Balatonátrepülés száz éve – <br />és az utókor bizonytalanságai
„Az annyit ócsárolt magyar aviatikának a mult hét óta egy második diadalmas uttörője van. A Székely Mihály neve mellé odairta a magáét Lányi honvédhadnagy, a ki egy rozoga Blériot-gépen, istenkisértő vakmerőséggel elszállt a Balaton felett. A felszállást az összegyült óriási közönség hatalmas éljennel kisérte. Eleinte alacsonyan szállott a gép, de mikor a Balaton partjára ért, egyszerre százötven méter magasságra szökött. Itt már biztosan, egyenletesen röpült a monoplán, a melyet óriási tömeg várt a tulsó parton is. A hét kilométernyi ut hat perczig tartott.” Így számolt be egy korabeli lap a száz évvel ezelőtti szenzációról.
Mai szemmel olvasva több furcsa mozzanat is azonnal szembeötlik ebben a néhány sorban. Például: miért volt „annyit ócsárolt” a magyar aviatika? Nos ma Rákosmező pilótáira, akik Bleriot emlékezetes rákosi fellépése után elkezdték építeni a maguk gépeit és belefogtak a maguk nyaktörő szökdécseléseibe, hősökként emlékezünk. A korabeli közvélemény jelentős része azonban – ez valahogy mintha egy hazai istencsapás lenne – inkább lenézte és kinevette a saját kísérletezőit, akiknek a nyugatiakhoz képest hihetetlenül kedvezőtlenebb körülmények között kellett sokkal kevesebb pénzből, szélfútta bodegákban, olyan „reptéren”, amely már önmagában hatalmas veszélyforrás volt, a hepehupás-homokos Rákosmezőn, ahol már a felszállás előtt esélye volt a pilótának, hogy önhibáján kívül törje a gépet. És akkor jöhetett az újabb többhetes javítgatás, netán kérincsélés gazdagéknál új légcsavarérét, motorért.
Ilyen körülmények között persze a magyar résztvevőknek kevés esélyük volt például a Szent István napi rendezvényeken a külföldi meghívottaknál jobban repülni. A korabeli humoristák, hírlapírók ráharaptak a témára és teli szájal ócsárolták a repülőket. A korabeli milliomosok pedig változatlanul nem haraptak rá, enyhén szólva nem ömlött a pénz a magyar repülésbe, bezzeg, amikor majd a világháború idején kiderült, hogy a Monarchiának kellenek a katonai gépek, sorra nőttek ki a gyárak a földből.
Fura mód a sok nehézség, a szegénység tehát nem a szolidaritást, hanem a gúnyt váltotta ki elsődleges reflexként a nagyérdeműben, ezért volt feltűnő és ritka, hogy sikerről is hírt adtak a hírlapok: Lányi jól számított, a Balaton átrepülése olyan eredmény volt, amit nem lehetett elvitatni, lekicsinyelni. És azok, akik ott voltak a repülésnél, bizony át is érezték ezt a diadalt, még akor is, ha – mint egy cirkuszi produkciónál – belépődíjat szedtek a nézőktől: szép pillanat lehetett ez az ünnepelt hőssé vált fiatal hadnagy életében.
Érdemes még felfigyelni néhány apróságra: a korabeli cikk azt írja, hogy az „a hét kilométernyi út hat perczig tartott”, más visszaemlékezések hét, hét és fél, nyolc percet említenek. Nagyon sokat nem számít persze a különbség, de ha a mérések valóban ugyanazt a két pillanatot, az elemelkedést és a földet érést vették alapul, akkor azért két perc különbség hét kilométeren már jelentős átlagsebesség-különbséget jelentene. Node ez az, amit nehezen tudunk most már kideríteni.
A másik: milyen géppel repülte át a Balatont a pilóta? Merthogy a Lányiról és gépéről fellelhető egyetlen fotográfia a saját kétfedelesével ábrázolja, a korabeli beszámolók az átrepülésről úgy írnak, hogy az egy „rozoga Bleriot-gépen” történt. Az utóbbi a valószínű: Lányi saját gépének sikereiről nem sokat tudunk, 1911-ben azonban már oktatott is repülést, de ehhez a Bleriot-monoplánt használta, feltehetően valóban ezt a gépet szállította Badacsonyba az átrepüléshez – egyébként ez a részlet is tisztázni való: a felszállás az északi parton történt, a földet érés pedig délen, Fonyódon. és annyiban is eltérnek a leírások, hogy alacsonyan repült-e a víz fölött, és csak a túlsó part felett emelte 150 méterre a gépet, vagy – mint mások mondják – ezen a nívón repülte végig át a tavat.
Lányi további sorsáról is kevés az információ: az első világháborúban már főhadnagyként, majd századosként volt katonapilóta, a rendszerváltás előtt megjelent repüléstörténeti kézikönyv megemlíti azt is, hogy a Tanácsköztársaság idején a Vörös Hadsereg repülőügyeinek felügyeletével bízták meg, 1920-ban családjával együtt Ausztriába menekült, a Magyar Aero Szövetség kizárta tagjai sorából. A rendszerváltás utáni róla szóló anyagok megelégednek azzal, hogy a későbbiekben is repüléstechnikával foglalkozott.
Mindenesetre az évforduló méltatlan lett volna, ha a megemlékezések ezeket az ellentmondásokat emelték volna felszínre, sokkal fontosabb volt annak rögzítése, hogy nagy bátorság kellett ehhez a repüléshez akkoriban, tartott az átkelés akár hat, akár nyolc percig, akár saját, akár Bleriot-konstrukción.
Badacsonyban már korábban volt emléktábla. Fonyódon most avattak emlékművet, többszörösen stílszerű mód: maga az alkotás a légcsavarral többet árul el a megemlékezés tárgyáról, mint a badacsonyi emléktábla. A külsőségek is tetszetősek voltak: az egykori rákosmezei gép megberregtetése (még ha az nem is Lányi, hanem Kvasz-gép replikája volt), az első magyar űrhajós megemlékezése, és – ezzel lett igazán szép az egész – egy kötelék megjelenése: Horthy Kálmán kétmotoros, ugyancsak oldtimer, ha nem is százéves Aero-45-ösét három Cessna kísérte, na ők aztán tényleg pillanatok alatt áthúztak Fonyód és Badacsony között a Balaton fölött.