A felhők szerelmese volt: búcsú Kasza Józseftől

A Magyar Repüléstörténeti Társaság jóvoltából az iho/repülés a lehető legautentikusabb életrajzot, megemlékezést közölheti: a napokban elhunyt Kasza József saját összefoglalóját életútjáról, találkozásáról a repüléssel, élményeiről, könyveiről, arról a szerteágazó munkásságról, amelyet egyebek mellett a hazai hullámrepülés beindítása, a hőlégballon-sport felemelkedése, és persze a sok-sok repülőnövendék szárnyra bocsájtása fémjelez. Kasza Jóska nemcsak közismert, hanem szigorúsága ellenére nagyon is szeretett alakja volt a magyar repülésnek.

„1928-ban születtem, és már kisgyerekkoromban érdekelt a repülés, az iskolában repülőmodelleket építettem. Természetesen ez nem elégített ki, repülni vágytam. A repülési korhatár 15 év volt, és én egy nappal később, 1943. november 11-én már jelentkeztem a MÁV Repülő Klubba. (Természetesen szüleim ellenezték, így hamisított szülői beleegyezést vittem!)

A vitorlázórepülésben kialakított teljesítmény-fokozatokból az aranykoszorú feltételeit 1955. május 20-án teljesítettem, amikor vitorlázógéppel Komáromtól Mátészalkáig repültem 4 óra 30 perc alatt. (Próbálja ezt valaki vonattal utánam csinálni!) Én lettem a 11. sorszámú hazai aranykoszorús pilóta. A távolság 315 kilométer volt, a mai teljesítményrepülők biztos nevetnének rajta, hogy lassú voltam, azonban ne felejtsük el, hogy azóta igen sok év eltelt, csodálatos új gépek születtek.

(...) Az érettségi után egyetemre jártam, két évet elvégeztem (meteorológia), majd különböző okok miatt abbahagytam. Azonban a szerzett tudást rögtön kamatoztattam, és megírtam az 1945 után megjelent első repülési szakkönyvet, a Légkörtant. A könyv egyszerűsége miatt igen közkedvelt lett, körülbelül 40–45 évig tankönyvként használták. A könyv megjelenésekor 22 éves voltam! A repülőoktatás mellett természetesen mód volt arra, hogy olyan repülési feladatokat is repüljön az ember, amelyek nem tartoztak a növendékek kiképzéséhez.

Fura módon vonzottak a felhők. Azok közül is a hatalmas, gomolyos cumulonimbusok. Persze, ahhoz, hogy a felhőben biztonsággal repüljön az ember, alapos műszerrepülő tudásra van szükség. Erre nem igen volt mód, de lassan, lassan, sok-sok kudarc után, már bele mertem menni a felhőbe.

Felhőbe repülni?  Egy fa–vászon szerkezettel? Mások menekülnek, mert ömlik az eső, és csattognak a villámok. Amint beemelkedik a repülőgép a felhő aljába, a szürkeségbe, akkor már igen-igen feszült állapotban van az ember. Majd, amikor minden eltűnik, és 4–5 m/s sebességgel emelkedik (mint a modern gyorsliftek), megjelennek az első vízcseppek. Ide-oda bóklásznak a kabintetőn, nem tudják, merre menjenek. De aztán a légáramlat eldönti irányukat! Majd jön a jégeső. A jégszemek, mintha borsót hánynának a szárnyra, elképesztő gyorsasággal kopognak. Majd villámlik, és abban a másodpercben már dörren is. Harsog az ember fülébe. Kellő magasság (és kellő bátorság) elérése, illetve elfogyása után az ember kisiklik valamerre a felhőből!

Nos, az elméletben tanítottakat így a gyakorlatban alkalmaztam, és ez nagy respektet jelentett a növendékek előtt.

Ugyanis 1950 decemberétől 1954-ig évente tartott repülőoktatói iskolákon repülőoktató, illetve iskolaparancsnok-helyettes voltam. Álomvilágban éltem, sokat repülhettem, és örültem annak, ha a növendékeim jól teljesítik a repülési feladataikat.

Közben volt időm arra, hogy újabb könyveket írjak. A szakkönyveim a repülés egy-egy ágát részletezik: Repülőgép vontatás, Sportrepülők aeronavigációja, szerkesztettem a Teljesítményrepülők könyvét. Társszerzője voltam a Repülés motor nélkül – Segelfliegen című könyveknek.

A repülés szinte magával hozta, hogy annak csodálatos pillanatait meg kell örökíteni. Már tíz éves korom óta fényképezgettem, azonban 1944-től tudatosan tanultam a fotózás titkait, trükkjeit, és sokat fényképeztem (ott is, ahol szabad volt, ott is, ahol tiltott volt).

A hosszú évek alatt elképesztő mennyiségű fényképem gyűlt össze, amelyeket most egy békéscsabai nyugdíjas pilóta (Párzsa László) segítségével közkinccsé tesszük. A képsor bemutatja a magyar repülés szinte összes szép pillanatát. A képek megtekinthetők a http://archivfotok.atw.hu honlapon. Jelenleg 2300 fényképben lehet gyönyörködni, de még jön hozzá ugyanennyi.

