A falu, ami messze van az állomástól

Minden nézőpont kérdése, ahogy azt az egykori 148-as vonal végpontján, a volt árpádhalmi vasútállomás lakói is vallják. „Nem az állomás volt messze a falutól, hanem a falu volt messze az állomástól.” Van igazság vélekedésükben, ugyanis itt valóban a vasút volt előbb, mint a falu maga, hiszen azt Nagymágocs egyik népesebb külterületi pusztájából alakították meg 1956-ban, megtoldva a közeli Székkutas és Eperjes településrészeivel. A vasút ekkorra ugyanis már éppen fél évszázada működött, összekapcsolva a Károlyiak uradalmát Fábiánsebestyénnel, s állomásán keresztül a nagyvasúttal.

A vasútvonal nyomvonala ma már alig tűnik indokolhatónak, jelenkori formájában valóban eljárt felette az idő, hiszen egy mellékvonalhoz kapcsolja be egy kistelepülés külterületét, személyszállítási jelentősége elhanyagolható, s teherszállítási potenciálja is csupán kisebb mennyiségű mezőgazdasági terményre korlátozódik. A századelőn azonban a közúti közlekedés még gyerekcipőben járt, s így a nagyobb gazdaságok, grófi uradalmak is gyakran jutottak vasúti összeköttetéshez.

1906. december 5-én nyílt meg a forgalom előtt a szárnyvonal, egy napon a csatlakozó Orosháza–Szentes–Csongrád vaspályával, amelyet később Kiskunfélegyházánál kapcsoltak be a Budapest–Szeged fővonalba. A helyi érdekű vasutakra érvényes szabvány alapján épített pályák kilencméteres, méterenként 23,6 kilogrammos sínekből készültek, a szárnyvonal vállaltan az uradalmak csatlakoztatását szolgálta. A fő profil tehát mindig is a termények szállítása volt, a személyszállítás korábban is csak másodlagos szempontnak bizonyult. Ennek megfelelően a vonal legnagyobb sebességét is csupán 40 kilométer per órában határozták meg, s az eredetileg 25 éves élettartamra tervezett felépítményt végül az 1972-es megszüntetésig, tehát 66 évig érintetlenül hagyták. Ezt tetézi, hogy a felépítmény – a sínek és az ágyazat – típusa már a századelőn sem számított korszerű konstrukciónak.

A nyolc és fél kilométeres vonal a ma kétezer lakosú Fábiánsebestyéntől a félezer lelkes Árpádhalomig futott, utóbbitól másfél kilométerre állt meg. Két köztes megállója volt Nádashalom és Lajostanya major (később Nagymágocs) névvel, ám mindkettő távol esett a nagyobb lakott településektől – a Nagymágocs nevét felvett megálló például öt kilométerre fekszik a névadó községtől. A sínekkel párhuzamosan építették ki később az országutat, amely ma is összeköti a településeket – ez lett többek között a vonal veszte is.

A vonalra tekintve okkal sejthető, hogy az 1968-as közlekedéspolitikai koncepció nyomán szűnt meg ez a kisforgalmú mellékvonal is, miután forgalmát a gazdaságosabbnak tartott közúti közlekedéssel váltották fel. Bár a koncepció számos helyen hibásnak bizonyult, Árpádhalom nem tartozik ebbe a kategóriába. Természetesen a vasútbarátok és az idősek is érthető módon sírják vissza a régi vicinálist, ám be kell látni, a vasút mai szerepét – nagyszámú utas egy irányba történő mozgatása – itt sem tudná betölteni.

Hasonló okból szűnt meg a két csatlakozó kisvasút, a nagymágocsi és a szegvári gazdasági vasút is: kiépülésükkor gyakorlatilag az egyetlen áruszállítási lehetőség volt a kötöttpályás közlekedés, de ezek felett is eljárt az idő, s az uradalmakat kisvasútjaik sem élték sokkal túl.

Az elfeledett árpádhalmi vicinális és a mellette kiépült kisvasúti hálózat tehát mára a múlté, s kijelenthetjük, erre nagy valószínűséggel soha nem fog többé vonat járni.