levegőben már a motorok erejével kell tovább repülnie hajnalig, amikor az egész emelkedés–süllyedés kombináció kezdődik elölről.

A teszt során az energiarendszer tökéletesen működött, és az akkumulátorok új szelőzői is megtették a magukét, nem volt túlmelegedés, illetve a pilóta maga is meglehetősen pontosan tudta szabályozni a szellőzők működését és ezzel az akkumulátorok állapotát. Illetve amit szintén nagyon komolyan kellett ellenőrizni, jól vizsgázott a pilóta életben tartásáért felelős, 4000 méternél automatikusan bekapcsolódó oxigénellátó rendszer is.

A technikai berepülések mellett ugyancsak kapott lehetőséget a világkörüli utat végrehajtó két pilóta is némi gyakorlásra, hiszen utoljára hét-nyolc hónappal ezelőtt repültek a géppel. Ugyancsak fontos volt a gyakorlás a kommunikáció fenntartása és a megfelelő döntések meghozatala dolgában a monacói repülésirányítóknak is, akiknek egyben meg kellett ismerkedniük az újonnan beépített rendszerek telemetrikus adataival.

Tartottak néhány gyakorlatot „szárazon”, a hangárban is, vészhelyzetek megoldását is lepróbálták, vagyis hogy hogyan tudják felvenni azt a mentőruhát, ami (legalábbis egy ideig) életben tartaná az óceán felszínén a pilótát, abban a nemkívánatos esetben, ha el kellene hagynia a gépet. Piccardnak a tréning folyamán sikerült rekordot döntenie, négy perc alatt öltötte magára a mentőruhát.

A repülések során pedig mindkét pilóta gyakorolta a fel- és leszállásokat is, hiszen a hosszú repülések végeztével végtelenül fontos, hogy a pilóta alaposan begyakorlottan, kimerültsége ellenére is tökéletesen tegye a pályára a nagy fesztávolságú, érzékeny négymotorost. Piccard számára külön szépsége volt a repülés éjszakai részének a telihold, a második leszállása pedig olyan tökéletesre sikerült, hogy szinte nem is érezte, mikor érintették a futók Kalaeloa pályáját.

A gép és pilótái tehát készek az újabb repülésre, Hawaiitól Kaliforniáig, majd az amerikai kontinens átrepülése után jön az átkelés az Atlanti-óceánon, végül Európán vagy Észak-Afrikán át Abu Dhabiba, ahonnan a nagy út tavaly tavasszal elindult. Mindehhez azonban – feltételezve, hogy most már a gép is tökéletes – nagyon jó idő kell, különösen a kockázatos óceáni szakaszokon. A vállalkozás ezek után is kockázatos, és ezek után sem lehet kiszámítani, mikor fejeződik be, remélhetőleg ilyen hosszú megszakítások nélkül, tehát még idén, talán nyár végére, a Solar Impulse 2 földkörüli útja, kizárólag a nap energiája révén.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!

Utazzon velünk! Az első világháborús olasz front déli szakaszát felkereső, idén újra elinduló Isonzó Expressz emlékvonatra jelentkezzen a MÁV Nosztalgia Kft.-nél!