Majd, amikor nyugdíjas lettem, tovább folytattam az írogatást. Így megjelent A Homok Atyja (Almásy László repülőélete, aki az Angol beteg című film főszereplője volt), az Álmodni mertek (az 1931. évi magyar óceán-átrepülés története) című könyvem, a Vagány fiúk (vidám történetek repülőéletemből), illetve a Légjáró Varázsló (mesekönyv).

Visszatérve a repülésre, még volt egy nagyon érdekes általam irányított kísérletsorozat. A hegyek fölött kialakuló hullámmozgás és a hegyek felett ilyenkor megjelenő felhő (altocumulus lenticularis) mindig felkeltette a figyelmemet. E meteorológiai helyzet hozza létre a hullámrepülés feltételeit, amellyel hazánkban az alacsony hegyvidéken még nem igen próbálkoztak.

A kísérleti repülések színhelyéül – mint utólag kiderült – szerencsésen a Mátra alján fekvő Gyöngyös – Pipishegyi repülőteret választottam.

Az elképzelés bevált. A hullámterek kutatását 1955-ben megkezdtük. 1955-től 1961-ig minden lehetőségem megvolt (sok vitorlázógép és sok motoros gép) arra, hogy a kísérleteket megkezdjük. Hittünk is, meg nem is, a sikerben. Azonban 1955 decemberében egy magyar vitorlázógéppel (Június 18) repülésre indultam. Csodálatos emelőteret kaptam el (persze, ez semmiség az új-zélandi Déli sziget fölött elért repülésekhez), 4000 méteren már mínusz 27 fok volt a hőmérséklet, de emelkedtem tovább 5437 méterig! Csodálatos volt a látás, északkeletre a Tátra, délkeletre a Tisza, és hogy ne is folytassam tovább. Világot láttam 5000 méterről! Még emelkedhettem volna, azonban nem volt oxigénkészülékem. Gyors süllyedéssel indultam leszállni, és miután csak egy félcipő és bokafix zokni volt rajtam, a földet érés után mezítláb gyalogoltam vagy 300 métert a mínusz 3 fokos talajon, hogy a lábaim felmelegedjenek…

Sikert sikerre halmoztunk, megalkottuk a hullámrepülés gyakorlati és elméleti módszertanát.

A magyarországi alacsony hegyvidék felett kialakuló hullámrepülésről előadást tartottam az Ostív 1958 évi kongresszusán.

Bár soha nem voltam versenyző alkat, de 1954-ben egy vitorlázó, majd 1955-ben két motoros nemzeti rekordot állítottam fel. Az aranykoszorú és a fenti repülések után elnyertem az Érdemes Sportoló címet.

1960–62-ben a sportrepülés központjában dolgoztam. Feladataim közé tartozott a balesetkivizsgálás is. Sok összetört gépet, és halottat láttam…

1962-ben saját kérésemre átkerültem a Malévhez, a Navigációs Szolgálathoz. Új téma volt számomra, és sok-sok tanulnivaló. Eltelt néhány év, míg a kialakított Navigációs Osztály vezetője lettem.

Ellenőri szakszolgálati engedélyem alapján sok-sok Malév útvonalat repültem. Csak a szélső pontjait említve: Oulu (északi sarkkör) – Moszkva – Hanoi – Saigon - Maputo (Mozambik) – Luanda ( Angola). Valamint ezen kívül jártunk feleségemmel többek között a Kanári-szigeteken és a Hawaii-szigeteken is.

1978-ban a Malév vezérigazgató-helyettesének felkérése alapján (mint repülési tapasztalatokkal rendelkező személy) megalakítottam a Léggömb Szakosztályt. A szakosztály a következő években hihetetlen gyorsan fejlődött, és sok-sok külföldi és hazai versenyen, találkozón vett részt. Hőléggömbbel repülték meg ekkor a magyar magassági rekordot: 7230 métert! Ugyanakkor a szakosztály kiadásában és szerkesztésemben négy évig megjelent a Léggömb Magazin című negyedéves kiadvány, amely a kialakuló sportág elméletét taglalta, valamint hírt adott a nemzetközi és a hazai kiemelkedő repülésekről...

(...) A repülés csodálatos dolog, látni levegőből a napfelkeltét, hallgatni a szárnyak suhogásának zenéjét, a hajtóművek hatalmas dörejét, látni a villámokat a levegőből, és élvezni mindazt, amit csak kevesen láthatnak. No, persze, itt nem utasrepülésre gondolok.

Nyugdíjba vonulásom után felhasználtam a sok-sok időt, és megírtam a Vagány fiúk című könyvet, amely részben önéletrajznak is tekinthető. A Légjáró Varázsló című mesekönyv célja az volt, hogy a gyerekeknek felkeltsem az érdeklődését a repülés iránt. Hátha megszeretik a repülést, és ők is végigélhetik azokat a csodákat, amelyeket elmondani szinte lehetetlen! Ha elkezdenek repülni, egy boldog, egészséges felfogású, vidám világban találhatják magukat. Tulajdonképpen mindegyik mesémnek van alapja (például ha a Vagány Fiúkban elolvassa a macska repülését, és a mesekönyvben a Kandúr kapitányt), akkor látható, hogy a valóság a végén mesévé válik...

Tehát: nyugdíjas vagyok, továbbra is érdekel a repülés, és ha zúgást hallok, még mindig feltekintek az égre, és keresem azt a boldog pontot, amelyet repülőgépnek hívnak.

Nem voltam hős, csak nagyon szerencsés!”

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!