A csodafegyver: a vasút

Nyaralásra többen táraznak be magazinokat, gyakran a leértékelt, már nem aktuális számokból is, hogy aztán a vonatúton, vagy a tóparton lapozgassák őket önfeledten.

A BBC History májusi számában az angolból színvonalasan fordított cikk a hadi technikák 19-20. századi változásait írja le, s ezen belül a vasutak szerepét a logisztikában, a csapatmozgatásban és az ellátás biztosításában – valamint azt a forradalmi átalakulást, amit ez kiváltott.

A vasút ugyanis sokkal nagyobb területek bevonását tette lehetővé, ráadásul egész évben – eztán nem volt évszakhoz kötött a háborúskodás, s a csaták között sem kellett több napos pihenőket tartani. Sokkal messzebbre nyúlhattak a hátországtól az ellátási láncok, a vasút segítségével hatékonyan, megbízhatóan és gyorsan lehetett utánpótlást és hadtápot egyaránt fuvarozni.

Az „első vasútháborúnak” a szerző az amerikai polgárháborút nevezi, amely során négy év alatt egy európányi területen összesen 600 ezer katona vesztette életét – ilyen intenzív összecsapás korábban nem lett volna lehetséges. Itt fejlesztették ki a vasútrombolás módszertanát, hogy az ellenség utánpótlási vonalait elvágják, s sarokba szorítsák, lehetetlenné téve az erősítést. Kulcsfontosságúvá vált a gyenge pontok, a hidak likvidálása, hiszen ezek visszaépítése költség- és munkaigényes feladat volt, lerombolásukkal viszont nagy nehézséget lehetett okozni a háborús felek logisztikájának. A vasútrombolás fontosságát és eredményességét később a világháborúkban is tapasztalni lehetett, a levegőből is gyakran támadtak vasúti célpontokra, különösen a precíziós irányítású rakéták elterjedése után – erre viszonylag későn került sor.

Nem ment természetesen minden karikacsapás-szerűen, meg kellett fizetni a tanulópénzt minden országnak: a francia–porosz háborúban a porosz mozdonyok túl magas kéményei miatt főhetett a támadók feje, s nem számítottak arra sem, hogy a franciák felrobbantják saját hídjaikat. Oroszország többek közt ezért is építtette vasútját 1520 milliméteres nyomtávval, hogy vasúton ne támadhassa meg őt valamelyik szomszédja – a határon nem tud átmenni ma sem az 1435 milliméterre tervezett szerelvény, a határon forgóvázat kell cserélni, amely súlyos időveszteség (nem beszélve az ily módon szerzett, közúttal szembeni versenyhátrányról). A manapság szajkózott interoperabilitás tehát eddig nem csak puszta dőreségből nem létezett, nemzeti, harcászati érdekek fűződtek az egyes országok szabványainak különbözőségéhez – ezzel nehezítve meg egy esetleges támadást.

Ahogy egy közkeletű bölcsesség is tartja, minden ország az előző háborúra készül fel – manapság már elmúlt a vasút háborús kulcsszerepének ideje, a háború más frontokra, más színterekre tevődött át. Már a második világháborúban visszaszorult a vasút, hiszen addigra a közúti szállítás is elterjedt, s rugalmasságával teret hódított magának.

Érdekes, hogy a vasút maga fegyverként viszont nem vált be, a fegyverzetként szolgáló nagy méretű vasúti ágyúk szállítása nehézkes volt nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.

Ha ezek után az újságot megvéve felszállunk a vonatra, jusson eszünkbe, hogy manapság már mennyivel békésebb célokat szolgál, mint korábban, s, hogy már csak egy színes magazin fekete-fehér képeiről ismerhetjük meg a világot, amelynek harcászata még a vasúttól függött.